Covidosan nem akkora buli az utazás, de szerencsére kezdem magam jobban érezni, így az elmúlt napok fáradt lődörgése után végre van kedvem túrázni. A Guatavita-lagúna után a Sueva-vízesést is megmutattam a csapatnak, de a legfelemelőbb az, hogy Bogotá agglomerációját magunk mögött hagyva a pandémiás nyomás is elillanni látszik. Lassan az egész csapat felszabadultá válik, és ettől mintha az én covidom is megfutamodna.
Magunk mögött hagyjuk a Zoque Természetvédelmi Területet és Guatavitába helyezzük át a székhelyünket. A városka egyik legjobb szállóján, a Hotel Mirador del Pueblo Viejóban veszek ki szobákat a csapatnak, de a hely egy tévedés. A 160 000 pesós szobák fürdőjében nyomozni kell a melegvizet, ami elég kellemetlen, lévén a városka Kolumbia egyik leghidegebb települése.
Guatavita szép kisváros, csak a klímája fertelmes
Guatavitáról már írtam korábban, így most nem térnék ki annak történelmére és földrajzára. Legyen annyi elég, hogy a hétvégi kirándulók közkedvelt desztinációja vasárnap estére teljesen kiürül, a boltok is korán bezárnak. Alig tudunk rumhoz jutni, ami elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy lábon átvészeljem ezt a fránya covidot. Szerencsére azért csak leesik egy-két palack az egyik polcról, így a délutáni energiamentes állapotomon sikerül gyorsan átlendülnöm. Nem tudom, pontosan mi bajom van, de úgy néz ki, a rum segít rajta.
Hiába hozzák elém az egyik legfinomabb kolumbiai ételt, az ajiacót, nem igazán van étvágyam
Másnap reggel megérkezik Henry a megjavított kisbuszával, így búcsút intünk a testvérének, aki visszatér kényszerű kiruccanásáról Bogotába. Henry könyörög, hogyha tudok neki plusz munkát adni (elvileg csak Monguíig vinne minket), akkor adjak, mert egy éve nem volt fuvarja és a családja lassan éhen hal. Megígérem neki, hogy átgondolom a lehetőségeimet, de először vigyen el minket a Guatavita-lagúnához.
A Guatavita-lagúna környékén is káprázatos a táj
Ha egy valami jó ebben az egész pandémiában, az az, hogy a turistás helyek kiürültek. A Guatavita-lagúna környéke konstans tele van látogatókkal, kivéve most, covid idején. Volt, hogy másfél órát álltunk sorban azért, hogy bejussunk a parkba, most meg egy lélek nincs rajtunk kívül a pénztáraknál.
Mivel nincsenek turisták, az élővilág is visszaköltözött a parkba
Bár turista az nincs, a park szabályai semmit nem változtak azóta, hogy utoljára itt jártam. Húsz percet váratnak minket, mert csak kijelölt időpontokban lehet felsétálni a kaldera szélére. Nem értem, miért van így, ha egyszer nincs rajtunk kívül senki a parkban. A nemzeti parkok nem csak nálunk agyzsibbasztóan bürokraták, hanem itt is.
Végül beeseik mellénk három bogotái kiránduló, így kénytelenek vagyunk végigülni a muiszkák spirituális életét bemutató előadást, aminél kevés idegesítőbb dolog van Kolumbiában. A helyi vezetők, mint valami papagáj, felmondják a kötelező leckét, amit néhány önjelölt misztérium kutató táplál beléjük. Nincsenek tisztában a földjüket egykor benépesítő nép történelmével, sem a vidék földrajzával, így marad a horoszkópok mély ködébe burkolódzó szakralitás. Az ilyen előadások után az embernek könnyen az az érzése támadhat, hogy a muiszkák valamilyen túlvilági nép voltak. Szerencsére a mellénk rendelt helyi vezető látja rajtam, hogy háborgok a sok hülyeség hallatán, így rövidre zárja a csillagok együtállásának őslakosokra gyakorolt hatásának bemutatását. Legalább több időnk marad magára a lagúnára, ami többek között az Eldorado-legenda alapjául is szolgált.
