Lamanai romvárosa Belize egyik legismertebb látványossága, de elérése hátizsákosként nem egyszerű. Nekünk sikerült, de ehhez rengeteg szerencsére volt szükségünk. Út közben láthattuk, hogyan élnek a Shipyard környéki mennoniták, hogyan változott meg az életük alig húsz év leforgása alatt.
Szerencsére nem kell sokat várnunk a buszra, ami a határról érkezik és megy tovább Orange Walkba. Másfél óra alatt abszolváljuk az 50 kilométeres távot. Mexikóban erre fél óra is elég lett volna, de Belize úthálózata sokkal rosszabb állapotban van, mint északi szomszédjánál. Ráadásul itt már az a módi, mint Közép-Amerikában szinte mindenhol: a busz mindenhol megáll, ahol fel- vagy leszálló utas van.
2006-ban egy fiatal kínai fickó által vezetett hotelben szálltam meg, most is arrafelé cibálom a családot. A séta során megint bekövetkezik az, ami tavaly az utazás vége felé: kiszakad a bőrönd kereke. Remek! A következő három hétben megint cipelhetem a fejemen.
Szerencsére az Akihito's Hotel nyitva tart, bár pont úgy néz ki, mint amin az elmúlt két évtizedben semmilyen felújítást nem végeztek. Ami 2006-ban új volt, most lepukkant szutyok, de a 37 dolláros árral egyetlen másik szálló nem tud versenyezni a városban, úgyhogy maradunk. Az üzemeltető ugyanaz a kínai fickó, csak magára szedett vagy 50 kiló hájat. Szegény ördögnek se kutyája, se macskája, egész nap nem csinál semmit, csak számítógépes játékokkal játszik.
Orange Walk egyetlen nevezetessége az óratorony
Orange Walk sokkal nagyobb, mint Corozal, de több látnivalóval nem rendelkezik. A leghíresebb látványossága az óratorony, ami uralja a város főutcájának látképét. A mellette lévő Queen Elizabeth Park az ország talán legjobb játszóterének az otthona, amit azonnal birtokba vesznek a gyerekeim, miután lepakoltuk a zsákokat a szállón. Egy túlbuzgó parkőr azonban elrontja a hangulatot, mert beviszek magammal egy üdítőt, amiből szomjam oltva kortyolok egyet, de ezt a játszótér szabályzata tiltja. Nem igazán értem, mit magyaráz és miért, de végül legyintek rá, és átugrom a kerítésen, ahol már szabadon megihatom a kólámat.
Orange Walk temploma
Orange Walkba egy dolog miatt jönnek a turisták, az pedig Lamanai romvárosának felkeresése. Mi is emiatt töltünk itt két éjszakát, de nem a klasszikus módon, csónakkal közelítjük meg a maja várost, hanem közúton mennoniták lakta vidéken keresztül.
Nehéz kitalálni, melyik busz megy San Felipébe
Ehhez elsőként meg kell érkezzünk San Felipébe. Oda szerencsére van reggel busz, úgyhogy San Lazaro és August Pine Ridge érintésével 10 óra magasságában befutunk az apró településre. A vidék amúgy nem túl izgalmas errefelé, többnyire legelésző marhákat látunk, csak itt-ott töri meg az egyhangú síkságot néhány ananász- vagy banánültetvény.
San Felipe egy pár utcás falu, de ami szembetűnő, hogy az itteni porták rendezettek, a házak pedig szépen karbantartottak. Innen kéne valahogy eljussunk a 20 kilométerre fekvő Lamanaiba, de a tömegközlekedés hiányából kifolyólag az egyetlen megoldás a privát kocsi. A buszsofőr tudja, kihez kell fordulni; lerak minket egy háznál, ami előtt áll egy pick up. A sofőr beszalad a házba, ahonnan kijön egy fiatal lány. Kicsit vakarja a fejét, majd közli, hogy 50 Belize-i dollár lesz, de mielőtt elvinne minket, el kéne ugorjon a mennoniták központjába, Shipyardba, mert a férjének el kell vigyen néhány alkatrészt. Nem bánjuk, sőt, szeretnénk megkérni, hogy vigyen minket magával, mert így legalább láthatjuk a mennonita vidéket, amit amúgy nem lenne lehetőségünk.
