Ciudad Bolívarban pihenjük ki az elmúlt hetek fáradalmait. A városnak van egy sajátos hangulata a színesre festett házakkal, amik kihalt utcákat fognak közre, de azért nehezen nevezhető élhetőnek. Eltűntek az emberek az utcákról, mióta a gyengülő gazdaságnak hála leromlott a közbiztonság. Kár érte, mert Ciudad Bolívar akár jó hely is lehetne.
A repülőút nyújtotta látványra nem panaszkodhatunk. A Rio Caronit körülvevő erdők felett például érdekes felhőket figyelhetünk meg, mintha a fák párhuzamos vonalak mentén párolognának ki. Életemben nem láttam még ilyet, nem is nagyon értem a fizikáját.
Ilyen jellegű felhőképződés egyszerűen nincs
Negyed óra repülés után megérkezünk a Guri-víztározó fölé. A hatalmas kiterjedésű vízfelület hétszer akkora, mint a Balaton, a hozzátartozó vízerőmű pedig a kínai Három-szurdok-gát és a brazil-paraguayi határon épített Itaipú után a világ harmadik legnagyobb kapacitású vízerőműve. A látvány egyébként egészen zseniális; milliónyi apró sziget emelkedik ki az amúgy ingatag vízutánpótlású tóból.
A Guri-víztározó felülről
Innen nem messze egy furcsa, vörös színű szikla tűnik fel. A Cerro Bolívar állítólag a Föld legnagyobb vastelérje, nem véletlenül alapítottak itt bányát már az '50-es években. Érdekes módon ezt nem Chávez, hanem egy korábbi elnök, Carlos Andrés Pérez államosította még 1975-ben.
A Cerro Bolívar állítólag a Föld legnagyobb vastelérje
Innen az út Ciudad Bolívarig már nem annyira izgalmas. Itt-ott még feltűnnek a Guyanai-hegyvidék két és fél milliárd éves kitüremkedései, de már messze nem akkorák, hogy hegynek lehessen őket nevezni.
Erodálódott felszínű ősföld húzódik alattunk
Ciudad Bolívar reptere pici. Naponta csak pár belföldi járat érkezik és indul, a legtöbb gép a miénkhez hasonló kisrepülő, amik a Gran Sabana bányafalvai felé repülnek. A bejáratnál feltűnik annak a gépnek a replikája, amit Jimmy Angel hagyott hátra az Auyantepui tetején 1937-ben.
Berepülünk Ciudad Bolívar fölé
Érdekes reptér amúgy a Ciudad Bolívar-i. Nincsenek taxik a kijáratánál, az előtte futó sugárúton pedig egyszerűen nem állnak meg a sofőrök. Vagy fél órán át aszalódunk a napon, mire végre az egyikük hajlandó minket felvenni és a szállónkra vinni.ú
Jimmy Angel gépének a replikája
Elfoglaljuk a szobánkat a Posada Don Carlosban, majd bevetjük magunkat a városba. Ez a Mirador-csapat utolsó napja Venezuelában, így csak a legfontosabbakra futja. A főtér mindössze egy sarok a posadától, így itt kezdünk. A közepén áll Simón Bolívar, a város névadójának a szobra. A dél-amerikai függetlenségi háborúk ikonikus alakja 1819. február 15-én a tér nyugati végében álló épületben kiáltotta ki Venezuela és Nagy-Kolumbia elszakadását a spanyol koronától. A Congresso de Angostura sajnos zárva tart, így elmarad a múzeumlátogatás.
Nehezen találunk taxit, ami bevisz minket a belvárosba
A város 1846-ban vette fel Bolívar nevét, addig Santo Tomás de la Nueva Guayana de la Angostura del Orinoco néven volt ismert. Bár már a 16. század végén villát hoztak létre a helyén, városi rangot csak 1746-ban kapott. Ennek oka az volt, hogy hiába szerveztek a spanyolok folyami expedíciókat az Orinocón és mellékfolyóin, mindig ellenséges indiánokba botlottak, így képtelenek lettek volna biztosítani a Gran Sabanáról és a Felső-Orinoco vidékéről származó arany útját. A 18. század második felére sikerült egyes pemón, yekwana és piaroa közösségeket megtéríteni, így Ciudad Bolívar szerepe is felértékelődött. Hogy a várost megvédjék a kalóztámadásoktól, a mai Ciudad Guayana környékén erődöket építettek, valamint Ciudad Bolívar legmagasabb pontjára is várat építettek.
Ciudad Bolívar hangulatos főtere
A Fortín El Zamurót már csapat nélkül keressük fel, kettesben Erivel. A Calle Democracián kell végigsétáljunk, ami nem egy barátságos környék, ahogy az erőd sem tűnik túl biztonságosnak. Ennek ellenére felmászunk a tetejére a szép kilátás reményében, de a kiszögellés nem elég magas ahhoz, hogy érdemes lenne vad fotózásba kezdeni.
A Fortín El Zamuro se nem túl nagy, se nem túl szép, de legalább veszélyes a megközelítése
Az erőd mögött található a Casa San Isidro. Ezen a haciendán lakott Simón Bolívar azokban a napokban, mikor a függetlenségi nyilatkozatot tervezték. Sem előtte, sem utána nem járt a házban, most mégis az ő ingóságaival van tele. Ez a múzeum legalább nyitva tart, így belekóstolhatunk kicsit a 19. századi Venezuelába.
