Peru tele van szebbnél szebb romvárosokkal és történelmi emlékekkel. Jellemzően minden turista ugyanazt a kört futja le az országban utazgatva, érintve Machu Picchut, a Titicaca-tavat és a Nazca-vonalakat, így az olyan helyszínek, mint Vitcos és Ñusta Hispana elkerüli a figyelmüket. Pedig higgyetek nekünk! Ezek a romvárosok legalább akkora élményt nyújtanak, mint a klasszikusok, múltjuk pedig sokszor izgalmasabb, mint a jól ismert látványosságoké.
A csuda tudja miért, de otthon az él a köztudatban, hogy ha Dél-Amerika, akkor Machu Picchu, mintha más nem is létezne ezen a szép nagy kontinensen. Na jó, ha életemben csak egyszer volna alkalmam iderepülni, akkor lehet, hogy én is ezt választanám, csak azért, hogy az inkák építészeti csodája ki legyen pipálva.
Mindenesetre az idei év Mirador túrái úgy alakultak, hogy április végétől gyakorlatilag hónapokra Cuzco vált a második otthonommá. Tekintélyes méretű katedrálisaival, boltíves, koloniális épületeivel minden kétséget kizáróan Peru legszebb városa. Panaszra nincs is okom, hacsaknem azért, mert 3400 méter felett vagyok nélkülözve a zöld növényzetet, nem kevésbé az oxigént, esténként pedig rémségesen vacogok egy fűtetlen szobában. Semmi meglepő nincs abban, hogy a csapatok távozása után semmi sem vonzóbb számomra Amazóniánál.
Ennyire csúnya az út Quillabambába - kár, hogy végig kellett álljuk
Cuzcóból Ollantaytambóba utazunk, majd a következő napon a már trópusi éghajlattal megáldott Quillabamba felé vesszük az irányt. A Cuzcóból érkező buszon egyetlen szabad hely sincs. Mivel Ollantaytambóból naponta csak ez az egy busz közlekedik Amazónia felé, ezért feltett szándékunk, hogy rajta legyünk. A sofőr nem hagyja cserben az itt várakozó utasokat - nyilván neki is jól jön, ha egy-két plusz jegyet elad -, bár kénytelenek vagyunk az ülések közötti szűk folyosón öt órán át ácsorogni, amíg letekergünk az Andokból. A Malagá-hágóba fel- és onnan levezető út egészen elképesztő, talán csak a Putina Puncóba vezető "sztráda" hozzáfogható. Ettől függetlenül felemelő élmény megpillantani a Quillabamba feliratú útszéli táblát, és ennél már csak az tesz boldogabbá, amikor több hónapos magashegyi környezet után az esőerdő fantasztikus illata végre megcsapja az orromat.
Quillabamba főtere nappal és éjjel
Quillabamba kedves hely. Bár semmilyen látványossággal nem bír, mégis remek a hangulata. Turisztikai szempontból egyetlen érvet sem tudnék felhozni, amiért érdemes lenne idelátogatni, hacsaknem az ember ki akar olvadni a magashegyi élmények után. Amiben azonban a város egyedülálló az országban, az a pizza. Jó, tudom, nem Olaszországban vagyunk, nem lehetnek túl nagyok az elvárásaim e tekintetben, de abban biztos vagyok, hogy egész Peruban Quillabamba az egyetlen hely, ahol érdemes kemencében sült pizzát választani az étlapról, mert nem lejárt szavatosságú mirelit vacakot kapsz méregdrágán, mint bárhol máshol, hanem normális, kézzel készített házi remeket.
A Huancacalléba vezető út sem csúnya
Persze Quillabambába nem azért jöttünk, hogy pizzázzunk, hanem azért, mert innen érhető el Huancacalle, az a falu, ahonnan a Vitcos, valamint a Ñusta Hispana nevű romvárosok gyalogosan megközelíthetők. Délután beballagunk a turisztikai irodába, hátha sikerül a romvárosokról infóhoz jutnunk. A referens nagyon kedves és segítőkész, annyi térképe van a térségről, hogy ha kedve tartaná, kitapétázhatná vele az egész irodát, de a romvárosokra vonatkozóan nem tesz sokkal okosabbá. Azt mondja, nem régóta dolgozik itt, és hogy ezekhez a romokhoz nem szoktak turisták menni, így nagyon infójuk sincs róla.
