A Titicaca-tó sokaknak nagy álma, pedig egyáltalán nem olyan látványos, mint azt elsőre gondolnánk. Nem is a tó miatt érdemes ide ellátogatni, hanem Sillustani romjai és a tó környékén élő indiánok miatt. Az úszó szigeteket azonban el kell felejteni, mert egyszerűen kínos az egész.
Arequipát a reggeli órákban hagyjuk el. Az úticél a Titicaca-tó partán fekvő Puno városa, ahonnan turisták sokasága fedezi fel magának nap, mint nap a tavat.
Egy csapat népviseletbe öltözött, jól táplált helyi asszonyság tör magának utat a Dél-Amerika legnagyobb tavához induló punói buszon. Nyakuk körül hímzett, vastag blúzt viselnek láma- vagy alpakaszőrből készült poncsóval, alul pedig bő szoknyát. Hátukon a táska helyett teherhordásra kiválóan alkalmas, batyuvá hajtogatott csíkos terítő fityeg, amelyben kis, füstös képű lurkókat cipelnek.
Útban Puno felé feltűnik a 6057 méter magas Chachani-vulkán
A hegyi népek az állandó hideg időjáráshoz alkalmazkodva élnek. Ruhájuk bár szép, nem túl tiszta, mivel a hideg időben nehezen szárad a lámaszőr. Az egész buszban tisztességes testszag terjeng. Hosszú utazásainknak hála a toleranciaküszöbünk elég magas, most mégis örülök, hogy az orrunk a leglustább szervünk; így tíz percen belül leolvad arcunkról a diszkrét undor.
Az autóbusz hat órán át tekereg a kopár sziklák között. A köztük megbúvó lápos legelőkön tömegestől tűnnek fel a láma-, alpaka- és vikunyanyájak. Gondolom, hogy ha máshonnan nem, akkor az állatkertekből mindenki számára ismerős a köpködős, vastag bundájú, barna-fehér foltos láma. Az alpaka, melyet találó módon a láma kistestvérének is nevezhetnénk, egy láma formájú, de birka kinézetű jószág. A szőr mellett húsuk miatt is tartják ezeket a nagyszerű állatokat, kivéve a vikunyákat, amiket nem lehet háziasítani, és nyírni is csak évente egyszer engedik őket.
Lámák legelésznek az egyik szikla árnyékában
Amúgy a vikunyáktól a Chachani-vulkán mögött húzódó Pampa Blanca után elbúcsúzunk. Ezek az állatok kizárólag 4000 méter felett élnek, és többnyire ichu füvet legelnek, amihez ha nem jutnak hozzá fiatalon, nem lesznek termékenyek. Mivel ezen a vidéken nincsenek folyók, és az eső is nagyon ritkán esik, ezért a vikunyák - alkalmazkodva a környezethez - képesek sós vizet fogyasztani.
Patahuasi egyik elhagyott épülete, háttérben a Chachanival
Puno városa előtt nem sokkal feltűnik a hegyek között a Titicaca-tó, ami állítólag a világ legmagasabban fekvő hajózható tava. Tizenháromszor férne bele a mi szép Balatonunk, de mivel magashegyi környezetben található, hőmérséklete nem épp balatoni: kevesebb mint 10 fok. Így aztán senki nem lubickol a vízben, és nagyot téved az, aki napfényes szabadstrandokat képzel maga elé.
Puno felé sok kicsi sós tavat látunk
A tóban számos sziget található, amelyeknek lakói ma is hagyományos életmódot folytatnak. Halásznak, földet művelnek, szőnek-fonnak. Na de hagyjuk meg ezt a történetet egy kicsit későbbre, hiszen a szigetekre csak Puno után teszünk majd látogatást.
Leszállunk a buszról. Punóban a nappali időjárás egész kellemes, de azért árnyékban érzi az ember, hogy hőség az nincsen. Állítólag esténként gyakran fagy, ami nem lenne probléma, ha az Altiplano lakói ismernék a fűtés fogalmát. Azt azonban nem ismerik, így egy kicsit tartok az éjszakától.
Puno városa távolról nézve nem túl impozáns
Alighogy megteszem az első lépéseket, máris kóválygás, szédülés fog el. Az állapot már ismerős a Pico El Aguiláról. Még mindig nem szereti a szervezetem a magaslati levegőt, ezért amíg megtanulja, hogyan működjön a csökkent oxigántartalmú levegőn, bedobok egy Sorojchit. Ezt a helyi gyógyszert arra fejlesztették ki, hogy a magamfajta, alacsony területekhez szokott emberek ideig-óráig jól tolerálják a magashegyi környezetet, igaz, legalább fél óra míg a gyógyszer hatni kezd.