A Guatavita-lagúna nem csak szép, de az Eldorado-legendák forrása is
A lagúna után visszatérünk Guatavitába, ahonnan Gachetá érintésével Tenza felé vesszük az irányt. Menet közben szeretnénk megállni annál a Sueva-vízesésnél, ahol utoljára 2016-ban jártam. Henry szerencsére ismeri az utat, bár a vízesésnél még nem járt soha. Újra átkelünk a Zoque Természetvédelmi Területen, majd leereszkedünk a Rio Concepción völgyébe. A táj fenomenális, de ezt egy Kolumbia utazás során felesleges leírni.
A Sueva-vízesés a Chingaza Nemzeti Park paramójának lábánál fekszik
Dél magasságában szállunk ki a kocsiból, ahonnan fél óra sétával érjük el a zuhatagot. Bár a vízeséshez vezető ösvény nincs jelölve, egész jól elnavigálok emlékezetből addig, amíg fel nem tűnik a Sueva. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik a kora délutánt itt töltik. Sok gachetái fiatal keresi fel a vízesést, lévén jobb itt, mint maszkban a városban.
Fél óra gyaloglással érjük el a Sueva-vízesést
Egyszercsak megjelenik egy néni, aki közli, hogy jövünk neki fejenként 3000 pesóval, mert a legelő, amiről a vízesést bámuljuk, az övé. Nyilvánvaló lehúzásról van szó, de az öreglány nincs túl jó bőrben, így kifizetem neki a kért pénzt, már csak támogatás gyanánt is. Azért megosztom vele azon vélekedésemet, miszerint ha valós turizmust szeretnének csinálni, akkor okosabb, ha összeállnak a földtulajdonosok és már az ösvény bejáratánál jegyet adnak, mert így bárki, bármikor megjelenhet a nevükben beszedni a pénzt. Nem gondolom, hogy célt ér az ajánlásom, de az tényleg zavaró, hogy az ember egy szervezett túra keretében képtelen kalkulálni a felmerülő költségekkel.
A növényvilág is megérne pár szót
A kései ebédünket Gachetában költjük el. Guatavita után ez a második település, amit érintünk utazásunk során, és jó látni, hogy itt már jóval felszabadultabbak az emberek. Bár éppen most fut fel a harmadik hullám az országban, a többség nem viseli a maszkot, nem idegeskedik a járvány miatt. Amíg nálunk minden zárva tart, itt az összes üzlet és étterem nyitva van, bár azt rebesgetik, a kormány ismét előállt az országos zárás tervével, ami ellen már most tiltakoznak a vendéglátósok és kiskereskedők.
A Sueva-vízeséshez a jövőben is szívesen térek majd vissza
Gachetából Manta felé vesszük az irányt. A 40 kilométeres távot két és fél óra alatt küzdjük le, ez mindent elmond az útviszonyokról.
Gachetá továbbra is egy kellemes kisváros
Nem bánjuk a tötymörgést, mert a kilátás végig káprázatos, ráadásul féltávnál megállunk a Munchindote-vízesésnél, így nem telik unalmasan az utazás.
Manta felé sem rossz a kilátás
Manta előtt pár kilométerrel teherautók állják el az utat. A Manta környéki földeken tököt és cukkinit termesztenek, ahol most végződött a betakarítás. Fél órán át ácsorgunk, mire végre megnyílik az út.
A Munchindote-vízesés az útról is jól látható
Mantából Tenzába másfél óra alatt érkezünk meg. Bőven nyolc óra után futunk be, így csak néhány üveg sörre futja az erőnkből. Amiből úgy néz ki, egyre több tér vissza belém. Bár ma nem túráztunk sokat, végre nem érzem azt a fáradtságot, amit az elmúlt három-négy napban. A szaglásom sem ment el, köhögni sem köhögök. Lehet mégsem vagyok covidos? Igazából mindegy is, a lényeg, hogy itt vagyunk Kolumbiában, és nem a járvány miatt szétzilált Európában.
Ez hosszú lesz!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
