A venezuelaiak nem ismerik a folyón közlekedést, ennek hála két és fél napon át utazom a Los Llanosról Ciudad Bolívárba. A vidék felejtős, viszont hol máshol foghatna ki az ember egy félkarú részeg sofőrt, mint itt. Ezt is túléltük...
A Hato El Cedral bejáratánál várakozom. Egy óra is eltelik, de busz nem érkezik Elorza irányából, így összeszedve minden bátorságomat, leszólítom a nem messze posztoló guardiát, nem vinnének-e be a közeli Mantecalba. Meglepetésükben, hogy egy gringó fuvart kér tőlük, beszállnak a dzsipbe és intenek, hogy üljek hátra. A húsz perces út alatt jól kifaggatnak, hogy mit keresek errefelé, és hogy mi a véleményem a politikai helyzetről. Nem rejtem véka alá a mondandómat, felvilágosítom őket, hogy kollégáik a határ mentén mekkora szemetek és mit művelnek a turistákkal.
- Sok pénze van a turistáknak, nekünk meg semmi. Ezért van minden - védekeznek.
- Nem a turista hibája, hogy a bolívár nem ér semmit - replikázom.
- Az USA hibája és azé a féreg Caprilesé. Ők teszik tönkre az országunkat.
Nem akarok vitázni, pláne nem a guardiával, így megköszönvén a fuvart Mantecalba, kiszállok és várok egy buszt. Nemsokára meg is érkezik, de így is éjszaka érkezem meg San Fernando de Apuréba. Kihalt, tök sötét utcákon át jutok a belvárosba. Nem mondom, hogy nincs bennem félsz, a venezuelai nagyvárosokban napközben sem vagy biztonságban, nem hogy este 9-kor. Szállót alig találok, mert valamilyen politikai gyűlés miatt minden szoba foglalt. Végül sikerül kifognom egy hotelt 350 bolívárért, vacsorára pedig marad a jól bevált perro caliente, vagyis hotdog.
San Fernando a Los Llanos legnagyobb városa, s pont olyan, mint amilyennek az ember elsőként gondolja. Forró, párás, retkes és nagyon csúnya. Nincs miért sok időt itt tölteni, s miután megtudom, hogy csónakkal nem jutok el Caicara városába, kibaktatok a pályaudvarra és irány észak. Ciudad Bolívárba igyekszem, mert ismét nekimegyünk a Roraimának és a tepuiknak egy csapattal, de most, hogy így esett, megpróbálok előtte eljutni a Hato La Féhez.
Hiába szállok le a buszról, a hato zárva tart, csak hétvégente nyit ki a lovagolni vágyó gazdag venezuelaiak kérésére. Buszom közben elmegy, így marad megint az autóstop. A közeli katonai ellenőrzőponthoz sietek, mert ott legalább van árnyék. Rájöttem, hogyha én kezdeményezem a beszélgetést a guardiával, akkor átsiklanak az olyan kérdéseken, hogy mennyi pénz is van nálam. Egész segítőkészek, még kocsit is fognak nekem.
Egy idősebb fickó dzsipjébe kapok bebocsátást. Kiderül, hogy a fia Kanadában dolgozik, a lánya pedig Németországban a Reuters munkatársa, de most kérte áthelyezését Rióba, mert Brazíliában majdnem kétszer annyit kereshet, mint Európában(!!!).
- Nézd meg ezt a képet! - veszi elő a telefonját - Ez a fiam, Kanadában egy nagy szupermarket vezetője. Nézd meg, mi van a kezében! Venezuelai tej. Itt meg nem lehet kapni, sorban kell érte állni. Ez az ország egy vicc.
Újonnan szerzett barátom annyira ki van akadva a szocialista vezetésre, hogy az egy órás út alatt nem is tud másról beszélni, csak hogy Maduro mekkora egy balfék. Calabozóban tesz ki a terminálon, ahol fogok egy por puestót és egy térképeken nem jelölt faluba, El Sombreróba igyekszem. A települést nem véletlen nem jelöli semmi, mivel nem áll másból, csak egy benzinkútból és egy aljas ivóból.
Véletlenül pont ez előtt az ivó előtt gyűlnek a népek, hogy egy por puestót megtöltve erre-arra utazzanak. Tíz percet sem várakozok, befut az én roncsom is. Oldalsó ablakok nincsenek, sárhányó és lökhárító valószínűleg soha nem is volt, de a legaljasabbúl mégsem a kocsi, hanem annak sofőrje néz ki. Az egy dolog, hogy retkes, mint egy szénbányász, még azt is elnézem neki, hogy nincs egy karja, de azt nehezen emésztem meg, hogy úgy be van baltázva, hogy alig áll a lábán. Mutatjuk is neki hárman, kik a fuvarra vártunk, hogy ne mászkáljon, mert csak kárt tesz magában, inkább üljön szépen vissza a volán mögé. Persze hajthatatlan, két felest még betol az ivóban indulás előtt.
Nem szokott zavarni, ha részeg a sofőr, úgy vagyok ezzel, hogy aminek jönnie kell, hát jöjjön. Azt azonban fel nem foghatom, hogy a nem kicsit illuminált félkarú barátunk előzés közben az egyetlen megmaradt kezével miért a rádiót tekergeti, ahelyett, hogy a kormányt fogná?! Halálfélelmemnek másfél óra múltán vége, Chaguaramasnál a menet során egész kijózanodott Hook kapitány csak ennyit szól:
- Ennyi, nem tovább! Itt mindenki átszáll egy másik kocsiba, nem kell érte fizetni.
Egy újabb por puesto és máris Valle de Pascuában vagyok. Az út egészen idáig még a venezuelai átlagnál is rosszabb minőségű volt, elég annyit róla tudni, hogy a 2x2 sávos útból ma csak 2x1 sáv használható, mert a maradék kettőt benőtte a gaz.
Másnap az igen ocsmány Valléból El Tigrébe fogok egy por puestót, majd onnan busszal jutok el Ciudad Bolívárba. Két és fél napba tellett, hogy a Los Llanosról az Orinoco-partjára érjek, kb. 800 kilométert utazva, csak mert ezek az eszetlen venézek nem jöttek még rá, hogyha hajóznának a folyókon, akkor ezt az utat 8 óra alatt is meg lehetne tenni. Hogy mit kaptam cserébe? Gusztustalan városokat, igénytelen falvakat, megdöbbent, de segítőkész guardiát és egy fuvart egy félkarú, talajrészeg sofőrrel egy 40 éves Dodge-ban. Ezzel sem lettem kevesebb...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