Endre nagy lelkesen mesél valamilyen Puno környéki temetkezési tornyokról, de képtelen vagyok odafigyelni rá, bár úgy látom, ez egyáltalán nem zavarja. Ha az ember utazik - különösen ha túrát vezet és közben filmet forgat -, nincs vesztegetni való idő holmi magashegyi betegségre, így gyorsan összeszedem magam. Kocsiba pattanunk, s ellátogatunk az említett chullpákhoz.
Lámáit legeltető asszony Sillustani közelében
Be kell vallanom, hogy számomra sokkal izgalmasabbak a Puno közelében található szürke téglából épült, mézeskalácsház hangulatú lámafarmok a sok-sok legelésző állattal, mint a kör alaprajzú elhagyott tornyok, amelyek inkább emlékeztetnek hirdető oszlopokra, semmint sírokra. Persze eszemben sincs közönyösnek tűnni letűnt korok kultúrája iránt, de Sillustani chullpái nem hoznak lázba.
Kínoz a magashegyi betegség Sillustaninál
A Laguna Umayo partján álló több méter magas, henger alakú temetkezési tornyokat a collák emelték még az inkák előtti korban. A kutatók szerint a tornyok belsejét az anyaméhhez hasonló formára alakították, a halottak bennük magzatpózban mumifikálódtak. Mivel nem jártam bennük, ezért nem tudom, tényleg így van-e, de az bizonyos, hogy nem csak az anyaméhre asszociáló építmények biztosították a másvilágra tért szeretteik nyugalmát. A lagúna látványa a sziklás hegyekkel körülölelve az egyik legnyugodtabb környezet, amit valaha láttam.
A collák után az inkák is chullpákat emeltek az Umayo-tó partján
A falu felé vezető kikövezett ösvényen népviseletes asszonyok árulják kézműves portékájukat. Itt fedezem fel először a többnyire kézzel festett, giccses kerámiateheneket, amik a perui hiedelem szerint áldást és boldogságot hoznak a házra. A legtöbb háztetőn, sőt, gyakran még a keresztény templomok bejáratánál is, biztos, ami biztos, két bárgyú kerámiatehén figyel.
Sillustani körül rengeteg vércsét látunk
Visszafelé Punóba megállunk az egyik tanyánál, ahol a helyiek szívesen megmutatják a turistáknak, miként élik a hétköznapjaikat. Eléggé kirakat szagú a látogatásunk, de ha másért nem is, arra jó a húsz perces megálló, hogy megkóstoljuk az iszapos krumplit, amit errefelé előszeretettel fogyasztanak. Az iszap egy mélységi sómezőből tör fel, ezért ételízesítőként hasznosítják. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ízleni fog a sár.
A Titicaca-tó környékének tipikus növénye a csicsóka
Miután sikerül túlélnünk az első fogvacogtató magashegyi éjszakát, hajóra szállunk, hogy meglátogassuk a Titicaca-tó szigeteinek lakóit. Az inkák elől menekülve az uros indiánok a víz felszínén alakították ki úszó szigeteiket, sajátos lakhelyet teremtve maguknak. A szigetek úgy készülnek, hogy nádkötegeket rétegeznek a nádtorzsák tetejére, így az alig egy méterrel a vízfelszín fölé emelkedő apró nádszigetek lebegnek a vízen. Ezekre építik nádkunyhóikat. A felszínre hetente friss nádat terítenek, mert az alsó réteg elrohad a tóban.
Érkezés az úszó szigetekhez
Amikor a hajó megáll és kiszállunk, a Föld egyik legnagyobb turistavakításával szembesülünk. Ma már senki nem él az úszó szigeteken, de a naponta idetóduló turisták pénztárcája elég motiváció arra, hogy a helyiek Punóból a hajnali órákban csónakba pattanjanak, majd megérkezvén gyorsan ráöltsék egykori népviseletüket az ócska, kínai pólóra. A nádszigeteken egy-egy kunyhót még be is rendeznek ággyal s néhány egyébként árulkodó ruhafogassal; inkább öltöző ezek, mintsem lakóházk. Mikor a turisták 15-20 fős csoportja a nádszigetre lép, a színes szoknyás asszonyok odalibbennek, hogy kézműves ajándéktárgyakat próbáljanak elsózni borsos áron. Ha nem tartanának egy rövid fejtágítást az amúgy asszimilálódott uros kultúráról, a kiruccanás semmi másról nem szólna, csak a vásárlásról.
Az úszó szigeteki élmény minden, csak nem őszinte
Színház az egész világ, de ha nem is az egész, az Uros-szigetek biztosan az. A legőszintébb pillanat, amikor Endre filmezés közben felkapja az egyik földön játszadozó kislányt, és együtt huppannak fenékre a puha nádszőnyegen. És ha már benne vagyunk a színielőadásban... Amit a turisták nagy része nem hagy ki, az a tiszteletkör a tavon a sárkányfejjel díszített nádcsónakkal, vagyis caballitóval. Endre már a csónak láttán a fejét csóválja, de amikor két helyi asszonyság a turistacsoport elé állva, tapsolva rázendít a „Vamos a la playa” című nótára, az már nálam is kiveri a biztosítékot. Alig várom, hogy visszaszálljunk a hajóra és hátrahagyjuk ezt a kiábrándító előadást.
