Sok helyen túráztam már az Andokban Patagóniától Észak-Kolumbiáig, de csak kevés olyan útvonal van, ami felér az Espiritu Pampa trek szépségéhez. 3800 méter magasból indulunk, a nap végére pedig 2000 méteres magasságba érkezünk, közben ismerkedünk a paramo, a köderdők és az átmeneti erdők élővilágával. Az Espiritu Pampa túránk első napja fantasztikusra sikerült. Remélem, a holnapi sem lesz különb.
Bár a vidéki Peruban általában napfelkeltekor indul a nap, a sofőrök ezt a hagyományt nem szeretik követni. Hiába rendelte Freddy a kocsit reggel 7-re a Sixpac Manco elé, az 9 óráig nem fut be, így kissé késve indulunk neki a gyalogtúránknak Espiritu Pampába. Már maga a pakolás is egy élmény, lévén kilencünk mellé fel kell férjen az egész csapat három napi élelme, valamint a saját cuccaink után az öszvéresek sátrai és hálózsákjai is. Az öszvérek amúgy már hajnali 3-kor útra keltek Uriel vezetésével; velük Pampaconas határában találkozunk majd kb. 3800 méteres magasságban.
Szerencsére a teheneket nem kell felpakolni a platóra
Az út a találkozási pontig egészen zseniális. Látunk gyönyörű vízeséseket, no meg annak a hegyomlásnak a nyomait, ami néhány évvel ezelőtt egészen Huancacalléig ért maga alá temetve néhány házat. Freddy nem emlékszik rá, pontosan hányan haltak meg, csak arra, hogy a sárlavina az ő házuk előtt söpört végig.
Élményutazás Mirador módra
Húsz perc autózás után futunk be Vilcabamba falujába. Nevét az utolsó inka fővárosról kapta, mivel innen indultak azok az expedíciók, amik a letűnt város felkutatását célozták meg. 1964-ig senki nem találta a legendás várost, míg nem egy amerikai felfedező, Gene Savoy rábukkant az esőerdő mélyén. Nem sokkal később magával vitte a Peruban éppen ekkor utazgató és filmező Rózner Gézát (néhol Rosner Géza), hogy felfedezését igazolni tudja. Savoy és Rózner együtt tárták fel a romokat, amit a velük tartó öszvéresek Espiritu Pampának, vagyis Szellemmezőnek neveztek el, mert esténként lidérceket láttak az épületek között kószálni. Érdekes, hogy a magyar származású Rózner neve még a régészek körében sem cseng ismerősen, pedig amit véghez vittek Savoyjal, annak helye van a nagy régészeti felfedezések között.
Út közben ilyen meseszép vízeséseket látunk
Espiritu Pampába az 1990-es évek második felétől egyre többen próbáltak eljutni, ami beindította a turizmust a térségben. A vilcabambai parókia azonban nem bírta a terhelést, s lévén a turisták zavarták a hegyi népek közt végzett térítő munkát, megtiltották azok belépését. Így született meg Huancacalléban a Sixpac Manco vendégház, ami egy közösségi kezdeményezés, vezetője pedig Freddy családja lett. Arra rendezkedtek be, hogy turistákat vezessenek Espiritu Pampába, azonban a 2000-es évek végén véget ért a nagy túraláz, mivel a hegyek közt élő emberek vegzálták az odatévedő csoportokat. A cuzcói operátorok leálltak a túraszervezéssel, Freddy és családja pedig - bár továbbra is üzemeltették a vendégházat - visszatértek a mezőgazdasághoz.
Vilcabamba falujából indultak egykoron az expedíciók az inkák utolsó fővárosának felkutatására
- Évente csak pár ember jár Espiritu Pampában - meséli Freddy az autóban ülve - Az ösvényt alig járják, pláne azóta, hogy megépült az új út Concevidayocba. Utoljára talán négy éve mentünk le Uriellel és két turistával, de azóta semmi.
