Waqra Pukara romvárosába azóta szerettem volna eljutni, mióta az első képeket megláttam róla. Bár azóta többször jártam Cuzco környékén, soha nem volt annyi időm, hogy megszervezzem a túrámat a Rio Apurímac kanyonjára 4100 méter magasból letekintő fellegvárhoz. Több évnyi várakozás után végre eljutottam Waqra Pukarába, ami minden kétséget kizáróan a legszebb fekvésű inka romváros. Felejtsétek el a Machu Picchut! Waqra Pukara mindent visz.
Az évek során egész szépen felkészültem Waqra Pukarából. Három irányból közelíthető meg, és nagyon nem mindegy, honnan indítja az ember a támadást, mert attól függően kell Cuzcóban buszra szállni, hogy hol mész neki a hegyeknek. A sok utánaolvasás után úgy döntök, Acomayo lesz a székhelyem, ahonnan majd valahogy feljutok Campi falujába, aztán majd meglátjuk. Ennek fényében kitaxizom a cuzcói reptér mögötti utcákba, ahonnan az urcosi és sicuani buszok indulnak. Acomayóba közvetlen járat csak hajnalban és késő délután van, ezért úgy döntök, elbuszozom a Chuquicahuana hídig, ahol reményeim szerint lesznek majd iránytaxik.
A megérzéseim jók. A hídnál rengeteg autó sorakozik, van amelyik Acopiba, van amelyik Pomacanchiba és van amelyik Acomayóba tart. Egy Juan nevű srác mellé ülök be, aki alig pár perc múlva indul is Acomayóba. Az út annak ellenére nem túl látványos, hogy a Pomacanchi-lagúna partján visz.
Két apró települést érintünk, Marcacongát és Sangararát. Mindkét falu elég elmaradott, poros utcák és romos házak alkotják.
Sangarará szépséges főutcája
Marcaconga sem sokkal szebb nála
Acomayo más. Nagyjából 400 méterrel lejjebb található, így a klímája is sokkal kellemesebb. A völgy, amiben fekszik, meglehetősen termékeny, nem csak a burgonya és a búza él meg benne, mint a másik két falu határában, hanem sok zöldségféle is. A gazdagság nem csak a termesztett javakban, hanem az épületeken is látszik. Acomayo igazi meglepetés, néhány utcája olyan, hogy szinte Cuzcóban érzem magamat.
Acomayo nagyon kellemes hely
A Hotel Montecarlóban veszek ki egy szobát. A nevével ellentétben pont olyan szutyok hely, mint bármelyik perui falusi vendégház. Takarítva nem mostanság volt, de két éjszakára jó lesz.
Acomayóban nem sok turista jár, éppen ezért engedik a piaci kofák, hogy készítsek pár portrét
Juannal megbeszélem, hogy holnap reggel fél 6-kor jöjjön értem, és dobjon fel Campiig. Örül a felkérésnek, hát még mikor meghallja, hogy két hét múlva akár az egész csapatomat fuvarozhatja, nyilván több pénzért, mint amennyiért ma engem visz. Oda-vissza útra 100 solt kér, ami nem kevés, de azt mondja, nagyon penetráns az út, így ennél olcsóbban nem vállalhatja. Belemegyek.
Kilátás Acomayo völgyére a Campiba vezető útról
Juan nem hazudott, tényleg nem egyszerű a haladás a néhol tengelyközépig érő sárban. Azt nem értem, hogy ezek a peruiak hogy mernek elindulni egy mezei Toyotával ilyen körülmények között?!
Llapaypampához közeledvén ilyen kilátás fogad minket Acosra és a Rio Apurímac völgyére
A táj mindeközben egészen zseniális. Az esős évszak legvégén vagyunk, amikor minden zöld. Ilyenkor van ugyan esély egy-két délutáni záporra, de legalább nem a június és október között megszokott kiégett szürkeséget kell az embernek bámulnia.
Campihoz közeledvén megérkezünk a Rio Apurímac kanyonjába
Juan azt mondja, feljebb tud vinni egy picivel, mivel az út Campiból még vagy három kilométeren át tekereg a hegyekben. Spórolok vele egy óra gyaloglást, így hagyom, hadd dolgozzon meg a pénzéért.
Campi falujából tervezek gyalogolni
Nagyjából egy kilométert sikerül megtennünk, amikor a kocsi elakad, a kerék pedig blokkol. Próbálunk köveket hordani a Toyota alá, hátha sikerül kikászálódnunk a sárból, de egy órán át semmi. Aztán egyszercsak sikerül kilöknöm a kocsit a gödörből, ami ráül a saját tengelyére. Előrefelé gurul, de hátrafelé blokkol a kerék. Sem Juan, sem én nem értem, mindez hogy lehet. Végül sikerül annyira belöknöm, hogy el tudjon indulni lefelé. Juan azt mondja, majd hív, ha tudja mi a gondja a kocsinak. Ha nem megy, majd küld értem másik autót.
