Peru piszok turistás. De csak akkor, ha kizárólag a higlihtokra koncetrál az ember, mint a Machu Picchu vagy a Titicaca-tó. Pedig nem annyira nehéz lemenni a térképről és olyan helyeket felfedezni, amikről egyetlen útikönyv vagy utazó blog sem ír. A Colca- és a Cotahuasi-kanyont céloztuk meg, de nem a klasszikus módon, hanem lemászva a gringó ösvényről az Andok egyik eldugott zuga felé vettük az irányt. Így jutottunk el Espinarba és leltünk rá Peru legizgalmasabb romvárosaira.
Az Altiplano nem nyerte el a tetszésemet. Sárgára égett füves pusztaságaival, végeláthatatlan távolságaival olyan, mint az Alföld október végén. Ha nem lennének legelésző láma- és alpakkacsordák úton-útfélen, azt mondanám, Peru legunalmasabb vidéke. Aztán mikor megérkeztünk Lampába, a rózsaszín városba, egy csapásra megváltozott a véleményem: az Altiplano igenis mesés. Persze lehet csak azért, mert Lampa többet nyújt az eddig megszokottnál.
Amikor két héttel ezelőtt - életemben először - a Dél-Amerika legnagyobb tavaként számon tartott Titicaca-tónál jártam, azonnal tudtam, hogy ide vissza kell térjek. Nem az úszó szigetek miatt jöttünk vissza, hanem azért, mert szerettük volna megismerni Taquile szigetét is, ahol eddigi perui utazásunk legautentikusabb élménye ér minket.
Bár ostobaságnak tűnik, ismét a Titicaca-tó felé vesszük az irányt. Tesszük ezt azért, mert sok olyan helyszín van út közben, amit bűn lenne kihagyni. Tipón vagy Raqchi romvárosát jóval kevesebben látogatják, mint Pisacot vagy Ollantaytambót, pedig legalább olyan varázslatosak. Nem beszélve Pikillactáról, Kalasayáról vagy Amaru Mururól, a túlvilág kapujáról. Így hát irány vissza a Titicaca-tó és Dél-Peru kevésbé ismert inka romjai.
A Titicaca-tó sokaknak nagy álma, pedig egyáltalán nem olyan látványos, mint azt elsőre gondolnánk. Nem is a tó miatt érdemes ide ellátogatni, hanem Sillustani romjai és a tó környékén élő indiánok miatt. Az úszó szigeteket azonban el kell felejteni, mert egyszerűen kínos az egész.