A mai nap nem is sikeredik olyan látványosra, mint a tegnapi volt, de így is látunk sok érdekeset. Például egy igazi pénznyelőt, a La Punta-i olimpia és történelmi parkot, aminek létjogosultsága eléggé kérdőjeles. Sziklaomlás közepette autózunk keresztül a Sierra de San Luison, hogy megismerkedjünk Közép-Argentína legrégebbi lakott településével, Paso del Reyjel.
Még egy teljes napig miénk a kocsi, úgyhogy korán nekiveselkedünk, hátha ma is látunk a tegnapihoz hasonló csodákat. Első megállónkat Potrero de los Funesben tartjuk, ami egy apró falu az azonos nevű tó közelében. A tavat elérni sajnos nem lehet, mivel 1987-ben köréépítették Argentína legnagyobb versenypályáját. Forma 1-es versenyt még nem rendeztek itt, de GT1-es futamot több alkalommal is.
Potrero de los Funes versenypályája hétköznap közútként funkcionál
Békeidőben, vagyis akkor, mikor nincsen futam, a versenypályát átadják a közúti forgalomnak, így mi is teszünk két kört a pályán. No, nem azért, mert akkora élmény volna ötvennel végigcammogni egy versenypályán, hanem azért, mert irtózatosan nehéz észrevenni a szalagkorlátok sűrűjében, hogy hol vannak a lehajtók a falu irányába.
A falu amúgy nem túl izgalmas, nagyjából olyan, mint El Volcan, de talán még annál is kisebb. Nem messze tőle, fent a hegyekben van egy vízesés, amit szeretnénk felkeresni, de az ökopark bejáratánál közlik velünk, hogy hat éves kor alatt nem mehet be gyermek, mert az ösvény nehezen járható. Ezt most kihagyjuk, úgyhogy irány La Punta, amihez azonban át kell verekedjük magunkat a hegyeken.
Potrero de los Funes apró temploma
Az út felmegy egy hágóba, ahonnan szép kilátás nyílik a síkvidéken elterülő La Puntára. Argentína legfiatalabb települését azért hozták létre 2003-ban, hogy itt rendezhessék a 2019-es Pánamerikai Játékokat, majd később egy esetleges olimpia helyszínéül is szolgáljon. Végül a 2019-es esemény redezési jogát Lima nyerte el, így a település nem töltötte be a neki szánt funkciót. Az olimpiai faluból lakópark lett, ami köré elkezdett kiépülni az infrastruktúra. La Punta mostanra városiasodott, egész élhető településsé nőtte ki magát.
Kilátás a hegyekből az alant elterülő La Puntára
Sportfőváros tehát nem lett belőle, viszont mentőötletként elkezdtek a határában tervezni egy történelmi tematikus parkot. Hogy mennyire szerencsés egy ilyet felhúzni a semmi közepén, azt nehéz eldönteni, mindenesetre az állam és az önkormányzat 2010-ben 14 millió argentin pesót (3,5 millió dollár) szánt a műveletre, amit 2014-ben megspékelt újabb 200 millió pesóval (25 millió dollár), és azóta sem telt el év úgy, hogy ne egészítsék ki a büdzsét.
Olimpiai parkból így lesz történelmi szabadtéri tárlat
A park, mondjuk úgy, eléggé demó állapotban van. A cél az, hogy felépítsék Buenos Aires egykori főterét és gyarmati épületeit abban a formájukban, amilyenek a 19. századi nagy városépítés előtt voltak. A Cabildo mostanra elkészült, a vele szemben egykor elhelyezkedő La Recova, vagyis a piac éppen épülőfélben van. Emiatt a parkostíás sem történt meg, úgyhogy a tematikus park inkább tűnik felvonulási területnek, mint múzeumnak. Ennek fényében legalább nem szednek pénzt a belépéshez, mondjuk nem is nagyon lenne miért, ugyanis a már elkészült Cabildo sincs túl jól kihasználva. Van pár viaszfigura San Martinról, a 18-19. századi politikusokról, a függetlenségi háború hősieről és azok lovairól, de a múzeum inkább csak a gyerekeknek élmény. Barangónak persze tetszik, szaladgál egyik lótól a másikig, alig bírjuk őt elrángatni a figuráktól.
A Cabildo épülete, ahogy a 19. századi városépítés előtt kinézett
A parkba több tucat épületet szánnak, de ezidáig a Cabildo kivételével csak a Casa Tucumán készült el. Ebben az épületben írták alá a függetlenségi nyilatkozatot, s bár az épület eredeti pompájában megtekinthető Tucumánban, ide is raktak egy replikát. Odabent nincsen semmi, így itt szerencsére nem időzünk sokáig.
