Mindig azt mondom, hogy az igazi Peru a Machu Picchu után kezdődik. Sokan csak az inkák legismertebb romvárosa miatt ékeznek Peruba, én azonban tudom, hogy a Machu Picchu a kanyarban sincs azokhoz az élményekhez képest, amit Vilcabamba hegyei és VRAE jelentenek. Megérkeztünk Huancacalléba, ahonnan nemsokára nekivágunk Peru egyik legszebb gyalogtúrájának, ami Espiritu Pampába vezet.
A perui dzsungeltúránk részeként elugrottunk a Machu Picchuhoz is, de írtunk már róla párszor, így most nem fárasztanék senkit a világ egyik legismertebb romvárosával. Már csak azért sem, mert tudom, a következő szűk két hét annyi látnivalóval szolgál majd, hogy a Machu Picchura úgyis legyintene mindenki. Ehhez azonban le kell menjünk a térképről, amihez egy quillabambai srác, Piojito nyújt segítséget. Piojito annyit tesz, Tetvecske. Nem túl előnyös becenév, amit sofőrünk azért kapott, mert gyerekkorában folyamatosan hajtetűvel küzdött. Sokáig gyűlölte, hogy így nevezik, de mostanra nem csak megszokta, meg is szerette a nevét:
- Mindenki Oso, Chemo vagy Chino. Tök unalmas. Piojitónak senkit nem hívnak - mosolyodik el, mikor Hidroelectrica felől megkezdjük az utazásunkat Huancacalléba.
A vékonydongájú, csendes fiút a quillabambai terminálon hajtottam fel. Ő volt az egyetlen, aki bevállalta, hogy kisbusszal elvisz minket Pichariba, VRAE szívébe. Az út, amin a csapattal utazni szeretnénk, alig pár éve készült el, s bár idejövet egész vállalhatónak tűnt, a hegyomlások miatt a sofőrök csak terepjáróval lettek volna hajlandóak nekivágni, amiből a csapat létszámát figyelembe véve kellett volna három. Piojito azonban vagány kölyök. Azt mondta, már csak azért is bevállalja, mert soha nem járt VRAE-ban, és kíváncsi rá, milyen arrafelé az élet.
Első megállónkat a nem túl impozáns Santa Teresában tartjuk
Első körben azonban Huancacalléba kell minket elvigyen, ahonnan holnap megkezdjük háromnapos gyalogtúránkat az inkák utolsó fővárosába, Vilcabambába. Ott szed majd minket össze, és szállít Kitenibe, majd következő nap Pichariba. Olyan útvonalak ezek, amikről az ember hiába próbálna Cuzcóban informálódni, senkinek nem lenne róla fogalma, lévén teljesen kiesnek a turizmus látóköréből. 2013-ban és 2014-ben jártuk körbe Erivel ezt a vidéket, azóta terveztem, hogy egyszer Mirador-csapatot hozok ide. Végre összejött, ráadásul a hangulat is remek. Igazi vaddisznókkal utazhatom, akiknek nem a kirakat látnivalók, hanem az őszinte élmények a fontosak. Szeretnék megtapasztalni, milyen a létezés az esőerdőben, hogyan élnek a civilizációtól távol eső népcsoportok, milyen az élet a Föld legnagyobb kokaültetvényeinek közelében drogkartelek és paramilitárisok szorításában.
A csapat legidősebb tagja István, aki orvos. Ott van továbbá Andi és Pettt. Pettt néhány éve az ecuadori dzsungeleket járta velem. Ott volt, mikor kis híján lefejeztek minket a shuarok, és ő volt az, aki segített egy éjszakai platós utazásért cserébe pár tucat százliteres benzineshordót felpakolni egy teherautóra. Azóta vágyott vissza Amazóniába, de ezúttal elhozta a barátnőjét is, aki dzsungelszűzként érkezett Peruba. A csapat másik lánytagja Anita, aki Imivel érkezett. Mindketten Peruba vágytak már egy ideje, de a mainstream látnivalók őket sem hozzák igazán lázba. Igor és Zsolt évek óta tervezte, hogy egyszer beneveznek valamilyen szigorú túrára, de csak most jött velük szembe az az út, amire azt mondták, kell. A csapat utolsó tagja pedig Gábor, akivel 2014-ben már utaztam együtt Kolumbiában. Hogy ő minek jött, azt csak ő tudja, valószínűleg zavarni. A csapat átlag életkora 37 év, ami előrevetíti, hogy nem lesznek gondok sem fizikálisan, sem buli terén.
Az Urubamba völgye a Machu Picchu után sem csúnya
Az első megállónkat Santa Teresában tartjuk. Veszünk gyümölcsöt, aztán irány az Urubamba völgye, ami mentén Santa Mariáig utazunk. A kilátás a völgyre, valamint a háttérben feltűnő Salkantayra egészen pazar. Hihetetlen szerencsénk van az idővel. Mióta a csapat megérkezett Peruba, egy szem eső nem esett, mégis minden valószerűtlenül zöld.
