Az aktuális Közép-Kolumbia túránk során érintünk néhány ritkán látogatott helyszínt, olyanokat is, amelyeknél még én sem jártam korábban. Így jutunk el a Mongua feletti paramókra, a Los Aviones-vízeséshez és az Hoyo del Aire névre hallgató gigantikus víznyelőhöz is. Ez utóbbi egészen elképesztő természeti látványosság, bár az elérése nehézkes. Kolumbia minden alkalommal tartogat meglepetést.
Erit és a gyerekeket Villavicencióban hagyom, én pedig Bogotába utazom, hogy összeszedjem azt a Közép-Kolumbia túrámra velem tartó bajai csapatot, akik egy évvel ezelőtt már kísérleteztek az országban való utazással, csak egy kókler kezébe kerültek, aki rendesen átverte őket.
A négyfős társaság egy TV-interjú során ismerte meg azt a Kolumbiában élő magyar srácot, aki mindössze három héttel az indulásuk előtt visszamondta a túrát, mondván, elege van a magyar turistákból, nem hajlandó többé hazánkfiaival utazni. Annyi tisztesség volt benne, hogy nem lépett le a befizetett pénzösszeggel, de a repjegyek árát már elfelejtette megtéríteni, így a csapat nem kevés pénzt bukott a dolgon. Végül, hogy ne menjen kárba a szabadságuk, önerőből elutaztak Costa Ricába, de érthető módon keserű szájízzel tették mindezt, mert az álmuk Kolumbia volt.
Tavaly nyáron kerestek meg, hogy vállalnám-e a gájdolásukat, amire szívesen igent mondtam. Pláne úgy, hogy nem ez az első eset, hogy a Kolumbiában élő srácról lepattanó magyar turisták hozzám fordulnak. Év elején Mexikóban kaptam hívást egy ismeretlentől, akit feleségével Cartagenában "felejtett ott" ugyanez a fiú, s nyelvtudás hiányában nem tudták, mi tévők legyenek. Azóta rákerestem a srácnak a honlapjára és megdöbbenve láttam, hogy az én Kolumbia túráimat másolja le szinte ctrl+C ctrl+V. Persze, lehet ilyet csinálni, csak nem etikus. Mondjuk befizetett túrán lévő turistákról sem ildomos megfeledkezni, meg vállat vonni arra, ha emberek bukják az éves szabadságukat és repülőjegyüket, de a magyar kalandturizmus sajnos elég gyerekcipőben jár ahhoz, hogy elhordozza a hátán az önjelölt "szakembereket".
Balázs, Téko, Zsolt és Csepi lesznek az útitársaim a következő három hétben, melynek első napjait Bogotá és környékén töltjük. Nem írnék tizedszer is a Guatavita-lagúnáról, Villa de Leyváról vagy éppen Monguíról, sokkal inkább azokra a helyszínekre koncentrálnék, ahol ritkán, vagy még nem jártam korábban. Mert hogy ezen a túrán volt ilyenből pár.
Mongua felé gyönyörű a táj, bár a völgyben a szénbányák és acélművek miatt iszonyú a légszennyezettség
Ahogy tavaly, idén is zárva találjuk az Ocetá paramót, ezért örökös sofőrömet, Henryt arra kérem, vigyen át minket Monguába, onnan pedig induljunk neki a Púlpito de San Jerónimónak. Ezúttal csodaszép időt fogunk ki, nem ködös, mint egy évvel ezelőtt, így a lagúnákról fantasztikus képeket tudunk lőni. A Púlpitót végül nem vállaljuk be, mert a csapat még nincs olyan jól akklimatizálva a túra elején, hogy felkapaszkodjon 3800 méterre, de kimerészkedünk a plató szélére, ahonnan egészen elképesztő kilátás nyílik a Rio Cravo Sur völgyére. A kirándulással kapcsolatban sem szaporítanám feleslegesen a szót, inkább álljanak itt a képek arról a paramovidékről, amit csak igen kevesen ismernek, pedig bőven tud annyit, mint az Ocetá.
