Perui utazásunk karanténnal ért véget. A semmiből jött egy kormányrendelet, miszerint 24 órán belül az országot vesztegzár alá helyezik a koronavírus miatt. Elmenekültünk Cotahuasiból, majd karanténba raktak minket Arequipában úgy, hogy napokig nem tudtuk, mit és hogyan fogunk enni. Végül a nagykövetség közbenjárásával sikerült elhagynunk Perut, így hazatérhettünk Magyarországra. Köszönjük mindenkinek, aki segített nekünk!
Cotahuasiban a szállásadónk nem szolgál jó hírekkel. Azt mondja, amíg mi a kanyont jártuk, az elnök bejelentést tett, miszerint holnap éjféltől 14 napra lezárják a reptereket és kijárási tilalmat rendelnek el az ország minden pontján. A csapat romokban. Miért kell ez a hiszti? Miért nem túrázhatunk a hegyek között csak úgy? Értjük, hogy van ez a vírus, de az biztos, hogy nem az Andok hatezres csúcsai alatt támad majd ránk.
Elmegyünk vacsorázni, de a legtöbb hely ki se nyit, ami pedig még nem húzta le a rolót, nem igazán akar minket beengedni. Végül sikerül ennünk egy csirkét, majd szúrós tekintetek közepette visszatérünk a szállónkra. Az átlag perui ember amúgy sem túl kedves a gringókkal, hát még ebben a helyzetben. Sokan piszmogják a bajszuk alatt, hogy minek jöttünk a falujukba, csak idecipeljük nekik a vírust. Dönteni kell! Vagy folytatjuk tovább az utunkat Andaguába, ahol meglátjuk, mennyire komoly ez a karanténosdi, vagy visszaindulunk Arequipába és megpróbálunk fogni egy repülőt Limába, majd haza. Szolíd rumozgatás közepette arra jutunk, hogy jobb, ha megpróbálunk visszatérni a városba, mert ha karanténba is raknak minket, Arequipából könnyebb lesz a hazajutásunk.
Reggeli után kisétálok a terminálra, ahol kígyózó sorokban állnak az emberek buszjegyre várva. A perui kormány 24 órát hagyott arra, hogy mindenki eldöntse, hol akar elbújni a vírus elől. Ismervén a perui közlekedési és terepviszonyokat, már most biztos, hogy sokan ragadnak otthonaiktól távol, amivel nem tudom, mit kezd majd a politika. Kicsit beparázok, mert nem tudom, mikor kerülök sorra, de az egyik ablaknál azt látom, senki nem ácsorog. Mázlim van. Ennek a társaságnak a busza fog utolsóként elrajtolni, ami azt is jelenti, ha lerobban, segítség nélkül marad. S lévén errefelé elég gyakran robbannak le buszok, a peruiak nem mernek rá jegyet venni. Pontosan annyi hely maradt rajta, ami nekünk kell, így sikerül a csapatot kimenekítem Cotahuasiból. Hogy a többi, utazni vágyó emberrel mi lesz, nem tudom, lévén mentesítő járatok érkezésére már nincs lehetőség.
Délután egykor indul a buszunk. A menetidő tíz óra, így ha minden jól megy, egy órával a vesztegzár előtt megérkezünk Arequipába. Összepakolunk, majd búcsút intünk szállásadóinknak, aki azt mondja, jobb, hogy megyünk, mert két napja kap hideget-meleget mindenkitől azért, hogy gringókat fogadott a szállójában. Ismét ebédet hajkurászunk, ami még nehezebb szülés, mint volt tegnap este, mert az itt élők iszonyatosan eluatsítóak velünk szemben. Az utca túloldaláról, sálakba burkolózva kiabálják, hogy takarodjunk innen. A rendőrök sem túl segítőkészek, ha ránk néznek, fütyülnek a sípjukba, hogy haladjunk tovább, ne ácsorogjunk az utcán. Perut eddig sem az emberek miatt szerettem, erre az érzésre abszolút ráerősít a járványhelyzet okozta sokk.