Még egy tájkép a vidékről
Másnap reggel úgy döntünk, hogy magunk járunk utána a dolgoknak. 9 körül kocsiba pattanunk és Huancacalle felé vesszük az irányt. Egy valamirevaló perui iránytaxi csak akkor indul útnak, ha tisztességesen megtelik. Sofőrünk ezt olyan komolyan veszi, hogy Endrét nyolcadik utasként a csomagtartóba paszírozza be. Az út fantasztikusan szép, lélegzetelállítóan nagy szakadékok, zöld erdő borította hegyek és völgyek váltják egymást, utunkat olykor vízesések keresztezik. Már a célegyenesben járunk, amikor az utolsó kilométeren leszakad előttünk az út egy kőomlás miatt, így a következő kétszáz méteres szakasz tökéletesen járhatatlanná válik. A kőomlást szerencsére pont lekéssük, így nem sérül meg senki, de innen gyalogszer kell továbbmennünk.
Huancacalle főtéri szobra is jelzi, itt bizony az inkák voltak az urak
Ahogy kiszállunk a kocsiból dermesztő hideg csap meg. Huancacalle 3000 méter magasan fekszik, bár nem tudom mit vártam, ennyi rom megismerése után már igazán leeshetett volna a tantusz, hogy az inkák várost kizárólag magashegyi környezetben tudtak építeni. A falu szerencsére nincsen messze, így fél óra baktatás után megpillantjuk az első házakat.
Irány Vitcos!
A település utolsó épülete a Hospedaje Sixpao Manco, ami a falu vezetésének a kezében van, évente más és más család viseli a gondját. Idén egy kedves, idős házaspár, Flavio és Yolanda gondozza a turistaszállót, bár elmondásuk szerint idén még nem sokan érkeztek. Flavio vállalja, hogy mutatja az utat a romokhoz. A jókedélyű, kis öreg 77 éves kora ellenére ugrándozva szalad fel a dombtetőre épített romvároshoz, kicsit szégyellem magamat, ahogy mögötte kullogok levegő után kapkodva. Bő fél órás hegymenet után érkezünk meg Vitcoshoz, ami egészen hosszú, épen maradt falrészletekkel büszkélkedhet.
Itt ölték meg Manco Incát a konkvisztádorok
Vitcos annak a városnak a maradványa, amit a spanyol hódoltság idején a Cuzcóból száműzött Manco Inca építtetett. Egyesek szerint, miután Manco Inca menekülésre kényszerült a fővárosból, Vilcabamba uralkodója lett, de ott nagyon szenvedett a trópusi éghajlattól, ezért megépíttette a magasabb fekvésénél fogva hűvösebb Vitcost. Kutyahideg van, az már igaz. Egy másik teória Pachacútec nevéhez köti a romváros alapítását. Állítólag Vitcos volt az inka nyári palotája, bár akkor nem értem, pontosan mi volt Machu Picchu.
Vitcos romjai egész jó állapotban vannak, kár, hogy nem látogatják turisták
Ami viszont az alapító személyen túl már egyetértést szül az archeológusok körében az az, hogy Manco Incát Vitcosban gyilkolta meg a konkvisztádorok egyik csapata. Sokáig nem örülhettek a sikernek a spanyolok, mert a királyi őrök cserébe irgalmatlanul lemészárolták őket.
A Ñusta Hispana egy gyönyörűen megfaragott, hatalmas monolit
Vitcostól majd egy órás séta vár ránk a völgyben Yurac Rumihoz, vagy ismertebb nevén Ñusta Hispanához. A rom nem más, mint egy misztikus, óriási, faragott kő, lépcsőkkel, lecsiszolt teraszokkal és a környékén kivájt sziklákkal. Könnyen el tudom képzelni, hogy - ahogy Flavio mondja - fürdő volt egykoron, hiszen nyári palota mellé "strandot" építeni bölcs dolognak tűnik.
Búcsú Vitcostól
Visszaballagunk a faluba, majd miután búcsút veszünk Flaviótól és Yolandától, újra keresztülmászunk a leszakadt hegyoldal törmeléktengerén, hogy elérjük a szomszéd falu, Pucyura jellegtelen és parányi főterét. Nyolcadmagunkkal, és a csomagtartóban néhány tengeri malaccal robogunk vissza Quillabambába. Holnap a legizgalmasabb romváros következik; irány a titokzatos Szellemmező, vagyis Espiritu Pampa...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