Barangónak jön be a legjobban a történelmi park
Lehet, hogy a park egyszer érdekes lesz, de ahogy az építkeztés ütemét nézzük, pár évtizednek még el kell telnie, hogy ebből az legyen, aminek megálmodták. Akkor talán San Luist is többen látogatják majd, bár lehet, egy olimpiával többre mennének.
A Casa Tucumán elkészült, de ottjártunkkor teljesen üres volt
Letérünk a 3-as útra és Villa de la Quebrada érintésével Nogolíba autózunk. Az apró falu igen unalmas, viszont a határában van egy étterem, ami eredeti közép-argentin ízeket ígér. Az Olivos de Nogolí azzal hirdeti magát, hogy minden alapanyag háztáji, így érdeklődve vesszük a kezünkbe az étlapot. És mit találunk rajta? Marhahúst és tésztát. Nem lehet könnyű argentinnak lenni. Teljesen mindegy, hogy az ország melyik kieső szegletében jársz, egy dologban biztos lehetsz: marhán és tésztán kívül más nem kerülhet az asztalodra. Kirendelünk egy-egy adag gnoccit és raviolit, amik pont olyanok, mint bárhol máshol, csak lévén ezek kézzel készültek, kétszer annyit fizetünk értük. Ettünk, mehetünk tovább.
Nogolí temploma
Van egy út, ami Nogolíból felvisz a Sierra de San Luis legmagasabb csúcsai közé. A városi víztározó után az út meredeken emelkedni kezd, csakhamar megérkezünk a kipreparált rögvidékre, ami tegnap is elvarázsolt minket. Megállunk itt-ott fotózni, de sehol nem időzünk sokáig, mert elég omlékonyak a sziklák. Cikcakkban haladunk az úttestet beborító kövek között, az egyik kanyarban épp csak le tudok fékezni egy legördülő szikla előtt.
Jó ez, de minden áldott nap ezt enni kezd egy kicsit unalmassá válni
A táj ezúttal is lélegzetelállító. Sajnos túraútvonalak nincsenek kijelölve, ami érthető, mivel a Sierra de San Luis területén nincsen állandó forrás, sem település, ezért több napos gyalogtúrák nem is tehetők benne. Így hát a hegyvidék megmarad az autós kirándulóknak, amikből amúgy nincsen egy se, illetve mi az egész út során egyetlen kocsival sem találkozunk.
A Nogolí-víztározó
A Rio Grande-víztározónál érjük el a 9-es főutat. Valamilyen okból kifolyólag a falut közvetlenül a gát alatt hozták létre, ami hosszú távon nem tűnik életbiztosításnak. Nem vennék itt nyaralót, az biztos.
Ezért a tájért érdemes autót bérelni
Trapichénél lekanyarodunk a La Florida-víztározó irányába, amit megkerülünk déli irányból. Talán mind közül ez a legnagyobb tó a hegyekben, és a legkevésbé látványos. La Florida falut itt is a gátnál helyezték el, mintha szántszándékkal öngyilkosokkal töltenék fel ezeket a településeket.
A Rio Grande-víztározó és a gát mögött fekvő üdülőtelep
A víztározótól északnak kanyarodunk egy elég rossz minőségű úton. A cél a Sierra de San Luis legöregebb történelmi épülete, Paso del Rey romtemploma. A hegyvidék erre nem olyan látványos, mint a 9-es út mentén volt tegnap, de legalább rálátunk az El Morro-vulkánra, ami magányos tanúhegyként emelkedik ki a La Toma-i síkságból.
A La Florida-víztározó gátját szép színesre festették
Paso del Rey egy apró tanyabokor a környék egyetlen patakjának partján. A kopár sziklák közt megbúvó virágzó völgyet a 17. században fedezték fel maguknak a jezsuiták, akik 1690-ben bázist építettek maguknak, hogy a hegyekben és a sivatagokban élő huarpe indiánokat megtérítsék.
Közép-Argentína legöregebb épülete az 1690-ben épített jezsuita templom
A falu szépen fejlődött (fénykorában kétezren laktak a völgyben), de a 19. század végi nagy víztározóépítési lázban a patak vízhozama lecsökkent, így a földeket felhagyták, Paso del Rey pedig elnéptelenedett. Ma alig pár család lakja, birkatenyésztésből és marhatartásból élnek.
Emberek helyett papagájok lakják Paso del Reyt
Az egykori jezsuita templom falai máig láthatók, de szörnyű állapotban vannak. Nem költenek rá, hiszen errefelé a madár se jár. Ez mondjuk pont nem igaz, mivel a templomot körülölelő fákat papagájok lakják be, amik hatalmas füttykoncertbe kezdenek, mikor betesszük a lábunkat a romtemplom területére.
Paso del Rey a macskát se érdekli
Elég alaposan sikerült körbejárnunk San Luis környékét, itt az idő, hogy továbbutazzunk. Irány Merlo, amiről oly sok szépet meséltek nekünk a minap a Sierra de las Quijadas Nemzeti Parkban.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