A busz enyhe csúszással indul. Utánunk már csak iránytaxik és kisbuszok futnak ki, amik a környező falvakba tartanak. Nem így terveztük a perui utazásunkat, de most senki nem azon kesereg, hogy nem láthatja Choquequirao és Waqra Pukara romjait, hanem azon izgul, hogy éjfél előtt megérkezzünk Arequipába.
Az idő nem túl kegyes hozzánk. A hágóban durván havazik, kicsit lejjebb pedig ömlik az eső. A buszok általában ezen a szakaszon szoktak lerobbanni, de két kisebb megcsúszást leszámítva gond nélkül abszolváljuk a rizikós részt. Az idő szűke miatt sehol nem állunk meg, ami nem kedvez a női utasoknak. A fedélzeti WC nem működik, ezért felüdülés, amikor este 9 magasságában megállunk egy útszéli evőben Pedregal határában.
Arequipát este fél 12 után érjük el. A sofőr szól, hogy aki a belvárosba tart, az most szálljon le, mert a terminálról már nem lesz ideje taxiba ülni. Lepattanunk, így éjfél előtt pár perccel sikerül betoppannunk az El Remansóba, ami csak miattunk jelezte az önkormányzatnak, hogy szeretne felkerülni a karanténhotelek listájára.
Néhány napja Arequipa még élettel telt város volt, mostanra azonban teljesen kihalt
Nestor, a szálló mindenese maszkban fogad minket. Fertőtleníti a kezünket, hátizsákunkat, cipőnket. Kiosztja a kulcsokat, majd eligazítást tart, miszerint éjféltől hajnali ötig tilos az utcán tartózkodni, reggeltől pedig a hadsereg ellepi az utcákat.
Reggel az első dolgom írni egy levelet a perui magyar nagykövetségnek, ahonnan hamar válasz jön, bár nincs benne semmi érdemleges, csak annyi, hogy köszönik a jelentkezésünket, egyelőre ők is várják, mi a perui kormány következő lépése.
A szállón nincs konyha, ezért élelem után kell nézzünk. A belvárosban minden étterem zárva tart, a főtéren alig pár ember lézeng. A piac még működik, így tudunk gyümölcsöt vásárolni, valamint egy kifőzdét is nyitva találunk. Elvileg be kellett volna zárnia, de titokban főz az odatévedőknek. Meg is beszéljük a nénivel, hogy holnap is jövünk.
Egyik este kilógtunk fényképezni. Így néz ki Arequipa karantén idején.
Este új e-mail érkezik a nagykövetségtől, miszerint az angol és francia konzulátusok egyeztetnek a perui külüggyel gyűjtőjáratok indításáról, hogy az országban rekedt turistákat haza tudják szállítani. Mi eközben azt taglaljuk, vissza akarunk-e térni Európába, ahonnan egyre borzasztóbb hírek jönnek. Abban reménykedünk, hogy két hét múlva feloldják a karantént és folytathatjuk az utazásunkat.
Másnap visszatérünk a kifőzdénkhez, de sajnos zárva találjuk. A hely elé egy hatalmas betontömböt biggyesztettek, rajta egy felirattal: "a hely hatóságilag zárva". Remek! Hogyan jutunk így melegételhez? Pár utcával odébb ismét látunk egy félig leeresztett redőnyt. Ez jelenti azt, hogy a hely illegálisan ugyan, de nyitva tart. Belépünk, ahol teljes sötét fogad minket. A pincér jelzi, hogy csendben leülhetünk, de lámpát nem kapcsolhat, mert akkor lebukunk. Eszünk, de nincs ez így jól.
Soha nem gondoltam volna, hogy az étkezés egyszer illegális lesz
Közben kezd kialakulni a napi rutinunk. Délelőtt vásárolni megyünk, ebéd után pedig mindenki a saját ügyeivel foglalatoskodik. Szerencsére van velünk két laptop, így pár órára mindenki fel tudja otthon venni a munkát. A csapat jógázik, amíg én a híreket kutatom és próbálok megoldást találni a problémánkra. Az esti piálás előtt spanyolórát tartok a csapat tagjainak, hogyha valaha még visszatérnének Latin-Amerikába, ne legyenek elveszettek.
