Darién neve az elmúlt évtizedekben összefonódott a gerillákkal, éppen ezért a panamaiak többsége nem tartja jó ötletnek oda utazni. Az elmúlt évtizedben enyhült valamelyest a helyzet, így mertem egy alkalommal, 2010-ben a panamai-kolumbiai határvidékre látogatást tenni. Egyáltalán nem éreztem veszélyesnek, így Erivel újra nekivágtunk Közép-Amerika talán legkevésbé járt szegletének.
Ha az ember Dariénbe készül, le kell mondjon néhány civilizációs dologról, mint az áram, a térerő, az internet vagy a közlekedés, cserébe azonban érintetlen természetet, indián kultúrát és mérhetetlen nyugalmat kap. Egy ilyen utazásba nem lehet csak úgy belevágni, jobb, ha az ember előbb informálódik, így elsőként Yavizába, a Pánamerikai autóút végénél fekvő kisvárosba szeretnénk eljutni. Mielőtt azonban nekivágnánk, tartunk egy rövid megállót Ipetí falujában, ahol egy picit bele tudunk kóstolni az embera indiánok mindennapjaiba.
A Panamavárostól kb. három órányira fekvő Ipetít igazából nem csak emberák, hanem gunák is lakják, ami nem szokványos jelenség errefelé. Tulajdonképpen még soha nem láttunk olyat, hogy két különböző nyelvet beszélő és kultúrát ápoló népcsoport egy faluban éljen. A szituáció elég érdekes ahhoz, hogy egy pár napot eltöltsünk Ipetíben néhány Mirador csapatból itt ragadt cimborával, annak ellenére, hogy Erivel 2009-ben már jártunk itt.
Teherautóplatón utazva érkezünk Ipetíbe
A falu gunák által lakott része a Pánamerikai autóút bal oldalán helyzkedik el. A házak rendetlenek, az utcák szemetesek, az emberek arcáról lesüt, hogy nem kíváncsiak ránk. Sokban hasonlít a falu a Guna Yala lakott szigeteihez, annyi különbséggel, hogy ott legalább próbálnak jó arcot vágni az ott létünkhöz. Mivel a gunákat már ismerjük, ráadásul nem marasztalnak a tekintetükkel, ezért egy gyors vizit után hátunk mögött hagyjuk a falut.
Az út jobb oldalán indul egy két kilométer hosszú földút az embera településre. Emlékszem, hat évvel ezelőtt Erivel térdig gázoltunk a sárban, ezért azt ajánlom, ezúttal várjunk egy kocsit. Tíz percbe sem telik, mire befut egy teherautó, aminek sofőrje szó nélkül megáll és elfurikáz minket Bahu Ponoba. Ez nem egy új falu, csak az emberák a közösségen belül is szeretik magukat elkülöníteni, így minden család máshogy nevezi el a birtokát.
Embera ház Ipetíben
2009-ben Bahu Pono úgy nézett ki, mint ahová járnak turisták. Volt egy szép faluházuk, ahol tánceseteket lehetett szervezni a külföldieknek, a birtok pedig rendezett és tiszta volt. Mára minden megváltozott. A faluház leégett pár hónapja, azóta nem jön ide senki, s mivel az állam nem fizetett kárpótlást, a megmaradt WC-t is szétkapták a helyiek.
A szagelszívással nincs gond
Mikor megpillantanak minket, nem tudják hova szaladjanak. Leültetnek minket egy palapa alá, majd előkeresik Esthert, Ipetí turisztikai referensét. Nem vicc, tényleg van ilyen a faluban.
Esther egyáltalán nem tűnik emberának, pedig elmondása szerint az. Bár fekete a haja, a bőre fehér, a szeme pedig csak annyira vágott, hogy akár magyarnak is elmenne. Azonnal utasítást ad, hogy söpörjék össze a faleveleket, hozzanak nekünk függőágyakat, és főzzenek egy adag rizst. A hirtelen határozottság aztán néhány perc leforgása alatt átvedlik kényelmes mañana életérzéssé, így három órán át ücsörgünk a padokon, mire minden a helyére kerül. Éppen ezért a mai napon semmi másra nem marad idő, csak körbejárni a falut.
Kitakarítják nekünk Bahu Ponot
Megtudjuk, hogy nyílt egy bolt, ahol legalább tudunk sört venni, valamint az állam pár éve telepített az iskola elé egy szatelites telefonfülkét, amit persze senki nem használt semmire, így a trópusi klímán egyszerűen szétrohadt.
Állami fejlesztés, ahogy az állam gondolja
Amúgy Ipetí hiába indiántelepülés, az itteni emberák és gunák már nem hordják a népviseletüket. A nőkön ugyan még van szoknya, de már melltartót és pólót hordanak, láncaikat nem viselik, a testüket nem festik a jagua névre keresztet gyümölccsel.
Jól alszunk a függőágyakban, így kipihenten indulunk neki másnap a délelőtti kirándulásnak. Egy fickót rendel mellénk Esther, aki nem túl közlékeny, csak megy előttünk kukán. Így szokott ez lenni az olyan indián falvakban, ahová ritkán járnak turisták.