A Púlpito de Jerónimo paramovidéke egyszerűen fantasztikus
Monguíból Villa de Leyva érintésével utazunk Gámbitába. Henry kérésére úgy módosítottam a programon, hogy ne Palermón keresztül érjük el Santander egyik legizgalmasabb vidékét, hanem Rio El Vallén át, mivel a Duitamát Gámbitával összekötő út tavaly szörnyű állapotban volt. Nos, jelentem, Arcabuco felől sem jobb a helyzet. Olyannyira nem, hogy a felázott agyagos úton Henry elveszti az uralmát a kisbusz felett és belecsúszunk az árokba. Szerencsére a jelenet pont egy ház előtt játszódik le, így azonnal a segítségünkre sietnek. A kocsinak nem esik komoly baja, de ki kell húzzuk a gödörből, amihez traktort kell hívjunk. Jó két órát veszítünk így, de marad idő a Cueva El Chocóra, ahol a Gámbita környéki kalandjainkat kezdjük.
Rio El Valle völgye sem csúnya hely
Kocsi az árokban
Amiért részletesebben írok a vidékről, az a Cascada Los Aviónes, amit a Cañón de la Hondura előtt keresünk fel. Nagyjából negyven perces sétával érjük el a zuhatagot, amit egész az érkezésünkig nem látni sehonnan, no nem azért, mert annyira megbújna a hegyek ölelésében, hanem mert végtelen köd ül a Rio Huertas völgyére. Szerencsére a vízesés lábához érve kicsit feljebb kúszik a zárt felhőrendszer, így végül sikerül megpillantanunk a tetszetős vízesést.
Téko a Cueva El Chocó bejáratánál
A Cascada Los Aviones, amint kibukik a ködből
A vízesés lábához érve kitisztul az idő
A Cascada Los Aviones nem a legszebb vízesés Kolumbiában, de azért megéri felkeresni
Nem úgy a Cañon de la Hondurát, aminek kilátópontját szakadó esőben érjük el, így ezúttal elmarad a hűha-élmény.
A Gámbitát körülölelő hegyek túloldalán azonban nem az esővel, hanem a szárazsággal küzdenek az ott élők. Sem a Cascada de los Caballerosban, sem a Guadalupe melletti Las Gachasban nincsen víz, így a környékről keserű szájízzel távozunk.
Útban Guadalupe felé rálátunk a Rio Suárez völgyére
Talán pont emiatt születik az a döntés, hogy Puente Nacionalt ne a főút mentén vegyük célba, hanem próbáljunk meg hátsó utakon, Contratación, El Guacamayo, Agauda és La Paz érintésével Vélezbe eljutni. Az ötlet jó, bár Henry kicsit tart az úttól, mert nem ismeri és a múltkori árokba csúszás után kicsit tart a járatlantól.
A Mirador-csapat a Contratación jelképének számító lazareto pénzérménél, amit akkor használtak a településen, amikor eluralkodott a völgyben a lepra
Contrataciónig nincsen gond, mivel a leprások falujába aránylag jó út vezet. Imádom ezt a települést, főleg a történelmét. Nem nagyon van ennél abszurdabb sztori még Kolumbiában sem.
Contratación látképe az El Guacamayóba vezető útról
Az innen El Guacamayóba tartó út már hagy kívánni valót maga után, de legalább nem tart sokáig. Nem úgy az innen Aguadába vezető szakasz, ami kiveri a csapatnál a biztosítékot. A 20 kilométeres távot bő két óra alatt teljesítjük, elsősorban amiatt a rész miatt, amire egy lóháton ülő campesinónak köszönhetően tévedünk. Az öreg földműves azt magyarázza, hogy a völgy felé simán járható az út, ami tökéletesen igaz, ha az ember lóval próbálja abszolválni, nem pedig kisbusszal. Szegény Henrynek itt-ott rendesen gyöngyözik a homloka, hatalmasat sóhajt, amikor befutunk Aguadába.
El Guacamayo főtere
Aguada felé fantasztikus a táj, de az út borzalmas állapotban van
A falu meglehetősen unalmas, nem is időzünk itt sokat, hanem irány La Paz. Ez a szakasz is gyötrelmes, úgyhogy pihenőt fújunk az Hoyo del Aire névre hallgató víznyelőnél. A 150 méter átmérőjű és 327 méter mély beszakadás egészen grandiózus látvány, kiülni a szélére pedig mellbevágó élmény. Ha nem lenne ennyire megközelíthetetlen helyen, biz' Isten beletenném valamelyik túrámba, de az idejutás egy örökkévalóság.
La Paz teljesen érdektelen település
Vélez felé sem jobbak az útviszonyok. Ezt a 25 kilométeres távot is jó másfél óra alatt tudjuk le, így Puente Nacionalba meglehetősen későn futunk be. A csapat tagjai bár eléggé elcsigázottak, alig várják, hogy megérkezzünk Muzóba, a smaragd fővárosába.
Én az Hoyo del Aire peremén ülve
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
