Hondurasban már sokszor jártunk, így csak pár napra ugrunk be. Isla El Tigrén töltünk el két éjszakát, és de jól tesszük. Kevés ennyire nyugodt pontja van Közép-Amerikának, a sziget ráadásul meseszép. Miért nem járnak erre turisták?
Hétfő reggel van. Szállásadónk két unokája Chinandegában jár iskolába, minden hétfőn apjuk viszi fel őket a városba szakadt csirkebuszával. Szegény gyerekek alig tíz évesek és már kollégisták, mivel Potosíból lehetetlen lenne minden nap bejárni. Szívesen elvisznek minket is, így mindössze négyen üljük végig a bő három órás utat.
Szemerkélő esőben futunk be a városba. Chinandegában nem töltünk sok időt (voltunk itt épp eleget Potosí felé), épp csak annyit, amíg átszállunk egy másik buszra, ami a hondurasi határig, Somotillóig közlekedik. Ez a falu még nem közvetlenül a határon található, hanem onnan több kilométerre, ezért kénytelen-kelletlen egy caponerával folytatjuk az utunkat az átkelőig.
A határon kígyózik a sor, órákig eltart mire a pecsételésnél sorra kerülünk, ráadásul az egyenruhások sokat szöszmötölnek a szokatlan magyar útlevéllel. A legtöbb helyen Hungríát az u betűs országok között keresik (és persze nem találják), mivel a spanyolban a h néma. Itt is beszedik a határátlépési adót; a nicaraguai oldalon fejenként másfél, a hondurasi oldalon három dollárral húznak le minket.
Nyilván fagyiznak a gazdik odabenn
A határ túloldalán, Guasauléban, ismét buszra szállunk, és röpke fél óra alatt a helyi viszonylatban egészen pofás Cholutecában kötünk ki. A főtérnek és a környező utcáknak koloniális hangulata van, de azért Choluteca messze nem Granada vagy León. Pénzváltásra alkalmas bankot keresünk (a határon mindenki át akart verni), de hirtelen leszakad az ég. Bőrig ázunk, mire sikerül lempirához jutnunk, majd taxiba pattanunk, és kivitetjük magunkat a pályaudvarra. Számtalanszor jártunk már Endrével Hondurasban, de Cholutecában még soha, viszont a terminál itt is pont ugyanolyan rendezetlen, mint mindenhol máshol.
Choluteca egész kellemes hely
Ismét buszra szállunk, és a Zacate Grande névre keresztelt szigeten fekvő Coyolito felé vesszük az irányt. Az csak a buszon derül ki, hogy oda nincsen közvetlen járat (persze a buszosok simán bemondták felszálláskor, hogy oda tartanak).
Huszadmagunkkal egy hármas elágazásban tesznek le bennünket, mondogatván, hogy majd jön valami, nemsokára San Lorenzóból. Itt is ömlik az eső, de úgy, mint a Forest Gumpban: vízszintesen, meg alulról felfelé. Az utolsó porcikánkig átázunk, mire átkelünk az úttesten a túloldalon kialakított buszmegállóba, aminek persze hiába van teteje, simán beázik. A helyieket láthatóan nem zavarja az égi áldás, kiváltképp azt a két fickót, akik tőlünk pár méterre épp villanyt szerelnek az egyik magasfeszültségű póznán lógva. Nyilván nincs erre megfelelőbb idő. Épp kezdünk durcásak lenni, mikor érkezik egy Coyolitóba tartó busz.
Az Isla El Tigrén nincsenek nagy boltok, ezért az ott lakók bevásárlásból visszafelé igyekezvén csordulásig tömik a buszt tartós élelmiszerekkel és hétköznapi használati cikkekkel. A tülekedés nem a mi stílusunk, így majdnem utolsóként szállunk fel, és az álló utasok között épp csak annyi helyünk marad, hogy az egyik lábunkat be tudjuk paszírozni az ülések közötti részre szórt több láda üdítő és gyerekpelenka közé.
Már jócskán sötétedik, mikor a tengerpartra érkezünk, és mivel az út szó szerint a tengerben ér véget, buszunk gyakorlatilag betolat a vízbe. Az utasok hipp-hopp átugrálnak az öbölben ringatózó motorcsónakba, ahol rajtunk kívül egyetlen turista sincsen. A helyiek kitűntetett figyelme abban nyilvánul meg, hogy a csónak fedél nélküli orrában szorítanak nekünk helyet, ahol térdig állunk a vízben, s mivel még mindig esik, egész úton ázunk.
Alig negyed óráig tart az út Playa Burróba, ahol egy Omar nevű fickó (ő ült mögöttünk a csónakban) nagyon segítőkészen egy partmenti vendégházhoz irányít minket. A szoba majdnem minden sarkában beázik, a falak csuromvizesek, az ágy nyirkos, alatta tenyérnyi méretű csótányok egész serege masírozik szüntelen. Playa Burro azonban pici falu, így ez az egyetlen lehetőség, ha nem akarjuk szakadó esőben a szabad ég alatt tölteni az éjszakát. Kiterítjük a zsákjainkban csöpögősre ázott holmit, majd harapnivaló után nézünk, de az egyetlen fellelhető étel a házinéni spagettije. Holt fáradtan zuhanunk ágyba.
Másnapra a vihar odébb áll, a reggelit a szállásunk öbölre nyíló teraszán fogyasztjuk el. A látvány a csendes, kék tengeröbölre, háttérben a szárazföldön sorakozó vulkánokkal egyszerűen mesébe illő.
