A csapat érkezésével megkezdődik a hagyományos Közép-Kolumbia túránk, de nem hagyományos módon. Az első napokban át kell írjuk a forgatókönyvet, mert semmi nem úgy van, ahogy terveztem. A Guatavita-lagúna helyett a Guacheneque paramóra jutunk el, az Ocetá paramo helyett pedig a Laguna Estrellát keressük fel. Ja, és sikerül megkóstolnunk Kolumbia legocsmányabb ételét, a jute de papát.
A csapat pontosan érkezik, így Bogotát a tervek szerint járjuk végig. Persze a szokásos welcome drinken is átesünk, ezért a délelőtt kóválygós, de senki nem bánja, hogy Botero képeit kicsit fátyolosan látja, mivel úgy még viccesebb.
Az utazás érdemi része másnap veszi kezdetét. Korán indulunk, hogy elkerüljük a bogotái csúcsot, ezért a reggelit La Calerában költjük el: arepa, mócsingleves, luló - tökéletes kombó. Ezután irány Guasca, majd Guatavita városkája, aminek határában megállunk egy pillanatra a Casa Locánál, vagyis a feje tetejére állított háznál, de sajnos csak 10 után nyit, így nem sikerül bejutnunk. Annyira nem bánjuk, a 20 000 pesós belépőt mindenki sokallja ezért az élményért.
A Casa Locából elég ennyi
Guatavitában elered az eső, így épp csak futunk egy kört a kihalt főtéren, majd irány a legendás lagúna, ahol anno a muisca törzsfőnököket beiktatták. Örökös sofőrünkkel, Henryvel feltekergünk a bejáratig, ahol azonban visszafordítanak minket, mondván, a parkban épp felújítás zajlik, ezért nem látogatható. Remek! Miért nem lehetett ezt kiírni már az út elején, akkor nem kellett volna feleslegesen hét kilométert autóznunk?!
Guatavitában elég ocsmány idő fogad minket, Petinek meg is van a véleménye róla
Mivel ez a program kuka, ki kell találjak valami hozzá hasonlót. Nem kell sokat agyaljak, kiadom az ukászt Henrynek: irány Villapinzón és a Guacheneque paramo! Henry nem ismeri, ahogy én sem, de úgy tűnik, hangulatában olyan, mint a Guatavita-lagúna, csak kalderató nélkül.
Sesquilé főtere
A parknak két tanösvénye van. Az egyik egy apró vízeséshez és annak apró lagúnájához, a Pozo de Nutriához vezet, a másik pedig a Rio Bogotá forrásvidékéhez. A paramóra vezető út bár kőszórásos, egészen jó állapotban van, úgyhogy kevesebb mint egy óra alatt megérkezünk a célállomásra úgy is, hogy előtte sétálunk egyet Sesquilé főterén.
Villapinzón egy látványos völgyben fekszik
Szerencsére a Guachenequére érve eláll az eső, így ha nem is tiszta, de nyugodt időjárás mellett indulunk neki a sétának... teljes illegalitásban. A bejáratnál ki van írva, hogy a tanösvény csak Villapinzónban bérelt helyi vezetővel látogatható, amit egyrészt értek, hiszen ezzel anyagilag támogatható a helyi lakosság, másrészt nem értek, mert innen senki nem fog visszafordulni a faluba, hogy guide-ot intézzen magának. Megszületik hát a döntés: másszunk át a szögesdróton, aztán hajrá!
Az ösvény szépen karbantartott, könnyen követhető, csak egy gond van vele: nem lehet rajta leereszkedni a Pozo de Nutriához. Nem gond, a csapat nem annyira elhivatott, hogy bozótharcoljon egy nevesincs vízesésért, úgyis látunk majd az utazás során eleget.
Séta a Guacheneque paramón
A Pozo de Nutriát csak felülről látjuk
Egy jó órát elbóklászunk a paramón, közben próbálok előadást tartani annak fontosságáról, még ha a Guacheneque nem is az a klasszikus, frailejónos növénytársulás. A mesémet akkor kell megszakítsam, amikor megjelenik egy parkőr, aki számonkéri a csapaton a behatolás tényét. Próbálom lazára venni a figurát, de a fickó merev, mint a vasbeton, így elkéri az adataimat, valamint lefotózza Henry kocsijának a rendszámát. Ezután megkér minket, hogy autózzunk vissza Villapinzónba, hogy a polgármesteri hivatalban kiróják a ránk vonatkozó büntetést, mivel megsértettük a paramóra vonatkozó helyi szabályokat. Miután elbúcsúzunk a túlbuzgó inspektortól, Henryre nézek, aki megvonja a válát és annyit mond:
- Elmegy a kurva anyjába! Mit képzel ez a bohóc? Az egész országban irtják a campesinók a paramót, majd pont a turisták fognak büntetést fizetni, mert azok kíváncsiak a tájra? Ezért tart ez a Kolumbia ott, ahol!