Én Erivel 2014-ben jártam a romoknál, és igazolhatom Freddy szavait. Akkor a látogatóknak fenntartott könyvben mi voltunk az első külföldi név az évben, pedig május tájékán látogattunk el oda. Visszalapozva a 2013-as évre kb. egy tucat aláírás szerepelt a könyvben, azok mindegyike is perui volt, akik - a parkőrök elmondása szerint - egy limai egyetemtől érkeztek tanulmányútra. Espiritu Pampa tehát elég messze került a mainstream látványosságoktól, ami egyrészt visszaadja a felfedezés misztikumát, másrészt azonban félő, hogy a romok szépen lassan ismét feledésbe merülnek.
Az egykori spanyol telepből nem sok maradt, csak néhány falrészlet és ez a malomkő
Ahogy feledésbe merültek a Vilcabamba határában épült egykori spanyol helyörség maradványai is. A 16. század második felében, útban Espiritu Pampa felé, a konkvisztádorok nem messze a mai falutól építettek egy telepet, aminek ma csak néhány falrészlete látható. A spanyolok nem bánták, hogy az itt élők széthordták az épületek köveit, mivel számukra az csak addig volt fontos, amíg felszámolták az inkák utolsó fővárosát.
Útban a Qollpaqasa-hágóba
Vilcambamba után az út felkapaszkodik a Qollpaqasa-hágóba. A köderdei növényzetet felváltja a paramo, a kellemes tavaszias idő pedig tél eleji hűvösre vált. Mire megérkezünk a találkozási ponthoz, a platón ácsorgók arcára ráfagy a mosoly. Ezen a magasságon nem akkora buli egy furgon hátuljában ácsorogni, bár az is igaz, hogy Peruban is egyre ritkább ez a fajta utazási mód, így ha az ember ilyen élményre vágyik, bizony le kell mennie a térképről és viselnie kell a nem túl emberbarát körülményeket.
Az eredeti paramóból mára kevés maradt, de ahol még van belőle, az nagyon szép
Urielék hőzöngenek egy sort, mert lassan három órája toporognak a hidegben. Freddy bőszen mutogat a sofőrre, aki ugyancsak megkapja a magáét. Miután mindenki megnyugszik, Urielék elkezdik felmálházni a jószágokat, mi pedig nekiindulunk a völgynek abban a reményben, hogy a nap végére elérjük az esőerdők szintjét.
Megkezdjük az ereszkedést Espiritu Pampába
Ritkán indulok dzsungeltúrára 3800 méter magasból, de egyáltalán nem bánom, hogy így van, mert így kapunk egy kis ízelítőt a perui paramo élővilágából is. A növénytakaró messze nem olyan látványos, mint az ecuadori vagy kolumbiai paramókon, de a hegyek itt sokkal magasabbak és csipkésebbek.
A Concevideyoc-patak futását kísérjük egész a romvárosig
A paramót gyorsan magunk mögött hagyjuk, egy óra múltán elérjük a köderdők szintjét, ami viszont pont ugyanolyan látványos, mint az előbb említett két országban. A csapatból többen vannak, akik még soha nem jártak ilyen vidéken, ők nem győzik kapkodni a fejüket.
A paramót gyorsan magunk mögött hagyjuk és megkezdjük túránkat a köderdőkben
Nekem az első hűha-élményem akkor jön el, mikor az ösvénnyel párhuzamosan folyó Concevidayoc-patak kövein megpillantok egy zuhatagi récét. Számtalan andoki túrám során soha nem volt szerencsém ehhez a madárhoz - ami az egész napját azzal tölti, hogy raftingol a hegyi patakok sziklái között -, így próbálok olyan közel férkőzni hozzá, amennyire csak lehet.
A zuhatagi réce (vagy más néven örvényréce) az egyik legszebb réceféle a kontinensen
Két és fél órás masszív ereszkedés után érkezünk meg Ututo elhagyatott vendégházához. Az épületet turisták fogadására építették, de elkészülte előtt hátrahagyták, mivel a turisták elmaradtak. Arra azért jó a hely, hogy szélvédett helyen tudják Freddyék elkészíteni az ebédet, de szomorú látni, miként válnak az enyészeté az amúgy idegenforgalmilag értékes helyek csak azért, mert egy-egy desztináció kiesik a turizmus vérkeringéséből.
