A csapat érkezésével megkezdődik a hagyományos Közép-Kolumbia túránk, de nem hagyományos módon. Az első napokban át kell írjuk a forgatókönyvet, mert semmi nem úgy van, ahogy terveztem. A Guatavita-lagúna helyett a Guacheneque paramóra jutunk el, az Ocetá paramo helyett pedig a Púlpito de San Jerónimót keressük fel. Ja, és sikerül megkóstolnunk Kolumbia legocsmányabb ételét, a jute de papát.
Covidosan nem akkora buli az utazás, de szerencsére kezdem magam jobban érezni, így az elmúlt napok fáradt lődörgése után végre van kedvem túrázni. A Guatavita-lagúna után a Sueva-vízesést is megmutattam a csapatnak, de a legfelemelőbb az, hogy Bogotá agglomerációját magunk mögött hagyva a pandémiás nyomás is elillanni látszik. Lassan az egész csapat felszabadultá válik, és ettől mintha az én covidom is megfutamodna.
Vannak, akik még most is hisznek El Dorado létezésében. És milyen jól teszik. El Dorado ugyanis tényleg létezett, csak nem városként, hanem muisca királyként. Csak egy félreértés végett lett El Doradóból város, ami felfedezők százait vezette félre az elmúlt évszázadokban. Felkerestük a helyet, ahol a muisca indiánok aranya rejtezik, de előtte még ellátogattunk Nemocón sóbányáiba, valamint a Mirador-csapat érkezése előtt tiszteletemet tettem Kolumbia legmagasabb vízesésénél, ami amúgy nem is az ország legmagasabbika.
Kolumbiában is van olyan település, amit elnyelt egy víztározó, de errefelé kicsit kulturáltabban oldották meg a dolgokat, mint Bözödújfalun a románok. Guatavitában jártunk, ami bizonyíték arra, hogy lehet élhető várost mesterségesen is létrehozni.