Henryt az sem érdekli, hogy befotózták a kocsiját, mondván, egyetlen rendőr sem fog ezzel foglalkozni. Ha meg igen, letagadja, hogy turistákat fuvarozott volna, ő csak könnyített magán az út szélén.
Sajnos a Rio Bogotá forrásvidékéről letehetünk. Nem baj, majd kárpótlom valamivel a csapatot a pótlólagos kirándulás elmaradásáért.
Folytatván utunkat teszünk egy megállót a Puente de Boyacánál. Itt csaptak össze a szabadságharcosok a spanyolokkal 1819. augusztus 7-én, és itt dőlt el, hogy Kolumbia a függetlenedés útjára lép. Az emlékmű szép, látszik, hogy a kolumbiaiak valódi patrióták.
Nem először és valószínűleg nem is utoljára járok a Puente Boyacá-i emlékműnél
Irány Monguí és az Ocetá paramo! Menet közben megállunk Duitamában, illetve annak határában, a Pueblito Boyacensében. A skanzen Boyacá megye építészeti stílusait ötvözi, van itt Ráquira, Villa de Leyva és Monguí jellegű falurészlet, csak hétköznap lévén kicsit kihalt a műfalu. Azért egy sört sikerül meginnunk az egyik kiskocsmában.
A Pueblito Boyacense kihalt hétköznap
Monguít a késő délutáni órákban érjük el. A szállón megtudjuk, hogy az Ocetá paramo a krumplitermesztőkkel folytatott vita miatt zárva tart, nem látogatható. A csapat tagjai csak röhögnek az egészen, mert bármi, amit eddig terveztem, nem megvalósítható, második napja rögtönöznöm kell.
Szerencsére gyorsan sikerül leakasztanom egy helyi vezetőt, Edisont, aki azt mondja, Mongua mellett van egy másik paramo, a Púlpito de San Jerónimo és a Laguna Estrella. Nem jártam még ezen a paramón, így egy kicsit örülök is a módosításnak, hátha látunk valami nagyon szépet.
Monguí természetesen elvarázsolja a csapat minden tagját. Itt még vannak igazi campesino kocsmák, ahová lóháton térnek be a földművesek a nap zárásaként, nem olyan megjátszós helyek, mint Barichara, Salento vagy Villa de Leyva. Mivel a faluról már írtam párszor, ezért nem csépelném a szót, inkább rátérnék a másnapi paramójárásra.
Monguí az egyik legkedvesebb kolumbiai település
Edisont reggel fél 8 kor szedjük össze a főtéren és az iránymutatásának megfelelően megindulunk Mongua irányába. Rajtunk kívül van egy francia páros, akik ugyancsak az Ocetá reményében érkeztek a faluba, és akik bekéredzkedtek Henry kocsijába. Nem nagyon beszélnek sem spanyolul, sem angolul, de azt azért kibogozzuk a mondandójukból, hogy egy klasszikus háromhetes körúton vannak, aminek Monguí az egyetlen nem tipikus desztinációja. Innen például azonnal indulnak Santa Martába és Mincába, onnan pedig Cartagena érintésével Medellínbe, mindezt éjszakai buszokkal. A csapatban vannak olyanok, akik már utaztak velem Kolumbiában, így csak mosolyognak azon, miként rontják el a kolumbiai útjukat a franciák azzal, hogy követik a mainstream vonalat és három hétbe megpróbálnak minden elképzelt látnivalót belepakolni.
Mongua fekvése sem utolsó
A Monguába vezető úton Edison tört angolsággal próbál mindent elmondani Kolumbiáról, amit megtanítottak neki a tanfolyamon. Ádám és Évától kezdi a történetmesélést, de csak Simón Bolívarig engedem beszélni, aztán leállítom, hogy ne fárasszon minket ezzel a sok dumával, mindenki tud mindent, a franciáknak meg majd elmondja séta közben, ha kíváncsiak rá. Edison, bár rendes gyerek, mintapéldánya azoknak a dél-amerikai helyi vezetőknek, akik miatt nem szeretek helyi tour operátorokra támaszkodni. Úgy beszélnek földrajzról, történelemről és antropológiáról, hogy soha, semmi közük nem volt ezekhez a tudományokhoz, csak annyit tudnak róluk, amit bemagoltattak velük az egyéves képzés során.