Sokan azt hiszik, kényelmetlen, pedig nem az
Másfél óra földúton baktatás után egy folyóhoz érünk, ahol csobbanunk egyet. Semmi extra nincs a helyben, viszont látunk pár egzotikus békát, no meg egy titimajom családot.
Egy kis élővilág az Ipetí körüli erdőkből
Ebédre rizs van lencsével, mindenféle fűszer nélkül, sós vízben kifőzve. Régen voltunk indián kosztra ítélve, kifejezetten jól esik, hogy semminek nincsen íze.
Délután egy másik folyóhoz kalauzol el minket botcsinálta vezetőnk. Hosszabb és nehezebb az út, folyókon kell átkeljünk, mert a cél egy vízesés. Elkísérnek minket vezetőnk gyerekei is, akik vidáman magyarázzák, melyik gyümölcs micsoda, mi a kedvenc ételük (naná, hogy a rizs csirkével), és hogy Panamavárosban szeretnének tanulni.
Irány a vízesés!
A vízesést végül nem érjük el, mert az egyik folyó túl bővízűnek bizonyul, de legalább itt is lehet csobbanni egyet. Mikor vezetőnk beleveti magát a habokba a gyerekeivel, akkor látjuk, hogy az ő teste be van festve jaguával.
- A fiatalok már egyáltalán nem festik magukat, de én szeretem - hallatja a hangját csendeske vezetőnk.
Visszafelé még találkozunk egy süketnéma emberával, akinek a teste teljesen feketére van festve.
Inkább a gyerekek vezetnek minket, semmint mi őket
- Nem hall és nem tud beszélni szegény - kezd szószátyárrá válni vezetőnk - Magányosan él az erdőben.
- Miből tartja fenn magát?
- Fát vág. Ha valaki házat akar építeni, akkor hozzá fordul. Együtt kiválasztják a fát, ő pedig kivágja azt.
Bírom azt az indián közösségekben, hogy a sérült embereket is valamilyen szinten integrálják a törékeny kis társadalmukba.
Vezetőnk próbál diskurálni a süketnéma favágóval
Elmúlik a nap, már sötétedik, mire visszaérünk a faluba. A vacsora ismét rizs, de ezúttal kapunk hozzá csirkét is. Bár ma többször fürödtünk a folyóban, a visszaséta alatt sikerült leizzadnunk, így jól esne a zuhanyzás. Ahogy a WC-nek, a zuhanyzónak sincsen már fala, így az éjszaka leple alatt, egymásnak hátat fordítva locsoljuk magunkra vödörből a vizet.
Bár Ipetí már megszabadult a hagyományaitól, turistacsalogató táncaikat még be tudják mutatni az idegeneknek. Többször láttam már ilyesfajta műsort, így felkészítem a csapatot, hogy az 50 dollárért cserébe ne várjanak túl sokat.
Embera anyuka gyermekével
A táncok és énekek eléggé butácskák, tisztán látható, hogy betanult, de ritkán gyakorolt dologról van szó. Ettől függetlenül jó látni, ahogy készülődnek; magukra kötik láncaikat, fejükre teszik virágkoronájukat.
Az előadás gyermeteg, de élvezhető
Csapatunk lányait is beöltöztetik emberának. Ahogy oldódik a hangulat, úgy lesznek az indiánok is egyre lazábbak. Az idősebbek gond nélkül kezdenek vetkőzni előttünk, mintha táncaikkal visszacsöppentek volna kicsit a múltba. A táncok után kipakolják kézműves tárgyaikat, többnyire gyöngyből készült láncokat, fűből csomózott madárfejeket, festett kerámiákat.
Bevontak minket a táncokba
Feltűnik, hogy a nők között ücsörög egy srác is. Ritka az ilyen, mert az indiánok között megvannak a női és férfi szerepek, a gyöngyfűzés pedig nem túl maszkulin. Ahogy a srác sem az. Emlékszem, a shuar Nantipban is volt egy meleg fiú, aki önmagának sem merte bevallani, hogy az, ezzel szemben itt mindenki tisztában van vele, hogy ez a srác soha nem fog vadászni járni, házat építeni vagy csónakot faragni a falu férfiaival. A nők tök normálisnak tartják, hogy mos, főz és gyöngyöt fűz, és a srác sem görcsöl a másságán.
Embera-magyar barátság
Az emberákat 2010-ben az egyik legnyitottabb és legboldogabb közösségnek ismertem meg. Ipetíben már nehezen oldódnak, de két nap elég volt ahhoz, hogy pironkodás nélkül vegyék le a nők a pólójukat és önfeledten kacarásszanak előttünk. Kicsit bánom, hogy nem maradunk még pár napot, de a Mirador csapatnak haza kell repülnie, mi pedig megindulunk végre Yavizának. Dariénben úgyis őszintébbek az emberák, ott talán kicsit többet is megtudunk majd róluk...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