Egy órán át megmozdítani sem bírtuk az elakadt Toyotát
Az egy óra spórolás helyett egy órát vesztettem, így roham léptekben indulok meg a hegyek felé. A térkép alapján egy tanyát kéne keressek, de semmilyen épületet nem látok magam előtt. Egy ideig követem az utat, majd az utolsó nagy kurflit levágva megindulok a mezőn keresztül fel a sziklák felé. Tanya nem esik útba, csak egy idős birkapásztor, aki bár nem sokat beszél spanyolul, azt azért a kezében lévő sarlóval elmagyarázza, merre menjek, ha Waqra Pukarába vágyom.
Az esős évszak végén virágoznak a kék csillagfürtök, amik az egész mezőt beborítják
Kis kóválygás után aztán feltűnik egy nyíl az egyik kőre festve, amit én a romváros felé mutató útjelzésnek vélek. Követem, és jól teszem, mert rövid időn belül rátalálok a Waqra Pukarába vezető ösvényre. 4000 méteren vagyok. Ebben a magasságban nagyjából egy éve nem jártam, mégsem érzem semmi nyomát a légszomjnak. Azt amúgy észrevettem magamon, hogyha párás a levegő, akkor sokkal jobban bírom a magasságot. Az orrom sem szárad úgy be, a köhögés sem kerülget.
A kanyonban több szép fekvésű falu is található. Ezek közül kettő Huayqui és Taucabamba
Ettől függetlenül nem vagyok gyors, egyszerűen azért, mert elvarázsol a táj. Az Apurímac kanyonja az egyik legszebb dolog, amit perui utazásaim során láttam.
Ha nincs a képen látható idős birkapásztor, akkor lehet, hogy nem jutok el Waqra Pukarába
Ahogy megkerülöm az első kiszögellést, feltűnik alattam Huayqui faluja, a kanyon túloldalán pedig Taucabamba idilli települése tűnik fel. Ahogy felszállnak a felhők, úgy tűnnek elő az Omacha környéki hóborította vonulatok. A Rio Apurímac fölé törő szirtek nem magasak, mindössze 4700-4800 méteresek, de ilyenkor az esős évszak vége felé, amikor olykor-olykor betörnek a már nyárra jellemző éjszakai hidegek, a hegytetők behavazódnak. A zöld legelők, a felhők alól kibukkanó sziklafalak és a mindenhol virágzó kék csillagfürtök egészen varázslatos kontrasztban vannak a hófödte hegyekkel.
A túra során végig fantasztikus a kilátás a kanyonra
Az ösvény nem nehéz, szinte nincs is benne emelkedő. A komplikációt a rövidebb-hosszabb sáros szakaszok és a néhol ezer méter mély szakadékok okozta természetes tériszony jelentik, de ezt leszámítva a túra nagyon kellemes.
Nagyjából féltávnál van egy erősebb kaptató, mely során emelkedem közel száz métert. Itt azért érzem, hogy 4000 méter felett vagyok, de a fáradozásaimért cserébe még az eddiginél is szebb látvány fogad. A kanyon egy másik párkányára érek ki, amit gigantikus sziklák fognak közre. A többségük úgy néz ki, mintha kővé vált gólemek volnának.
Ezek a hatalmas kőóriások vigyázzák Waqra Pukarát
Waqra Pukara egy erőd volt, aminek nem csak a kanyon nyújtott védettséget, hanem ezek a hatalmas emberalakok is. Az inkák jellemzően oda építkeztek, ahol a tájba belelátták a védelmező Pachamamát, aki a természet számtalan képében meg tudott jelenni. Elég csak a Machu Picchura és az ég felé tekintő Wirakochára, Ingapircára és Manco Capac arcára vagy a Pisacot hátán hordozó kondorkeselyűre gondolni. Ezek a kőóriások tényleg úgy néznek ki, mintha őrséget állnának Waqra Pukarának, némelyiknek még arca is van.
Nem nehéz a sziklákba arcokat látni
Egészen misztikus ezek alatt a sziklák alatt sétálni, folyton azt lesem, mikor mozdulnak meg. A hangulatot tovább fokozza a hegyek felett gyorsan átvonuló bárányfelhők, amik csodás árnyjátékot varázsolnak a sziklákra.