Ebben a házban lakott egy rövid ideig Simón Bolívar úgy kétszáz évvel ezelőtt
Az út túloldalán, Ciudad Bolívar legnagyobb parkjának a déli csücskében áll egy gigantikus méretű Bolívar-szobor. Kicsit kezd sok lenni a forradalmárból, ezért úgy döntünk, átvágunk a parkon és a botanikus kert felé vesszük az irányt. Ebbéli szándékunkról szerencsére lebeszél minket egy szobor lábánál strázsáló mezárus:
Bolívar, Bolívar, Bolívar!
- Eszükbe ne jusson végigsétálni a parkon! Rengeteg arra a tolvaj, önök pedig turisták. Biztos, hogy kirabolnák magukat - kapjuk a tippet.
Ciudad Bolívar sajnos ilyen. A város egyetlen pontjára sem merném azt mondani, hogy biztonságos, ha pedig valamiről a helyiek is úgy tartják, hogy gáz, az biztosan az is. Végül a Calle Cumanán sétálunk végig, ami megint csak nem túl bizalomgerjesztő, de legalább vanank rajta autók, így kisebb az esélye, hogy megállít minket néhány haramia.
Iskolások hozzák vissza az életkedvünket
A park északi része szerencsére már biztonságos. Kisiskolások kiáltanak utánunk, hogy szeretnének velünk fotózkodni. Jól esik végre egy kis pozitív visszajelzés, visszatér az életkedvünk.
A botanikus kert teljesen elhanyagolt, csak ezt az árva papagájt sikerül lencsevégre kapnunk
A piac és az Orinoco partja is meglepően barátságos, bár túl sok embert azért nem látni errefelé sem. Egész Ciudad Bolívar olyan, mintha kijárási tilalmat hirdettek volna. Hiába a színes, koloniális házak, a történelmi helyek, múzeumok és parkok, hiányzik belőle az élet. Szomorú ilyennek látni ezt a várost.
Szépek a házak, az utcák mégis kihaltak
Este hat után minden bezár. Se egy étterem, egy kiskocsma, semmi. Étkezni csak a Plaza Miranda hot-dog árusainál lehet, vagy Carlos kifőzdéjében, ahol egyik este belebotlunk egy iszonyúan illuminált alakba.
- Honnan jöttetek, gringók? - kiált oda az üres sörösüvegekkel teli asztala mögül.
- Magyarországról.
Erre felpattan, odatántorog hozzánk, és kezet nyújt:
- Jó napot! Attila vagyok - veti oda tört magyarsággal.
Attila Svájcban született svájci anyától és magyar apától, de lassan harminc éve Venezuelában él. Még fiatal gyerek volt, amikor odahaza elszaladt vele a ló és rajta maradt a szeren. Egyszer rossz anyaghoz nyúlt, ami kis híjján az életébe került. Leszázalékolták, munkaképtelenné vált. A minimál rokkantnyugdíja éhen halni is kevés lett volna Svájcban, ezért Venezuelába költözött, ahol nagyon sokáig királynak érezhette magát. A drogról leállt, de jött az alkohol, ami mostanra teljesen tönkrevágta. Néhány éve már Carlos éttermében lakik, aki a kérésére elfalazott a számára egy apró apartmant az étteremből.
Ciudad Bolívar magán hordozza a chávizmus minden nyűgét
- Nyugodt szívvel adtam neki oda az étterem egyik részét, mert pár éve már szinte semmi forgalmam nincsen. A chávezi politika mindent tönkretett. El tudjátok képzelni?! Egy éve nem tudok rántott húst készíteni, mert a gazdák orvosság hiányában levágták a sertéseket és nincs utánpótlás - panaszkodik Carlos, miközben leül Attila mellé egy üveg sörrel a kezében.
- Milyen magyarként Venezuela? - fordulok honfitársunk felé.
- Csodálatos volt egészen mostanáig. De már nem az, nagyon nem - vágja rá Attila összeakadó nyelvvel - De amíg van Polar, addig nekem jó - emeli magasba a sörösüvegét.
- És mi lesz, ha már az sem lesz?
- Akkor marad nekünk Chávez emléke, ami úgy néz ki elég ennek a birka venezuelai népnek - gúnyolódik Carlos.
Attila mesél gyermekkoráról, a nyarakról, amiket Szombathelyen töltött és arról, mennyire hiányzik neki az apja, aki néhány éve meghalt. Bár ráhagyott egy csomó dolgot, képtelen azokhoz hozzájutni, mert arra sem maradt pénze, hogy elmenjen Caracasba a konzulátusra és nemzetközi hagyatéki tárgyalást kezdeményezzen. Ígéretet teszek neki, hogyha év végén visszatérek Venezuelába, segítek neki a papírügyekben, nehogy szomjan haljon.
A Puente de Angostura Ciudad Bolívar egyik jelképe
Öt teljes napot töltöttünk Ciudad Bolívarban. Megszerettük ezt a várost annak ellenére, hogy nem történt velünk nagyon semmi. Jól esett egy kicsit lenyugodni az elmúlt két és fél hét tepuijárása után. Feltöltődve vágunk neki az Orinoco-deltának.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
