Patagóniában azért fantasztikus utazni, mert hiába tervezel meg mindent jó előre, biztos, hogy az időjárás közbeszól, és pillanatok alatt tervezhetsz újra. Az elmúlt évek túrái során számtalanszor kellett módosítani a programot, mert kitört egy hóvihar, felerősödött a szél, vagy épp a chilei menedékházak üzemeltetői gondolták úgy, hogy sztrájkolnak, de olyan meglepetés még nem ért minket soha, mint Isla Navarinón, ahová azért hajóztunk el a csapattal, hogy teljesítsük a kontinens legdélebbi gyalogtúráját. A Navarino-kör nem jött össze, de így is fantasztikusra sikeredett az elmúlt pár nap.
A Mirador-csapattal ezúttal Tűzföld argentin oldalát fedezzük fel. A Beagle-csatorna szigetei után a Tűzföld Nemzeti Parkban bóklásztunk, ahol a nyár ellenére hóesés fogadott minket. Aztán persze kisütött a nap, így fantasztikus látványban volt részünk. Képes beszámoló Dél-Amerika legdélebbi csücskéről.
Van úgy, hogy az ember beleun az utazásba. Ehhez nem kell semmi több, csak pár olyan nap, amikor a világon nem történik semmi. Gépszerűvé kezd válni az utazásunk, pedig Buenos Aires még nagyon messze van. Rio Grandéban és Rio Gallegosban is csak szenvedünk, de aztán rátalálunk a boldogság forrására, a cseresznyére.
Tűzföldet egykoron öt indiántörzs lakta. Mára mindössze egyetlen yamana asszony maradt, hála a fehérek által behurcolt betegségeknek és egy román fejvadásznak, aki egymaga kiirtott egy egész népcsoportot. Alig 40 év alatt sikerült a fehér embernek mindenkit elpusztítania a szigeten, mindezt azért, hogy birkát tarthasson. Hogy melyik évszázadról beszélünk? A huszadikról...
Két és fél évvel ezelőtt úgy indultunk útnak Trinidad és Tobagóról, hogy 2013 végére szeretnénk megérkezni Tűzföldre. Több mint egy évet késve, de végre befutottunk Ushuaiába, oda, ahol véget ér a Pánamerikai autóút. Hogy mit láttunk ott? Egy világítótornyot és rengeteg fókát.