Reggelre ismét megváltoznak a szabályok. Az utcákat ellepik a katonák és a rendőrök, az utcán tartózkodás idejét fél órában maximálják. Maximum kettesével lehet sétálni, egymástól két méter távolságra. Agyrém! Zolival indulunk neki a városnak. A bolt után a kifőzde felé kanyarodunk, ahol lehúzva találjuk a redőnyt. Egy telefonszám van kiragasztva a falra. Felhívom. Már csak kiszállítás van, ha leadom a rendelést, valaki elviszi az ételt a szállónkra. Két napig ezt csináljuk, de végül ez a vonal is elhal. A városban sétálva egyre több helyen jelenik meg az ajtókat lezáró betontömb. Elég drasztikus módja az éttermek ellehetetlenítésének.
Jobb híján borkóstolókat tartunk. Ezt szerencsére még nem tilos.
Nestor szíve megesik rajtunk. Azt mondja, a tetőteraszon van egy kamra, ahol van elfekvőben egy tűzhely. Próbál nekünk gázpalackot és tányérokat szerezni, de edényeik nincsenek. Másnap veszek egy nagy lábost, vágódeszkát, néhány kést, no meg rengeteg italt. Nem lehet a bezártságot máshogy elviselni. A tűzhelyet a lányok lemossák, a főzést felosztjuk egymás közt.
Közben a nagykövetség semmi újat nem mond, csak összehoz minket egy magyar lánnyal, aki ugyancsak Arequipában ragadt. Ő ráadásul a szobáját sem hagyhatja el, mert állítólag nemrég kontaktált koronavírusossal. Ír, hogy segítsünk neki, mert nem mehet el bevásárolni, nehezen jut élelemhez. Összepakolunk neki egy pár napi élelemcsomagot, amit a szállójához viszünk. Közben trükközünk, nehogy megállítsanak minket a katonák, akik folyamatosan ellenőrzik, ki mennyi időt tölt az utcán. A hostele előtt tank áll, azzal őrzik a szállót. Nyilván, ha jön a vírus, szarrá lövik. Elképesztő sötétségről árulkodik a perui járványkezelés.
Szomorú ilyennek látni az egyik legszebb perui várost
A kapuban egy álig felfegyverzett kommandós toporog. Nem érti, milyen alapon hoztunk a honfitársunknak élelmet. Szemet szúr neki a kezünkben lévő sörös pakk, ami nem fért be a hátizsákba.
- Ezt elkobzom! - nyúl a sörök felé.
- Milyen alapon? - szegezem neki a kérdést.
- A járványhelyzet miatt tilos az alkoholfogyasztás - adja a választ.
- Én erről nem hallottam. Tudna erről a szabályról mutatni valamit?
- Jogom van elvenni a hadsereg nevében - ad kitérő választ.
- Nem gondolom - vágok vissza - Szerintem semmi joga elvenni a nálunk lévő élelmiszereket, sem a sört.
Eközben a magyar lány kilép a hostel kapuján. Szerencsére ez egyszer kivételt tettek, lejöhetett a szobájából, ahová napok óta be volt zárva. Most, hogy lenne tanú a sörök elkobzására, visszahőköl a katona. A lánynak búcsút intünk, majd mielőbb távozunk, nehogy a kommandós azt gondolja, kaphat a sörünkből. Hát ha még látta volna, hány üveg rum lapul a hátizsákunk mélyén.
Végre van étel és az idő is remek. Kell ennél több?
A következő napok unalmas semmittevéssel és várakozással telnek. Reggeli után kettesével elmegyünk sétálni, mintha boltba tartanánk. Persze mindig csak két ember megy a boltba, a többiek csak egészségügyi sétájukat tudják le. Fotózni nem engednek minket. Abban a pillanatban, ha emeljük a fényképezőt, azonnal ránk szólnak, hogy haladjunk tovább, nincs idő fotózgatni. Agyhalál! Ebédet főzünk magunknak. Délután ki jógázik, ki a gép előtt ül. Vacsora előtt spanyolóra, utána ivászat, esetleg activity. No, és persze minden nap 10-12 óra alvás.