Ilyen környezetben öröm a gyaloglás
Szinte észre sem veszem, mikor befutok Waqra Pukarába, annyira rabul ejt a táj. No meg azért sem, mert Waqra Pukara épített emléke egyáltalán nem látványos. Néhány feltárt terasz és kőfal kivételével kevés maradt meg az erődből, de ez semmit nem von le a hely gyönyörűségéből. Az inkák szerettek szép és szimbolikus helyekre építkezni, de azzal a látvánnyal, amivel Waqra Pukara, még a Machu Picchu sem rendelkezik.
Ha nem lenne az a néhány terasz, észre sem venném, hogy megérkeztem Waqra Pukarába
A romvárosban mindössze két parkőr tevékenykedik. Az egyikük a nekik épített házikó előtt kap el. Hozza a regisztrációs könyvet, ahol az elmúlt két évre visszalapozva csak egyetlen magyar nevével, Márkéval találkozom. Ő 2018-ban járt a romoknál.
Az erődöt erre a békafejre emlékeztető kiszögellésre építették
Felkapaszkodom az erődhöz, ahol meglepetésemre belebotlok két külföldi turistába, akik helyi vezetővel érkeztek a felföld felől. Eléggé le vannak strapálva, alig vonszolják magukat. Waqra Pukarát Cuzcóban is hirdeti egy-két helyi iroda, de ha velük tervez valaki idejönni, fel kell kösse a gatyát. Hajnali háromkor indulnak, napfelkeltekor indulnak neki a hegyeknek, de nem a kanyon mentén, hanem a 4600-4700 méter magas platón át, ami ebben az időszakban bizony gyakran havas és sáros. Láttam róla képeket, nem vágytam az ilyesfajta kínlódásra. Elképzelésem nincs, ez a páros hogyan küzdi vissza magát a kocsihoz.
Az erőd nem nagy, de nagyon látványos helyre épült
Az erőd nem nagy, az ember tekintetét inkább a romokat határoló két szarvszerű képződmény vonzza. Ezeknek a lábától ismét lenyűgöző a kilátás. A Rio Apurímac nem látszik a mélyben, de a többszáz méter mély szakadék egészen igéző.
Az erődtől sem rossz a kilátás
Fél órát pihenek az erőd falai között, majd megindulok visszafelé. Idefelé elmulasztottam egy barlangot, ami prekolumbián piktogramokat rejt. A minimalista lámarajzok nem szórakoztatnak sokáig, így néhány fotó után folytatom a túrámat vissza Campi irányába.
A piktogramoknál sokkal látványosabb a táj
Nemsokkal később csörög a telefonom. Juan hív, hogy elkészült a kocsi, így értem tud jönni. Szerencsére nem volt komoly gond, a haverja pikpakk megcsinálta. Megkérem, hogy ne Campiba jöjjön, mert oda nagyon vacak az út, hanem Huayquiba, ott talán nem fog elakadni.
Vannak ennél részletgazdagabb barlangrajzok Dél-Amerikában
A visszaút ugyanolyan csodás, mint volt idefelé. A huayqui elágazásnál belebotlok egy perui családba. Tito a feleségével és két gyerekével tart Waqra Pukara felé, de mikor megtudják, hogy alsó szinten két óra a romváros, visszavonulót fújnak. A kocsit ők is Acomayóban hagyták, onnan jöttek fel taxival. Nem gondolták volna, hogy ennyire messze vannak az erőd romjai, ráadásul Limában élnek, így a magaslattal is küzdenek.
Végül úgy döntenek, hogy visszafordulnak velem. Örülök, mert így legalább megosztozunk a Juannak fizetendő menetdíjon. Amúgy a család nagyon aranyos, úgy tervezik, hogy nyár végén Európába látogatnak, és Magyarországra is szeretnének eljutni. Meg is hívom őket magunkhoz a Káli-medencébe, bár azt mondják, félnek, hogy emiatt a vírus miatt nem lehet majd utazni.
Huayqui látképe a kanyon oldalából fotózva
Huayqui előtt megdörren az ég, így tulajdonképpen leszaladunk a faluba. Juan az ösvény bejáratánál vár. Mielőtt szakadni kezdene az eső és elmocsarasítaná az utat, megindulunk Acomayo felé. Még világos van, mikor befutunk a faluba. Búcsút intek Titóéknak és Juannak, majd betérek egy kifőzdébe enni egy pár solos menüt.
Perut, és főleg annak déli részét elég jól ismerem. Lassan 15 éve járom az országot, de a legszebb romvárosra egészen mostanáig kellett várjak. Azt hiszem, a Qoyllur Rit'i és VRAE után megvan a harmadik kedvenc helyem Peruban. Ez Waqra Pukara, a legszebb fekvésű inka romváros. Alig várom, hogy visszatérjünk ide a csapattal...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
