Ha Dél-Amerika fővárosai szóba kerülnek, Santiagóra mindenki csak legyint. Nem olyan szép, mint Quito, nem olyan izgalmas, mint Buenos Aires, nem olyan bulis, mint Bogotá, nem olyan veszélyes, mint Lima vagy Caracas, nem olyan eredeti, mint La Paz. Santiago olyan semmilyen. És én pont ezért szeretem.
Santiago érintésével érkezem meg Patagóniába, ahol az aktuális Mirador-csapattal egy háromhetes túrára indulunk, amit El Chaltén környékén kezdünk és Isla Navarinón fejezünk majd be. Első körben a Cerro Torre és a Fitz Roy gyalogtúrákat mutatom be képes blog formájában.
Úgy terveztük, hogy első közös utunk kisfiunkkal, Barangóval, Chilébe vezet majd. Érkezésünk napján azonban kitört a lábos forradalom, aminek sikerült a kellős közepébe csöppennünk. Kövekkel dobáltak minket, vízágyúk lőttek ránk, nyeltük a könnygázt. Bár Barangót mindez nem igazán érdekelte, három nap töprengés után úgy döntöttünk, elhagyjuk Chilét. Reméljük, egyszer majd olyannak látjuk Santiagót, amilyennek látni szeretnénk.
Az elmúlt évtizedek legnyugodtabb dél-amerikai országa, Chile, forrong. A híresztelésekkel ellentétben nem a metrójegy 12 forintos áremelkedése verte ki a biztosítékot a tüntetőknél, hanem az, hogy az országban Pinochet bukása óta egyetlen politikus sem hirdetett harcot az osztálykülönbségek leküzdésére. Chile a gazdasági mutatók alapján a kontinens legfejlettebb állama, a lakosság azonban ebből nem sokat érez. A mélyszegénység sehol nem annyira látványos, mint Chilében, ahol a keresetek közép-európai szinten vannak, az árak viszont nyugat-európaiak. Ehhez társul egy fejletlen szociális háló, ami a szegényeket még szegényebbé teszi. Hogy mire mennek a tüntetők? Jó kérdés. Az is lehet, hogy lángba borítják az egész kontinenst.