Kolumbia számtalan felfedezetlen csodát rejt, ezek közül az egyik Meta legmagasabb vízesése, a 651 méter magas Salto de Dios, amit látogatásunk előtt mindössze két turista láthatott. Fantasztikus napot töltöttünk Franciscónál és családjánál, és csak remélni tudjuk, hogy egyszer ezt a zuhatagot is meg tudjuk majd nektek mutatni élőben.
Tavaly szeptemberben Willinél találkoztam egy Francisco nevű fickóval. Beégett az emlékezetembe az arca, mivel a mesztic ábrázat világoskék szemekkel párosult, ami elég ritka errefelé. Francisco azért tette tiszteletét Willinél, mert tudta, mi is ott leszünk, hogy a csapatommal körbejárjuk a családi birtokon megbújó vízeséseket és barlangokat. A barátom azt mondta, nem ismerte korábban Franciscót, csak pár hete futottak össze Mesetasban. Mikor a kékszemű megtudta, hogy Willi turizmussal foglalkozik, jelezte felé, szeretné látni, miként is működik mindez, mivel az ő birtokán is van egy szép nagy vízesés, és nem tudja, mit kezdjen vele. Willi így meginvitálta a tanyájára, hogy találkozzon velem, hátha jutunk egymással valamire.
Jardín de Peña nem a világ legszebb faluja
Nos, pár napja ráírtam Franciscóra, hogy a környéken vagyok a családommal, így ha ráér, megnézném a vízesését. Uribéből egy Jardín de Peña nevű caserióhoz utazunk, ahol vár ránk a vízesés tulajdonosa, akiről megtudom, hogy nem egyszerű campesino, ő a tanyavilág professzora, tehát tanárember.
Először camperót fog nekünk, de a 300 000 pesós menetdíj kicsit mellbevágó. Látja Francisco rájtunk a tanácstalanságot, úgyhogy hirtelen felindulásból intéz két motort, amik 35 000-ért vállalják a fuvart. Eri Zaránddal, én pedig Barangóval ülök fel a motorra, Francisco pedig bevállalja a csomagokat, majd megkezdődik az utazás a Serranía de la Macarena mélyén megbúvó tanya irányába.
Zaránd motorozni indul
Francisco tanyája, a Finca La Bella valójában az apjáé, aki marhatenyésztéssel foglalkozik. Az 1970-es években vette az öreg a birtokot zsebszerződéssel, a vízesésről azonban neki sem volt fogalma egészen az 1990-es évekig. Utána is csak annyi, hogy van egy szép nagy zuhatag a birtok végében, ami szinte elérhetetlen a terepviszonyok miatt. Franciscóból azonban nem campesino, hanem írástudó és internethasználó tanár lett, aki látta, Kolumbiában miként fejlődik a turizmus, és hogy a vízesésük nem akármilyen természeti jelenség, az ország egyik legmagasabb ilyesfajta képződménye. Úgyhogy nekilátott, hogy hírverést csináljon neki, de egy világvége tanyáról azért nem könnyű betörni az influenszerek világába. Itt jött a képbe Willi, aki pár éve, ha alapfokon is, de már foglalkozik turizmussal, rajta keresztül pedig én, aki talán tud valamit kezdeni a zuhataggal. Persze nem ígérek neki semmit, csak azt, hogy írok majd róla a blogomban, valamint bekerülhet valamelyik programomba, ha a vízesés tényleg érdemes rá.
Az út a tanyáig meglehetősen hosszú. Jó egy órán át tekergünk legelők és kávéföldek között, de sokszor megállunk fényképezni, mert a madárvilág egészen egyedülálló. Színes tangarákat, papagájokat, üregi baglyokat kapunk lencsevégre, majd egyszercsak befutunk Francisco tanyájára, ahonnan nincs tovább út.
Ezt a fecsketangara párost is sikerül lefényképeznem
Francisco felesége és kislánya fogadnak minket. A lányka azonnal játszani kezd Barangóval és Zaránddal. Egyke, nincsen testvére; szegényt megöli az unalom a világ végén. Persze a két fiunk azonnal lesavazza, mert úgy kezdenek rohangálni, mintha nem lenne holnap.