San Felipe nem túl látványos, de legalább rendezett falu
Felpakoljuk hát a babakocsit és a zsákokat a platóra, ahová én és Barangó is felülünk. A nagyobbik fiam imád platón utazni, az sem érdekli, hogy az egész út során nyelnünk kell majd a port.
Végre utazhatunk platón!
Shipyardot alig fél óra alatt elérjük. Valójában nem egy település, hanem egy hatalmas tanyabokor, ahol amerikai stílusú faházak sorakoznak egymástól nem olyan nagy távolságra. Közeledvén a birtokrendszer központjához egyre több lovaskocsi tűnik fel az utakon, de terepjáróból, teherautóból is rengeteg van.
A hagyományőrző mennoniták máig lószekérrel közlekednek
Mennonitákkal legutóbb Guatemalában találkoztunk, ott többnyire liberális gondolkodású, kanadai felmenőkkel rendelkező emberekkel ismerkedtünk meg. Shipyard más! Bár ide is Kanadából és az Egyesült Államokból érkeztek, de egy sokkal zártabb közösségből. Az ún. orosz mennoniták a 18. század végén kerültek a Visztula torkolatvidékéről Dél-Oroszországba, majd 1873-ban innen migráltak az Egyesült Államokba és Kanadába. Az 1950-es években vándoroltak Mexikóba, illetve Brit Hondurasba, a mai Belize-be. A vándorlásuk során végig megtartották az ónémet nyelvet, valamint a zárt közösségi modelt. Sokáig tiltották a modernizációt, de az elmúlt két évtizedben sokat lazultak a közösségi normák. Így lehet az, hogy Shipyard ma úgy néz ki, mint egy hatalmas roncstelep; mintha minden második háznál autószerelésből élnének.
Sofőrünk férje is egy ilyen telepen dolgozik. A tulajdonosok mennoniták, San Felipe-i és Pine Ridge-i fiatal meszticek dolgoznak nekik. Shipyard teljesen más, mint volt Santa Rosita. Hatalmas a forgalom, amitől megállás nélkül száll a por. Alig várom, hogy elhagyjuk ezt a vidéket, pedig itt sokkal több hagyományörző mennonitát látunk, mint anno Guatemalában. Furcsa az itteni kettősség.
Ma egy átlag mennonita birtok udvara így néz ki
Miután kipakoljuk az alkatrészeket, a lány délnek kanyarodik, és elfurikáz minket Water Bankbe, majd onnan Lamanai romvárosának bejáratához. Bár fogalmunk nincsen, hogyan jutunk majd innen vissza Orange Walkba, elengedjük a lányt, mivel nincsenek száz dollárjaink arra, hogy várjon ránk.
A belépő 5 dollár fejenként, de a gyerekek után nem kell fizessünk. Van egy apró múzeum a bejáratnál, amit azonban csak körbefotóznunk sikerül, mivel Zarándnak és Barangónak mozoghatnékja van és úgy rohangásznak bent, hogy jobb minél előbb továbbállni.
A rombejárást a Jaguár templomnál kezdjük, ami egy kilenclépcsős piramis épített oltár nélkül. Rajtunk kívül van itt egy nagyobbacska amerikai csapat, ők csónakkal érkeztek a New River déli szegletéből, és arra is térnek majd vissza, úgyhogy rövid csevegés után kiderül, nem tudnak minket Orane Walk felé szállítani.
A Jaguár templom Lamanai egyik emblematikus épülete
A templomra sajnos nem lehet felmenni, de ez nem baj. Lamanai Belize egyik legturistásabb romvárosa, naponta több mint száz ember látogatja, főszezonban pedig ennek többszöröse is megfordul itt. Az ilyen helyeken jobb, ha nem engedik az embereket szabadon kószálni, mert rengeteg kárt okoznának az épületekben.