Totorát szedő punói asszony
Következő állomásunk Amantaní szigete, ami három órányi hajóútra fekszik az Uros-szigetektől. Azt hiszem, ez a világ legunalmasabb hajókirándulása. Csak döcögünk a nagy sötétkék víz felszínén és nem történik semmi. A táj sem ejt ámulatba, néhány távolban kiemelkedő kopár szigeten kívül nincs semmi említésre méltó. Nem ilyennek képzeltem a Titicaca-tavat, sokkal látványosabbnak, élőbbnek gondoltam. Szinte megkönnyebbülök, mire végre feltűnik Amantaní.
A sziget északi oldala felé vesszük az irányt. A kikötőben fekete-fehér népviseletbe öltözött, kalapos úriemberek várnak a hajóra. Vendéglátónk, Santiago mosolyogva üdvözöl bennünket, és a rutinnak megfelelően a házához kísér. Jókora dombra kell felkaptatnunk a kanyargós apró ösvényen, itt-ott birkacsordákat terelő hímzett ruhás gyerekeket vagy óriási köteg füvet hordó hajlott hátú asszonyokat kerülgetve. A nők fehér alapú, hímzett blúzt és élénk színű, térd alá érő szoknyát viselnek. Ebben a nem túl barátságos időben mezítelen lábbal járnak, néha még sarut sem húznak.
Santiago és felesége
A délutáni órákat nagyon kedves vendéglátó családunk társaságában töltjük. Kicsiny, sárból tapasztott, döngölt padlós vályogház az otthonuk, a szobában az egyetlen bútordarab a rozoga ágy. A konyhában nyílt tűzön fő a sziget hagyományos eledele, a quinoaleves. Kinézetre olyan, mint egy hígabb krémleves, amelyben apró, fehér metéltdarabok úszkálnak, a quinoa azonban nem tészta, hanem gabonaféle. A második fogás sült juhsajt három fajta főtt burgonyával. Az egészet leöblítjük egy muña nevű zöld növényből készült teával. Az íze zseniális, a hatása nem kevésbé. Állítólag jót tesz a gyomornak és belélegezve enyhíti a hegyi betegség tüneteit is.
Készül a quinoaleves
A család nagyon kedves, bár a leánygyereknek megtiltják, hogy Endrével kötetlen beszédbe elegyedjen. A családfőtől sokat sikerül megtudnunk a sziget lakóinak életéről. Amantanín kb. négyezren élnek, és tán csak a turizmus miatt, de mindannyian őrzik hagyományaikat és népviseletüket. Rengeteg fajta burgonyát termesztenek, a quinoa mellett szinte csak ezt eszik. Hús és hal csak ünnepnapokon kerül az asztalra, a szigeten egyébként is csak birkákat tartanak.
Amantanín már nem mindenki hord népviseletet
Jól ismerik a természet adta gyógymódokat, szinte soha nem fordulnak orvoshoz. A nők otthonukban szülnek, a várandós anyukákhoz a nagy napon bábaasszony érkezik, aki nem ritkán a saját édesanyjuk. Santiago azt is elárulja nekünk, hogy szülés előtt két korsó speciális hagymateát fogyasztanak, amitől az újszülött hipp-hopp kibújik. A szülők már itt sem vállalnak többet két-három porontynál, ennek oka a helyhiány. A sziget pici és nincsenek már betörhető földek. A születésszabályozás többnyire természetes módon zajlik, önmegtartóztatással. A szigeten nincsenek utak, nem járnak autók vagy motrok. Kevés helyen jártam, ahol ennél nagyobb a csend és a nyugalom.
Mivel a láma nem él meg a szigeten, mindenki birkát tart
Naplemente előtt egy jókora séta vár ránk hegynek fölfelé. A sziget csúcsára épült inka romokhoz igyekszünk és a helyi tradícióknaknak megfelelően háromszor kerüljük meg a romokat. A Titicaca-tó a lemenő nap fényében több mint gyönyörű. Átszellemülten bámuljuk perceken át, közben lövünk pár lélegzetelállító fotót.
Ma már csak kevesen vállalnak két egyereknél többet, mert a sziget megtelt
A sziget bájos és békés hangulata, a rajta élők kultúrája és hagyományőrzése olyannyira felcsigázza mindkettőnk érdeklődését, hogy elhatározzuk, a jövőben visszatérünk a tóhoz és ellátogatunk Taquile szigetére is. De akkor már biztos nem állunk meg az Uros-szigeteken...
Vihar közeledik a szárazföld felől
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