Bár mongua nem olyan szép, mint Monguí, egy megállót megér
Mongua után ráfordulunk a Rio Sasa völgyére, ami egészen zseniális. Többször megállunk fényképezni, a táj bámulása közben a csapat tagjai lassan megérkeznek Kolumbiába.
A Rio Sasa völgye elég látványos
A San Ignacio nevű vereda utolsó házánál megállunk, hogy leadjuk a rendelést az ebédre. Csirke lesz rizzsel, valamint jute de papa, a boyacái campesinók tipikus levese. Hallottam már róla, túl sok reményt nem fűzök hozzá; csak remélem, hogy nem olyan lesz, mint a perui tocosh.
A háztól gyalog indulunk neki a paramónak. A táj végig csodálatos és az időjárás is barátságos. Vannak ugyan felhőátvonulások, de szerencsére nem esik, így kényelmes tempóban haladunk a lagúnák felé. Magára a Púlpitó de San Jerónimóra nem megyünk fel, mert az hosszú és fárasztó túra lenne, de az alatta megbújó két lagúnát azért megcélozzuk.
Előttünk a Púlpito de San Jerónimo
Peti féltávnál feladja, de ő így is készült. Nem szeret túrázni, épp csak belekóstolni a természetbe. Ő a kolumbiai hangulat miatt van itt... nem először. A többiekkel nagyjából két és fél óra gyaloglás után érjük el az első lagúnát, ami körül rengeteg frailejón nő. Nem magasak, látszik, hogy ezt a környéket is beszántották anno a krumplitermesztők.
A második lagúnát már nem nagyon látjuk, mert beködösödik. Ettől függetlenül ez a túra tökéletes alternatívája az Ocetának, még ha itt nincsenek is kanyonok.
A Paramo Laguna Estrella remek alternatívája az Ocetának
A házhoz visszaérve jöhet a megérdemelt ebéd. Indításnak felszolgálnak mindenkinek egy nagy kübli jute de papát, ami egészen penetráns étel. A paramón élő campesinók mindent felhasználnak, a megrohadt krumpli sem kerülhet a komposztra. Az ilyet bezsákolják, majd lenyomják a láp aljára, ahol 6-9 hónapon át érlelik. Mikor megérkezik a száraz évszak és a paramóról levonul a víz, kiemelik. A mocsárban rohasztott krumplit pépesítik, lefőzik és sajtot olvasztanak bele. A híg fosra emlékeztető főzelék iszonyatosan büdös, az íze pedig olyan, mint a disznóól szaga. Tisztességből mindenki eszik belőle pár kanállal, de csakhamar feladjuk a küzdelmet a család legnagyobb megdöbbenésére. Henry, bár campesinóként nevelkedett, soha nem kóstolta a jutét, így neki hatalmas élmény az első találkozás ezzel a népi étellel; ő az egyetlen, aki kiüríti a tányért.
Egy jó jute de papát?!
Bár nem ettük meg, amit főztek, azért engedték, hogy készítsünk róluk egy fotót
A rizses csirke után visszaülünk a kisbuszba és leereszkedünk a Rio Sasa völgyébe, amit a spanyolok érkezése előtt a muiscák laktak be. A szembelévő sziklákat temetkezésre használták, a völgy ezen oldalát pedig ceremóniákra, illetve erről árulkodnak a Tunjuelo vereda melletti Las Piedras de Santo Domingo piktogramjai.
A Rio Sasa túloldalán emelkedő sziklák üregeibe a muiscák temetkeztek
A Piedras de Santo Domingónál hallgatja a két francia Edison bemagolt előadását
A sziklarajzokat a tunjuelói iskolától húsz percnyire találjuk meg egy elhagyatott tanya mögötti sziklafalon. Termékenységi szimbólumok és ceremoniákra utaló rajzok láthatók rajta, amik érdekesek ugyan, de messze nem ezek a legszebb muisca piktogramok. Facatativában ennél például sokkal több és jobb állapotban megmaradt rajzokat lehet látni.
A Piedras de Santo Domingo piktogramjai termékenységi és ceremoniális szimbólumok, de vadászat is megjelenik rajta
Monguíba naplemente előtt nem sokkal érünk vissza. A franciáknak és Edisonnak búcsút intünk, mi pedig beülünk a falu egyetlen pizzériájába, mivel a La Casona, Kolumbia egyik legjobb étterme hétköznap nem tart nyitva. A pizza olyan, amilyen, de szerencsére van hozzá pár üveg rumunk, így könnyen csúszik. Csak a másnap ne jönne el oly hamar...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
