Majd húsz év dél-amerikai utazgatás után jutok el Sao Paulóba, Brazília és Dél-Amerika legnagyobb városába. Sok reményt az előzetes infók alapján nem fűzök hozzá, de Sao Paulónak még az igen alacsonyra tett lécet is sikerül levernie. Dél-Amerika tele van gazabbnál gázabb városokkal, de egyik sem olyan lepukkant lepratelep, mint Sao Paulo.
Rövid európai pihenő után Brazíliába repülök, mert másfél hét múlva kezdődik a Paraguay-Argentína-Uruguay körutazásom. Mivel a Sao Paulo-Asunción jegy pofátlanul drága volt, ezért úgy döntöttem, szárazföldi úton közelítem meg a paraguayi fővárost, még pedig Uruguay érintésével. Ebben az országban 2010 óta nem jártam, így annak ellenére izgatottan kelek útra, hogy tudom, Uruguay Dél-Amerika legunalmasabb állama.
Hihetetlen, de ez idáig soha nem álltam meg Sao Paulóban. Többször átszálltam már a Guarulhos Nemzetközi Repülőtéren, de lévén Sao Paulóról mindig azt hallottam, hogy ronda és veszélyes, nem éreztem úgy, hogy nekem ott dolgom volna. Olyan azonban nincs, hogy valaki, aki lassan 20 éve módszeresen járja a dél-amerikai kontinenst, pont annak legnagyobb városát ne ismerje, úgyhogy bármennyire sem volt fenn a bakancslistámon Sao Paulo, úgy döntök, szánok rá egy teljes napot, mielőtt tovább indulok délnek.
Sao Paulótól ne várj semmit és akkor is csalódni fogsz
A késő délutáni órákban landolok, de a migráción olyan lassan halad a sor, hogy már sötét éjszaka ülök taxiba. A belvárosban található Hotel Moraesben veszek ki egy olcsó szobát folyosó végi zuhannyal. 24 dollárért szoba egy világvárosban nem rossz ár! Mindezt pont addig gondolom így, amíg meg nem pillantom a hotelt és annak környékét. A Paissandú tér Sao Paulo söpredékének az éjszakai pihenőhelye, ahonnan nézve a Hotel Moraes akár luxusnak is tekinthető, de még hátizsákosként is mély sóhajok közepette lép be az ember a szobába. Két éjszaka, nem több, majd csak túlélem valahogy! Mindenesetre fürdeni hátizsákkal megyek, semmit nem merek - még tíz percre sem - a szobában hagyni.
Jetlag, korai kelés. Nem bánom, annál több időm marad a városra, amiről jót szinte sehol nem lehet olvasni. Elsőként pénzváltót keresek, s találok is a Shopping Light nevű bevásárlóközpontban, ami mindössze három sarokra van a szállómtól. Nem tudom, hogy a korai időpont miatt-e, de az utcákon tucatjával fetrengenek a csövesek, azok az igazi mezítlábas lepukkant nincstelenek, akiknek megbolydult az elméje a rengeteg metil-alkoholtól és az ócska drogoktól. De nem a hajléktalanok a legzavaróbbak, hanem a végtermékük, amiket közvécé hiányában kapualjakban raknak le. Így kora reggel Sao Paulo belvárosát felemészti a masszív szarszag, de az éledező városban munkába siető brazilokat mintha ez nem zavarná.
Sao Paulo olyan szép város, hogy ez a toronyház látványosságnak mondható
A bevásárlóközpontban két biztonsági őr tapad rám, mert a kezemben lévő fényképezőmet fegyvernek nézik. Stukkerre tett kézzel figyelik a pénzváltóban az ügyködésemet, aztán megnyugszanak, mikor látják, tényleg pénzt váltani jöttem és nem rabolni. Amúgy a portugált nem beszélem, csak a spanyol áthallásból próbálok arra következtetni, mit akarnak nekem mondani, de engem is meglep, milyen jól megértem őket. Szerintem egy hónap sem kéne és tökéletesen értenék minden portugál szót elsőre.
A pénzváltás után a városi színházat keresem fel, majd onnan az "óváros" felé kanyarodok. Azért van idézőjelben az óváros szó, mert Sao Paulónak a koloniális központjából mára hírmondó sem nagyon maradt. A Pátio do Colégiot leszámítva nincs gyarmati korból származó épület a városban, s valójában ez sem az eredeti épület, hanem egy replika, mert az egykori kormányzósági palota 1896-ban összeomlott.
Festmény a 19. század eleji Sao Paulóról - kár, hogy ma már felismerhetetlen
Sao Paulo sokáig Brazília egyetlen nem tengerparti települése volt. Azért hozták létre a portugálok, hogy kaput nyissanak a nyugati hódításoknak, amit a 17. századtól a jezsuitákra bíztak. Azért tették mindezt, mert 150 éven át szélmalomharcot vívtak a fennsík őslakóival, a tupi indiánokkal, s nem jutottak velük dűlőre. Bár többször sikerült másfél évszázad alatt békét kötni, a folyamatos lázadások és gyújtogatások után belátták a portugálok, hogy segítségre van szükségük.
Miután a jezsuitáknak sikerült betörniük Paraná szubtrópusi erdeibe és ott missziókat alapítaniuk, Sao Paulo szerepe leértékelődött. Rabszolgapiac vált belőle, az elhurcolt indiánokat eladták a parti városokba kikötői munkásnak és földművesnek. A 18. században a környező folyókban talált arany miatt szerepe ismét felértékelődött, de az aranyláz a függetlenségi háborúk után alábbhagyott. A 20. század fordulópontjáig Sao Paulo agrárváros volt, első sorban cukornádat és kávét termesztettek a környékén.