Egy hét alatt több alkalommal is kapunk e-mailt a nagykövetségtől, hogy holnap indul egy busz vagy repülő, de végül minden próbálkozás kimúl a megvalósítás pillanatában. Olyat is hallunk, hogy a franciákat Cuzcóból próbálták evakuálni, de a buszt végül feltartóztatták és a turistáknak vissza kellett térniük a hotelükbe.
Néhány nappal a karanténunk lejárta előtt jön a hír, miszerint a perui elnök, Vizcaya újabb két héttel meghosszabbította a veszélyhelyzetet, így minden település marad vesztegzár alatt. A számok eközben emelkedtek ugyan, de Arequipában így is mindössze hét esetben mutatták ki a koronavírust. Egy egymilliós városban. Mi ez? Társadalmi kísérlet? A harmadik világháború előkészítése? A konteók világából előlépő háttérhatalom által vezérelt világgazdasági átrendeződés? Esténként az argentin borok és kolumbiai rumok társaságában ezekről a kérdésekről filozofálgatunk. Mostanra egyértelművé vált, hogy egy jó ideig nem fogunk Peruban utazgatni. Jó lenne hazatérni, bármennyire is rossz hírek jönnek Európából.
A 14 napos karantén utolsó két napjában felgyorsulnak az események. Kétóránként kapunk levelet a nagykövetségtől, miszerint a két hét lejártával megindulnak a humanitárius gépek Peru irányába. Egy nap többféle repülési tervet is kapunk: elméletben utazunk az Air France-szal, a LOT-tal, az Alitaliával és az Austrian Airlinesszal is. A legnehezebb azonban az eljutás Limába, lévén a belföldi reptereket a perui kormány továbbra is zárva tartja, a humaitárius járatok pedig kijárási tilalom idején nem közlekedhetnek. Mert a vírus nyilván éjjel támad. Idióták!
Végül a konzulátusnak sikerül küldeni értünk egy kisbuszt. Engem bíznak meg a többi utas összegyűjtésével. Velünk utazik a másik magyar lány, Hilari is, valamint két horvát, egy angol és egy portugál fickó is. Ez utóbbit kicsit komplikált összeszedni, mert a szerencsétlennek sikerült egy külvárosi airbnb-ben szállást foglalnia, ahová nem egyszerű az eljutás. Végül a 15. napon elhagyjuk Arequipát és megindulunk Lima felé.
Nincs idő megállni, de a busz ablakából azért lövünk néhány képet az Atacama-sivatagról
Éjfélre meg kéne érkezzünk, amire szinte semmi esély nincsen. A sofőrök nyomják neki, de 1000 kilométert még a Pánamerikai autóúton sem lehet 19 óra alatt letudni. Mivel szorítja őket az idő, sehol nem akarnak megállni, amiből lesz egy kis nézeteltérés. Közlöm velük, hogy úgysem tudunk éjfél előtt Limába érni, úgyhogy engedjék el magukat. Itt-ott álljunk meg pihenni, szusszanni egyet, aztán a fővárosban majd lesz valahogy.
Az autópálya teljesen kihalt. Rajtunk kívül csak egy-két kamion közlekedik az utakon, sehol egy busz vagy személyautó. Néhány helyen, városok határában megállítanak minket a katonák, de a nagykövetség által kiállított menetlevél alapján mindenhol továbbengednek. A vírushiszti legbetegebb nyomai a kamionsofőrökön látszanak, akik bár egyedül ülnek az Atacama-sivatagot átszelő teherautóik volánja mögött, maszkban teszik azt. Nehogy már megfertőzze őket egy felhevült szikla!
Ocoña városkájának a völgye a pandémia idején is szép
Lima határát hajnali fél kettő magasságában érjük el. A konzulátus Mirafloresben foglalt nekünk szobákat egy idősebb magyar úr vendégházában. Az odajutás elég nehézkes. A Limába vezényelt katonai ezred tagjai többször is megállítanak minket, van, ahol annak ellenére nem akarják a buszt továbbengedni, hogy nagykövetség által kiállított menetlevelünk van. Végül nagy nehezen megérkezünk a konzulátusra, ahol kapunk két üveg bort. Köszi srácok, jól esett!