Barangó és Zaránd épp focizni tanítja Francisco megszeppent kislányát
Francisco felesége megebédeltet minket, majd irány az erdő és a vízesés, amit szolídan Salto de Diosnak neveztek el. Kékszemű barátunk azt mondja, rajtunk kívül eddig egyetlen külföldi páros látta a vízesést, egy francia-brazil pár, akikbe véletlenül botlott bele Mesetasban novemberben (később ez a páros próbált hírverést csinálni a Salto de Diosnak, még a magyar sajtóban is megjelent egy írás róla hónapokkal később). Így hát mi vagyunk a második külföldiek, akik megpillanthatják az állítólag 651 méter magas zuhatagot, amiről amúgy korábban semmit nem találtam Francisco egy-két rövid instavideóját leszámítva.
Francisco segít Zarándnak az ereszkedésben
A séta nem hosszú, Zaránd is könnyedén abszolválja a távot, pedig még nincs három éves. Fél óra múltán megérkezünk egy patakhoz, aminek a medrében sétálunk újabb két percet és lám, megérkezünk Meta legmagasabb vízesésének tetejére. Francisco ragaszkodik hozzá, hogy kössük be magunkat, anélkül ki ne merészkedjünk a szélére. Eri így is remegő lábakkal áll oda. Na ja, nem sűrűn álldogál az ember egy több mint 600 méter mély szakadék szélén.
Eri a 651 méter magas Salto de Dios tetején
Jó, a fotóért ki kellett őt vinni a szélére
Hogy a Salto de Dios tényleg 651 méter magas-e, nem tudom. Nekem nem tűnik annyira magasnak, de nehéz ezt megállapítani felülről. Lentről könnyebb lenne, mivel lenne összehasonlítási alapom pl. a Goctával vagy az Angellel, amiket alulról lehet megcsodálni.
Sajnos a Salto de Dios lábához nincs ösvény, mivel a mai napig nem találtak Franciscóék lejáratot a táblahegyről. Pedig ha az meglenne, hatalmas élményt nyújthatna a zuhatag, így inkább csak egy remek kilátópont a Serranía de la Macarena kevésbé ismert vonulataira.
Ezért a képért már én is bekötöttem magam
Visszafelé Francisco elvisz engem egy másik kilátóhoz, ahol már tényleg be kell kössem magam. Innen oldalról látszik a zuhatag, de csak azután, hogy machetével egy kicsit kitisztítom a terepet, miközben Francisco a kötelet körbetekeri egy fán, majd magához rögzíti.
A Salto de Dios biztos vagyok benne, hogy felkerül a közeljövőben a turistatérképekre, de ehhez azért Franciscónak még sokat kell melóznia. Egyrészt az idejutás sem könnyű, másrészt a rendelkezésünkre bocsátott vendégszoba sem üti meg a minimális igényszintet, valamint nagyon meg kéne találja az ösvényt a zuhatag aljára.
Francisco, a kislánya és a fiaink
Délután kivisz minket a birtok másik végébe naplementét fotózni. Fantasztikus élmény hallgatni a lenti szurdokvölgyből felsejlő olajmadár sikolyokat.
Már csak ezért a tájért is érdemes felkeresni a Salto de Diost
Francisco engem és Barangót levisz a tanya közepén megbúvó barlangba, ahol skorpiópókokat és denevéreket látunk.
Barangó imád barlangászkodni
Ilyen az, amikor egy skorpiópók petéket rak
Másnap rábeszél minket egy újabb kiruccanásra. A Caño Negróról még annyi infó sincs, mint a Salto de Diosról, pedig simán odaférne ez a vízesés is a térképre. Mondjuk az idevezető út már tényleg nagyon gáz, néha kerékközépig süllyedünk a homokban a motorokkal.
Egy gyönyörű piros tangara
Ő pedig egy vitriolina tangara
Zaránd haverkodik a család pettyes pakájával
Az élővilág itt sem akármilyen, újra látunk üregi baglyokat, ölyveket és mindenféle tangarát. Sőt, a távolban még egy hárpia is feltűnik, de jó messzire ahhoz, hogy le tudja fotózni.
Utazik a család
Üregi bagolyból rengeteget látunk
Ő itt egy szavanna rákászölyv
A vízesés elmegy. Láttunk már nála szebbet, de nem bánjuk, hogy ide is eljutottunk, illetve jó eséllyel ez az első közölt fotó róla az interneten.
A folyókon egyesével visznek át minket a motorok
A Caño Negro zuhataga
Francisco gyorsan csobbant egyet, ha már itt járt
Francisco és családja nagyon kedvesek, a Salto de Dios is megéri a kitérőt, ezért ha valakinek kedve támadna felkeresni ezt a gyönyörű zuhatagot, ne habozzon, írjon ránk, és segítünk az odajutásban.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