A Pátio do Colégio épülete az egyetlen, ami megidézi a gyarmati kort
A századfordulón migrációs láz vette kezdetét, ekkor indult meg a Sao Paulón túli földek betörése. Első körben ázsiaiak érkeztek, de a világháború környékén rengeteg európai bevándorló is Brazíliába költözött. Az európaiak rátették a kezüket a függetlenségi háborúk után parlagon hagyott latifundiumokra, ahol többnyire marhatenyésztéssel kezdtek foglalkozni. A mezőgazdasági termékekre feldolgozóipar települt, az ipari létesítményekhez azonban gépekre volt szükség, így a két világháború között megjelentek az első gépipari konszernek. Sao Paulo gazdasági szerkezete teljesen átalakult, agrárvárosból alig pár évtized leforgása után ipari központ vált, ami vonzotta a munkaerőt.
A bíróság épülete megidézi a 20. század eleji városépítészetet
Az 1920-as évek közepén a város lakosságának lélekszáma átlépte az egymilliót, ami a második világháború végére 2 millióra hízott. Ekkor kezdtek Sao Paulóban felhőkarcolókat építeni. A cél az volt, hogy a városból Dél-Amerika New Yorkja legyen, ami nem csak ipari, de gazdasági központ is egyben. Az 1930-as években kezdték építeni az Edifício Altino Arantest, amit az Empire State Building nyomán terveztek, s aminek elkészülte után a városvezetés a felhőkarcolók felé fordult. Az 1950-es és 1960-as években módszeresen felszámolták a gyarmati központot, aminek a helyén üzleti negyedet alakítottak ki.
A katedrális neogótikus jegyeket hordoz magán
Nos, ami az 1960-as években divatos volt, az ma már nem az. Sao Paulo bár Brazília GDP-jének 12%-át adja, egyben Dél-Amerika legnagyobb városa a maga 22 millió lakójával, mégsem vált belőle New York. Illetve de, ha New Yorkból kifelejtjük Manhattent és Sao Paulót Harlemmel és Bronxszal azonosítjuk. Mert hogy Dél-Amerika gazdasági központja egy lerohadt betonrengeteg, ahol az ember bokáig gázol a mocsokban és utcán fetrengő hajléktalanokat kénytelen megállás nélkül átlépkedni. A szarszag a nap előrehaladtával nem csökken, hanem nő, ez alól az üzleti negyed sétálóutcája, az Avenida São João sem kivétel. Elképesztő kettősség látni a felhőkarcolókból kilépő öltönyös üzletembereket, amint a fekáliától bűzlő utcán kortyolgatják a Strabucks kávéjukat, miközben átesnek egy pucéran fetrengő nyomorult hajléktalanon. És amikor azt gondolnám, hogy nincs ennél rosszabb, akkor a fejembe veszem, hogy átsétálok Sao Paulo egyik ikonikus épületéhez, a Catavento Múzeumhoz. Az odavezető úton át kell keljek a Praça Ragueb Chohfin, Sao Paulo belvárosának legundorítóbb parkján, ahol nylonsátrakban laknak az emberek. Mindez mindössze négy sarokra Sao Paulo Empire State Buildingjétől...
Sao Paulo ikonikus épülete, az Empire State Buildingre hajazó Edifício Altino Arantes
A Sampa Skyra most nincs időm felmenni, pedig állítólag jó a kilátás a tetejéről
A tudományos múzeumként működő Catavento Sao Paulo talán legszebb épülete. 1911-ben kezdték építeni és a város iparosodásának jelképévé vált. Furcsa, hogy pont a nagy városátalakítás idején székelt itt a városvezetés. Úgy rombolták le az ehhez hasonló impozáns épületeket, hogy közben ők egy ilyen palotában munkálkodtak. Talán ez is annak kettősségnek a leképezése, ami Sao Paulo nyomorát összefonja a soha nem volt ragyogásával.
Sao Paulo belvárosában minden tér és park gáz, de a Praça Ragueb Chohfi mindegyiken túltesz
Ha már mocsok és szemét mindenhol, nem hagyhatom ki a városi piacot sem. A környéke döbbenet gettó, de a piac teljesen rendben van: tiszta, rendezett és annak megfelelően drága is. Ettől függetlenül bedobok egy pastelt és iszom rá egy narancslevet. Magyarországon fele ennyibe kerülne, de hát Sao Paulo "világváros".
A Catavento Múzeum azon kevés épületek egyike a városban, amit érdemes felkeresni
Délután még ellátogatok a vasútállomásra, aminek a környéke rejt néhány századeleji épületet. Innen Santa Ifigênia városrészen keresztül baktatok vissza a központ irányába. Na, ami itt fogad, az minden eddiginél igénytelenebb mocsok. Itt már nem csak kapualjakban fetrengenek a drogosok, hanem hordában bólogatnak fáknak támaszkodva, küszöbmajmot játszva.
Sao Paulo belvárosának egyetlen turisztikailag értelmezhető helyszíne a városi piac
Jártam már Dél- és Közép-Amerikában számtalan lepra helyen, de Sao Paulo mind közül viszi a prímet. A brazil gazdasági központ és Caracas között nagyobb a kontraszt, mint Kisinyov és Zürich között, Caracas javára. Nyilván kell még időt szánjak erre a városra a jövőben, de az első benyomás borzalmas. Szerencsére holnap repülök tovább délnek, nem most kell felfedeznem Sao Paulo további "csodáit"...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