Ilyen kilátás fogad minket reggel Isla Zacate Grandéra
Reggeli után Laura, a szállásadó hölgy felhívja Omart (a fickó, aki tegnap segített nekünk szállást találni), aki fél órán belül ott terem, hogy mototaxijával végigfurikázzon bennünket a kialudt vulkán alkotta, zöld erdővel borított szigeten.
Tuktukkal járjuk körbe a szigetet
Isla El Tigre nem turistás hely, ennek ellenére Omar olyan ügyesen játssza a helyi idegenvezető szerepét, mintha mindig is ezt csinálta volna. A több mint négy órás tekergésért mindössze tíz dollárt kér el, közben megmutat nekünk mindent.
Az első megállónk egy fehér kagylókkal borított, gyönyörű strand, ahol nincs egy lélek se. Ha ez a hely Costa Ricában lenne, valószínűleg szép nagy szállodák sorakoznának a parton, ezzel szemben itt néhány házikónál nincs több. Talán jobb is így.
Erről a strandról senki nem tud
Átérvén a sziget nyugati oldalára egy furcsa faluban kötünk ki. Mindegyik ház ugyanúgy néz ki, ránézésre nagyon szegény emberek lakják őket. Ők az 1998-as Mitch hurrikán áldozatai, régi házaikat a vihar letarolta, a kormány pedig itt épített nekik új falut.
A Mitch-hurrikán vesztesei ilyen házakban élnek
A helyi családok legnyomorultabbjai még csak nem is uszadékfából vagy laminából építik a házaikat, hanem egyszerűen fekete nejlonokat húznak maguk köré. Összeszorul a torkom, ahogy az út menti nejlonsátrak mellett elhaladva belegondolok, hogy itt gyerekek születnek, nőnek fel, emberek élik le életüket.
A legszegényebbek még ennél is nyomorúságosabb viskókban élnek
Kicsit odébb egy újabb strand következik, de ezt már fekete homok borítja. Mindkét irányba éttermek sorakoznak, de itt sincs egy vendég se. Omar azt mondja, csak karácsonykor és húsvétkor vannak itt turisták, azok többsége is hondurasi, az év többi napján kihalt a sziget.
Sehol egy lélek a Playa Grandén
A strand végében egy barlang látható, de most dagály van, így nem tudunk belemászni. Omar azt meséli, hogy korábban kalózok használták búvóhelynek, sokan máig hiszik (vagy inkább remélik), hogy kincseket rejt az odú. Amúgy a kilátás innen egészen mesés a Fonseca-öböl szigeteire és El Salvador hegyeire.
Elég jó a kilátás a Fonseca-öbölre
Omar a sziget ivóvízellátását biztosító létesítmény egyik karbantartója, s mivel pont útba esik a hely, megállunk egy rövid időre. Azt mondja, nem komoly munka, mert csak arra kell figyelni, hogy a szerkezet működjön, így elég csak naponta egy-két alkalommal beugrania egy rövid ellenőrzésre. Jó eséllyel azért vállalta a fuvart mindössze tíz dollárért, mert a benzint nem ő fizeti, hanem az állam.
Ennyi kell egy teljes sziget vízellátásához
Felvisz minket egy amerikai öregúr villájához, ahonnan megint csak szép a kilátás az öbölre, majd a sziget egyetlen természetes tavánál, a Laguna Secánál állunk meg. Bár a terület a hadseregé, Endre és Omar átmásznak a kerítésen és lemennek a tó partjára fényképezni. Innen látszik a legjobban, hogy a sziget vulkanikus. Közepén egy 780 méteres inaktív tűzhányó emelkedik, ami állítólag a nicaraguai Cosigüina-vulkánnal párhuzamosan, a 19. század közepén hunyt ki, azóta benőtte az erdő.
780 méter a legmagasabb pontja a szigetnek
Omar Amapala főterén int búcsút nekünk. Ez az egyetlen város a szigeten néhány összeépült, színesre mázolt házzal, hangulatos kis utcával, az elmaradhatatlan piaccal és egy messze a vízbe nyúló mólóval, ahonnan remek képeket lehet lőni a városról és a szigetről.
Amapala meglepően jól néz ki
Tikkasztó a hőség, ami elől Amapala egyetlen comedorába menekülünk. Latin szemmel hihetetlenül nyugodt a település, alig néhány ember mászkál az utcákon. Pedig a móló környékét gyönyörűen felújították, a parti sétány akár Európában is lehetne.
Hiába a szép sétány, nincs egy darab turista se
Ebéd után visszabattyogunk a három kilométerre lévő Playa Burróba. A szállásunk alatti teraszon helyi halászok éppen a jó fogást ünneplik. Endre is iszik egy sört, aztán kiülünk a partra és bámuljuk a tengert.
Gyerek viszi haza a tortillát Amapalában
Nem értem, hogy a külföldi turisták hogy nem fedezték még fel maguknak ezt a szigetet. Nem kellene hozzá sok, és igazi hátizsákos központ alakulhatna ki belőle Nicaragua és El Salvador között félúton. Ha valakinek van fölös 2-3 millió forintja, itt kap ennyiért tengerparti házat, amiből szerintem igen gyorsan létre lehetne hozni valami jól működő dolgot. El is játszunk a gondolattal, aztán persze elhesegetjük azt, hiszen vár ránk El Salvador...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