A Rio Vilcabamba völgyének falvait, mint a képen látható Mesadát is, a hegyomlások miatt sokszor csak gyalogosan lehet elérni
Santa Maria után az út szörnyű állapotban van. Pár nappal ezelőtt, mikor szervezési céllal erre jártam, két órát töltöttünk az út szélén, mert a kisbusz egyik kereke úgy beszorult a kerékdobba, hogy alig tudtuk kioperálni onnan. A sok rázkódásért kárpótol minket a táj, ami semmivel nem csúnyább, mint volt idáig, még ha a havasok el is tűnnek a horizontról.
Ezért a látványért vállalja az ember a kényelmetlenséget
A Vilcabamba-folyó túloldalán apró falvak tűnnek fel, amik többsége csak gyalogosan érhető el. Sokszor a völgy ezen oldalán lévő településeket is csak így lehet megközelíteni, mivel rengeteg a hegyomlás, amik van, hogy hetekre elzárják Huancacallét a külvilágtól. Mostanra ezeknek a leszakadásoknak csak a nyomai látszanak, bár így sem könnyű a haladás. A csapat tagjai nem győzik kapkodni a fejüket; Cuzco és a Szent Völgy óta kicsit megváltoztak a körülmények.
A hegyomlások azoknak a patakoknak köszönhetők, amik a hirtelen lezúduló esők után durván erodálják a hegyoldalakat. Néhol olyan meredek sziklafalakon törnek maguknak utat, hogy vízesésekben végződnek, amik közvetlenül az út szélén érnek földet. Több ilyennél is megállunk fotózni, de egy idő után elunjuk őket, és inkább csak a tájat bámuljuk.
Ilyen vízesések kísérik utunkat Huancacalléba
Dél körül futunk be a Vitcos-völgy kapujának számító Lucmába. Az apró falu nem túl impozáns, van itt azonban egy öreg, 350 éves templom, ami eredeti, gyarmati formájában pompázik. Bejutnunk sajnos nem sikerül, mert zárva tart, de a perui Andokban utazgatva mindig öröm, ha az ember egy régi épülettel találkozik, mert sajnos nem sok maradt belőlük az országban.
Lucma nem, de a Santiago Apostol-templom szép
Huancacalléba dél magasságában futunk be. A Sixpac Manco vendégháznál foglaltam szobákat, ez a falu egyetlen turistákra szakosodott szállója. Ez persze nem jelenti azt, hogy a hely tömve lenne külföldiekkel, sőt. Olyan ritka a turista errefelé, hogy a szállásadó idős házaspár nem is nagyon hitte, el, hogy tényleg jön hozzájuk egy kilencfős társaság.
Huancacalle faluja, előtérben a Sixpac Manco vendégházzal
Az ebéd elég lassan készül el, de azért bőven marad időnk arra, hogy ellátogassunk a falu fölé magasodó Vitcos romjaihoz. Erivel 2014-ben már jártunk itt, írtunk is róla, így a történelmi hátterével nem fárasztanék senkit.
Zsolt és Gábor útban Vitcos romjaihoz
A romok nem nagyok, viszont rajtunk kívül nincs egyetlen ember sem közöttük, így megvan az első mély élmény Peruban. Teljesen más úgy letűnt civilizációk emlékei közt bolyongani, ha csak te vagy ott, mint mikor százakat kell kerülgetni. Hirtelen minden kőnek értelme lesz, el tudod képzelni, milyen lehetett a város fénykorában. Ezt az élményt a Machu Picchunál és a Szent Völgy romvárosainál nem kapja meg az utazó, Vitcosnál azonban igen.
Olyan, mintha Vitcost kizárólag a Mirador-csapatnak építették volna
Vitcostól leereszkedünk Ñusta Hispanához, az inka fürdőhöz, aminél szebben faragott pakarina, vagyis inka trón, nem igen létezik. Manco Inca igazán szép helyen élt, amíg meg nem ölték a spanyolok.
A Ñusta Hispana minden bizonnyal a legszebb pakarina Peruban
Naplemente után végre befut a szállónkra Freddy is. Ő lesz az öszvéresünk és szakácsunk a holnap kezdődő háromnapos gyalogtúránkon. Mindenkinek meghallgatja az étkezéssel kapcsolatos igényét, és ad egy-két tippet a túrára.
- Nem kell gumicsizma. Ez már a száraz évszak. Ilyenkor az ösvények már könnyen járhatók.
Reméljük, így lesz. Egy üveg Flor de Caña mellett elcseverészünk este, majd korán nyugovóra térünk, mert holnap végre megkezdjük a dzsungeltúránkat Espiritu Pampába.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
