Leónt szeretik Granadához hasonlítani, pedig semmi értelme nincs. Hiába alapították ugyanabban az évben a két várost, a történetük elvált egymástól. Amíg Granadába évszázadokon át ömlött a pénz, addig León az életbenmaradásáért küzdött, és küzd most is. Nem néz ki jól, de pont ettől nagyon szerethető város.
Managuából az út Leónba másfél órán át tart egy végtelenül unalmas, kiégett tájon keresztül. Ritkán alszom be napközben buszon, mert szeretek nézelődni, de most folyton lecsuklik a fejem. Hirtelen arra riadok, hogy hatalmas a tülkölés - megérkeztünk Leónba.
A buszok a piacon állnak meg, ahonnan kikeveredni egy rémálom. Szekerek, caponerák (nicaraguai riksák), mototaxik és milliónyi árus kerülgetik egymást, közben a buszok forgolódnak jobbra-balra szüntelen dudálás közepette. Jó negyed óra, mire kievickélünk a sűrűjéből és León nyugodtabb, belvárosi utcáira tévedünk.
Caponerák okoznak dugót
Leónt Granadához hasonlóan ellepték a turisták, de amíg a tó partján fekvő várost a jobb módú külföldiek lakják be, addig Leónt a mulatni vágyó hátizsákosok és a tengertől kicsit elszakadó szörfösök, aminek köszönhetően a legtöbb szálló eléggé lepukkant. Nem akarunk parti hostelben kikötni, így inkább a belváros szélén kutakodunk. Sikerül rábukkannunk egy csendes helyre, ahol csak néhány karkötő fonogató argentin héderel.
Leónban sincs hiány színes házakból
León évszázadokon keresztül bámulta Granada hátát, mindig egy lépés lemaradásban volt. A különbség most is szembetűnő. Amíg a királyi várost a mostani kormány szépen rendbehozta, addig mintha Leónról megfeledkezett volna. Az utcák rendezetlenek, a legtöbb épület omladozik, ha jó fej akarok lenni, akkor azt mondom, León megmaradt patinás városnak. Valószínűleg pont ezért választották a hátizsákosok központjuknak. Itt nyugodtan lehet aljasodni, utcán hányni, senkinek nem szúr szemet.
Sok templom, köztük a San Juan is, eléggé romos
Az, hogy a városra nagy ívben tesz a vezetés, ebben a formában nem igaz. A főtéren álló katedrálist (ami egyébként a legnagyobb Közép-Amerikában) éppen itt létünkkor gondolják úgy, hogy renoválni kellene, úgyhogy szépen körbetekerték egy nagy, kék lepedővel.
Mekkora mázlink van Közép-Amerika legnagyobb katedrálisával!
A tőle egy sarokra található La Merced az egyetlen templom Leónban, amit sikerült renoválni, a többi azonban tényleg lepukkant állapotban van.
A La Merced templomot sikerült renoválni
A Recollecciónt is jobb éjszaka fotózni, akkor kevésbé látszik rajta, hogy lassan összedől. Kár értük, ahogy az egész városért kár, mert szerintem jobb a hangulata, mint Granadának volt. Mintha itt jobban ki akarnák szolgálni a turistákat. Rengeteg a bár, az étterem, és egészen divatos street food helyek is nyíltak az elmúlt években.
Éjszaka igazán mutatós a Recolección
A várost Granadával együtt, 1524-ben alapították a spanyolok, de nem itt, hanem innen kb. 30 kilométerre, a Momotombo-vulkán lábánál. Egészen 1610-ig ott is állt, de az állandó földrengések és vulkánkitörések miatt végül ideköltöztek és újralapították Leónt. Az egykor volt várost nem hogy elhagyták, el is felejtették, végül csak 1960-ban sikerült a régészeknek kiásniuk a hamu mélyéről.
Másnap buszra szállunk és felkeressük a 2000 óta Világörökségnek számító León Viejót. Az ember azt hinné, egy ilyen jelentős feltáráshoz könnyű eljutni, de nem így van. Az első busszal egy La Paz nevű porfaluban kötünk ki, ahol át kell szálljunk egy Puerto Momotombóba induló másik csotrogányra. Aszfaltút az nincs, úgyhogy nyeljük a port rendesen, amíg be nem futunk a Xolotlán-tó északi partján fekvő koszfészekbe.
La Paz központja a buszforduló
Az első dolog, amibe belebotlunk, egy ősrégi UAZ. Nyilván a hidegháborús korból maradt hátra, s mint olyat, nagy gonddal óvnak a helyiek. A falvakban még emlékeznek a Somoza-diktatúra, majd a Reagen-kormány kegyetlenkedéseire, így mindenre, ami a szovjetekhez köthető, mély romantikával tekintenek.
Puerto Momotombóban megállt az élet
A régészeti park a falu határában található. Egy lélek nincs az utcákon, csak néhány kecskét látunk legelészni és kutyát a porban fetrengeni. A bejáratnál aztán belebotlunk az első emberbe, a jegyszedőbe, aki öt dollárt kér fejenként. Hogy miért amerikai pénznemben szedik be a belépőt, az ördög tudja, de Nicaraguában szinte mindenhol ez a divat.
Hogy milyen a park? Olyan, mint Budán az Aquincum, csak oszd el kettővel. Kizárólag az épületek alapjai látszanak, azokat is a legtöbb helyen gondosan körbebetonozták, nehogy az idő vasfoga továbbrágja.
León Viejo bár a Világörökség része, nem nagy szám
Mindegyik épületegyüttes elé kiírják, mi volt pontosan, de az igazat megvallva, nehéz elképzelni, hogy itt valaha emberek éltek. Az egész parkban a legizgalmasabb az a több száz motmot, ami egyébként Nicaragua jelképének számít.
Nicaragua nemzeti madara, a motmot
Felérünk egy domtetőre, ahonnan remek kilátás nyílik a Xolotlán-tóra valamint a Momotombo-vulkánra. Ez a majd 1300 méteres, szinte tökéletes kúpformájú tűzhányó volt az, ami 30 kilométerrel odébb költöztette Leónt és nyelte el a hátrahagyott települést.
Panorámakép a Momomtombo-vulkánról
Annyira megtetszik nekünk a látvány, hogy lesétálunk a tópartra, ahol belebotlunk néhány halászba. Nincs nagy fogás, de azért szekérrel jön a zsákmányért az egyikük felesége és fia. Az egész olyan, mintha 1610-ben megállt volna az élet. A legmodernebb dolog a fauban tényleg az az UAZ, ami magányosan ácsorog a poros út szélén.
Életkép Puerto Momotombóból
Ha az ember Leónba látogat, általában megmászik egy vulkánt. Adná magát a Momotombo, de éppen csendes, így nem tűnik túl izgalmasnak. Nem úgy a Telica, ami tegnapelőtt tört ki és állítólag azóta is füstöl. Visszatérünk hát Leónba, hogy másnap nekiinduljunk a hegyeknek. No, de ez már egy másik történet...
Leónt ez a vulkán ítélte "menekülésre"
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