Ututo fantasztikus helyen fekszik, mégis elhagyatott
Ebéd után átkelünk a folyón. Az erdő egyre sűrűbb és misztikusabb. Óhatatlanul a Cocora-völgy feletti köderdők jutnak az eszembe, ott szoktunk ilyen érintetlen helyeken túrázni.
Ezen az ösvényen évek óta nem járt turista
A haladást megnehezíti néhány hegyomlás, azonban az ösvény könnyen követhető. Vista Alegréből, abból a tanyabokorból, ahol a ma estét tölteni szeretnénk, járnak erre emberek. Főként granadillát szállítanak öszvéreken Pampaconasba, ahonnan kamionokkal jut a gyümölcs a cuzcói piacokra.
Kevés izgalmasabb túraútvonal van ennél Peruban
Érdekes, hogy amíg a Concevideyoc-folyó jobb partja erdős, a bal inkább csak bozótos. A Vista Alegrében élőknek vannak marhái, amiket ridegen tartanak, így azok szinte mindent lelegelnek a folyó ezen oldalán. Szerencsére akkora állománnyal azért nem bírnak, hogy az ösvényt dagonyává változtassák, így aránylag jó tempót tudunk menni. Freddynek igaza volt: nem kell ide gumicsizma! A csapat Igor kivételével nem is hozott, bár ekkor még nem sejtjük, hogy Freddynek fogalma nincsen, mi a helyzet lejjebb a völgyben.
Uriel utolér minket az öszvérekkel
Vista Alegre előtt nem sokkal elkap minket egy laza zápor. Nem tart sokáig, utána pedig kisüt a nap, így csodaszép szivárvány ível át a völgy felett.
Lassan megérkezünk a trópusi esőerdők szintjére
Vista Alegrét délután öt óra magasságában érjük el. A tanyabokrot néhány család lakja, mindenki granadilla-termesztésből él. Az egyik háznál elénk szalad egy anyuka a kislányával; veszünk tőlük pár kiló gyümölcsöt. Váltunk velük néhány szót, így megtudjuk, hogy évek óta nem láttak erre turistákat, valamint azt, hogy Concevideyoc felé leszakadt a hegy, így nincsen ösvény, ami miatt Freddy vakarni kezdi a fejét. Beszélgetés közben a közeli mangófán megjelenik egy színpompás szirtimadár. Ezt a madarat is csak egyszer láttam életem során vadonban, akkor ugyanúgy nem sikerült lefotóznom, mint most. Sajnos nagyon gyorsan ugrándozik az ágak között, ezért nem könnyű lencsevégre kapni.
Ez a szivárvány hosszú perceken át követett minket az utunkon
- Lejjebb a völgyben sokkal több van belőlük - legyint a hölgy, mint akinek egy szirtimadár annyira hétköznapi, ahogy nekem a veréb.
Vista Alegre iskolájában verjük fel a sátrakat. Az éjszakázásért fizetni kell, de szerencsére vállalható összeget mondanak. Peruban jellemző, hogy az elzárt vidékeken képtelen pénzeket akarnak elkérni a turistákról, de az iskola vezetője elég értelmes ahhoz, hogy ne próbáljon meg lerántani minket.
A Vista Alegre-i anyuka kislányával, akiktől granadillát veszünk uzsonnára
A mai nyolcórás gyaloglás nem volt nehéz, de az ugrálás a mikroklímák között azért mindenkit megterhelt. Vista Alegre 2000 méter magasan fekszik, ami a köderdők és a trópusi esőerdők határa. Ha belegondolok, hogy délelőtt még nagykabátban voltunk, a vacsorához pedig már pulcsi sem kell, akkor megértem, miért van ki a csapat. Főleg István és Igor készült el az erejével, mivel ők velem együtt vállalták, hogy nem rakják a pakkjukat öszvérre. A meleg és a pára azonban eléggé le tudja rongyolni az embert.
Este senkit nem kell altatni, hét óra felé már mindenki a sátrában fekszik. Holnap a hegyomlások miatt valószínűleg még a mainál is keményebb napunk lesz...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