A szállónkon közlik velünk, hogy a gépünk indulásáig nem hagyhatjuk el az épületet, bármire szükségünk van, csak szóljunk a recepciósnak, intézi. Szegény fiú! Mikor megtudja, hogy a benzinkútról húsz üveg bort és nyolc üveg rumot kell elhoznia, magába roskad.
Két napig vergődünk a szállón, mire jó hírek érkeznek. A portugál légitársaság vállalja, hogy Lisszabonba szállít minket, ahonnan Frankfurtba, majd pedig Bécsbe visznek minket. A harmadik nap reggelén kibuszozunk a limai repülőtér melletti katonai bázisra, ahol több itt ragadt magyarral is találkozunk. Több órás várakozás következik a tűző napon. Két napja menekítik az embereket Limából, az biztosan látszik, hogy a bejelentett 11 000 itt ragadt turistánál sokkal többen várják a hazajutást. Három óra rostokolás után beterelnek minket egy sátorba, ahol kutyákkal végigszagoltatnak. Lázmérés, majd beszállás. Nem hiszem el! Elindulunk haza.
Turisták ezrei várják, hogy evakuálják őket
A repülő csurig van, de az út nyugodt. Leszállva ránk parancsolnak, hogy tartsuk a kétméteres követési távolságot. Hahó! 13 órán át egymás szájába lihegtünk a gépen! Kit akartok ezzel megvédeni?!
Lisszabonban várnak minket a nagykövetségtől. Kapunk egy elemózsiás csomagot, ami kedves gesztus, de csak addig tűnik gesztusnak, amíg ki nem derül, nem két óra lesz az átszállási idő, hanem 14. Minden zárva van, így az egyetlen élelemforrásunk ez a nagykövetség által összeállított csomag. A várakozás oka, hogy a németek nem adják meg a berepülési engedélyt a gépünknek.
Viszlát Peru! Irány Magyarország!
Késő este szállunk fel, éjfélkor landolunk a frankfurti reptéren. A határőrök nem sokat szórakoznak velünk, simán kijutunk a repülőtérről. A csapat egyik fele marad a terminálon, a többiekkel és néhány új arccal az egyik közeli karanténhotelben kötünk ki. Csak öt óránk van aludni, de jót tesz a pihenés.
Mind meghalunk!
A portugálok visznek minket haza
Bécsben is várnak minket a nagykövetségtől. Buszra szállunk és irány Hegyeshalom. Ott aztán kezdődik a következő körös kálvária. Mindenkinek felvesznek minden adatát, hol kívánja eltölteni a következő 14 napot. Piros táblát is kapunk, mi szerint potenciális vírushordozók vagyunk. Srácok! Miért nem nyomtok azonnal sárga csillagot a mellkasunkra?!
Kelenföldön raknak minket ki. Kérdezzük a sofőrt, hogy miként megyünk most haza, amire vállrántás a válasz. Aha, értem! Tehát kapunk egy táblát, miszerint nem hagyhatjuk el a kijelölt karanténunkat, de oda menjünk csak el tömegközlekedve. Rendkívül átgondolt intézkedés.
A csapatból hatan úgy döntünk, együtt húzzuk ki a karantént. Nem viszünk haza semmit, nem kell a családon belüli feszkó. Édesanyám lakásába költözünk be, aki lement Erivel és Barangóval a Balatonra a karantén idejére. Újabb 14 nap italozás, ezúttal már Budapesten. Szerencsére a barátok segítenek nekünk bevásárolni. Sőt, olyan készleteket halmoznak fel nekünk, amivel egy több évig tartó atomháborút is át lehetne vészelni. Kivéve az italokkal. Fájdalom, de a két hét alatt minden ajándékba hozott rumot megiszunk.
Egészségünkre!
Több mint egy hónap karantén után szabadulunk. Kőkemény andoki túrára indultunk, a legpihentetőbb egy hónapunk lett belőle. Többségünk azt gondolta, ez a gondtalan léhűtés majd csak a nyugdíjas években ér minket utol. Nem így lett. Kaptunk harminc napot arra, hogy átgondoljuk, hogyan tovább. Én valószínűleg téliesítem a nyaralónkat. A többit pedig megoldja a koronavírus és a politikusok...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