A Jaguár templom a nevét arról a két nehezen kivehető maszkról kapta, ami a lépcső két oldalán található. A régészek azonban tévedtek, a maszkok valójában nem jaguárt, hanem krokodilt ábrázoltak - ezt egy későbbi lelet bizonyította be. Egy 625-ben emeltetett sztéle leplezte le a romváros nevét, ugyanis ezen említik Lamanaiként, vagyis Alámerült krokodilként a várost.
A régészek jaguármaszknak gondolták, de valójában krokodilt ábrázol
A későbbi leletek alapján tudjuk, hogy a város a térség legfontosabb kereskedelmi központja volt, Caracolt és a Maja-felföldet kötötte össze Cerrosszal, Dzibanchéval és a Yucatán-félsziget északabbi városaival. Lamanai a maja civilizáció egyik legbőségesebb leletegyüttesével ajándékozta meg a történészeket, ami nem véletlen. Valószínűleg az áruk észak-déli mozgásának elosztó központja lehetett.
A legnagyobb mennyiségben rézből, valamint bronzból készült tárgyakat találtak. Mivel a környéken nincsenek bányák (és a maják idejében sem voltak), a régészek feltételezik, hogy a nyersanyagot a déli felföldekről szállították ide, amire kimagasló rézművesség települt.
A labdajátéktér nem túl látványos, de régészetileg fontos feltárás része volt
A labdajátéktér nem nagy, viszont érdekes, mivel a kőgyűrű mögött áldozati tárgyakat találtak befalazva. Hogy miért kerültek oda a jádéból és hematitból készült tárgyak, nem tudjuk.
Azt azonban igen, hogy a város legmagasabb épülete az épp feltárás alatt álló High Temple, vagyis Magas templom. Állítólag remek a kilátás a tetejéről, csak ezt mi nem tapasztalhatjuk, mivel a feljárót lezárták.
Sajnos a Magas templomra nem tudunk felmenni, de alulról is impozáns látvány
Az egyetlen templom, amire fel tudunk menni, a Maszkok temploma. Az itt megjelenő emberarcokat a régészek nem azonosították sem uralkodókkal, sem mitológiai alakokkal, mint Cerrosban, úgyhogy pontos funkciója nem ismert. A pontosan kelet-nyugati tájolása alapján csillagvizsgálónak gondolhatnánk, de nem épült vele szembe háromosztatú épület, így a napéjegyenlőségek és napfordulók meghatározása problémás.
A Maszkok temploma
Lamanai jó részét máig nem tárták fel, állítólag az összterület alig 10%-a ismert. A LIDAR-ral készült felvételek alapján a város egykor 50-60 000 embernek lehetett a lakhelye. Ma pont ennyien élnek az ország legnagyobb városában, Belize Cityben.
A Maszkok templomának homlokzata elég látványos
Sajnos nem sikerül fuvart fognunk kifelé, így gyalog indulunk neki Water Banknak. Így legalább sikerült képet lőnünk a Lamanai elé épített gyarmati templom maradványairól, amik között ormányos medvék szaladgálnak.
A spanyolok által emelt templomból sem maradt sok, ma ormányos medvék lakják be a régi falakat
A kavicsos úton nehezen toljuk a babakocsit, de szerencsére jön a felmentő sereg. Egy parkőr éppen indul vissza Water Bankba, de sikerül megdumálnunk, hogy vigyen vissza minket Orange Walkba. 40 dollárt kér az egyórás fuvarért, ami nem kevés, de harmad annyi, mintha csónakkal próbálnánk megtenni az utat a New Riveren.
Bár tegnap nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy egy nap alatt megjárjuk Lamanait és Shipyardot, végül minden szerencsésen alakult. Szép nap volt ez a mai.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
