Magyarországon szinte senki nem tudja, hogy a történelem misztikus homályába veszett Vilcabambát, az inkák utolsó fővárosát, egy amerikai-magyar páros fedezte fel, pontosan 50 éve. Feltárása nem ment egyszerűen, mivel a romokat szellemek lakták, így a helyi indiánok nem szívesen segítették a régészeket. Pár éves munka után az archeológusok feladták a küzdelmet, így a romváros ismét feledésbe merült. Állítólag érkezésünk előtt utoljára tíz éve járt Vilcabambában külföldi, s az igazság az, hogy a romok pont úgy néznek ki, mint amikről tényleg megfeledkezett a világ úgy tíz éve.
Quillabambából a négy órányira fekvő Kitenibe utazunk. Az út szörnyű állapotban van, így eléggé meggyötörten esünk be a poros kisvárosba. Sikerül a körülményekhez mérten egy egészen elfogadható szobát találnunk, bár a recepciós lány elég nehezen fogja fel, hogy külföldiként nincs perui személyi számunk. Végül bevállalja a rizikót és ráírja a regisztrációs lapra az útlevélszámunkat.
Kiteni látképe az útról
Kitenit az 1960-as években alapították, amit a környéken talált gázmezőknek köszönhet. Mára a faluból - a helyi viszonyokat tekintve - város lett, ami abban merül ki, hogy minden utca tele van kereskedőkkel, piacolókkal valamint buszra várakozókkal. A magunk fajta turistának nincs a városban semmi vonzó, mi azonban a fejünkbe vettük, hogy látni akarjuk Vilcabambát, az inkák utolsó fővárosát, így kénytelenek vagyunk egy éjszakát itt tölteni.
Megváltozott a világ
Még alig pirkad, amikor kikocogunk Kiteni ébredező főterére, hogy kocsit fogjunk Yuveníbe, a szomszédos faluba. Az utak errefelé nagyon vacak állapotban vannak, tömegközlekedés gyakorlatilag nem lézetik, egy-egy rozoga állapotú iránytaxi indul megfelelő számú utas esetén a környező falvakba. Utasai nem ritkán 8-10 órát várakoznak az út mentén, hogy hazajussanak az Andok mélyén fekvő falujukba. A szerencse ismét mellénk szegődik; alig telik bele 20 perc, már döcögünk a kátyús hegyi szerpentineken Yuvení felé.
A táj Chuntabambáig egyszerűen mesés
Sofőrünk, a Kitenit körülölelő dombok egyikén kávétermesztésből él, de emellett hetente egy-két nap taxizással is kiégészíti a betevőt. Yuveníben kirakja utasait a főteret képező focipálya szélén, majd új utasokra vadászik, nem sok sikerrel. Szobrozunk úgy húsz percig a lepukkant járgány mellett, majd konstatálván, hogy plusz utast itt nem találunk, 200 solban, azaz 16 000 Ft-ban sikerül megegyeznünk, amiért Medina Vilcabambáig, oda és vissza is vállalja az utat csak kettőnket fuvarozva. Azaz, hogy pontos legyek csak Chuntabambáig, mert az az utolsó, járművel megközelíthető település a romváros előtt.
Yuvení az utolsó falu Espiritu Pampáig
Az út elég küzdelmes, így Medina csak hetente egyszer taxizik errefelé, egyéb esetben havonta cserélhetné a kocsiját. Azért azt nem mondanám, hogy sokat aggodalmaskodunk az út minősége miatt, mert a burjánzóan zöld növényzettel megáldott dombok és völgyek látványa könnyen feledteti az emberrel az efféle problémákat. A vicces nevű Chuntabamba előtt néhány száz méterrel egy megáradt folyó keresztezi az utat, amibe Medina lassítás nélkül hajt bele. Endre az utolsó pillanatban megálljt parancsol. Kipattan a kocsiból, egy függőhídon átszalad a túloldalra, hogy filmre vegye az átkelést.
Alig pár éve van út Vilcabambához, korábban ilyen függőhidakon kellett átkelni
Különösebb probléma nélkül gázolunk át a méteres vízen, negyed óra múlva begurulunk Chuntabamba parányi falujába. Endre nyúl a fényképező után, s csak ekkor veszi észre, hogy azt nagy izgalmában a folyónál felejtette. Hurrá! Valószinűtlen, hogy ott találjuk, de csodák csodájára, visszatérve a gép mégis ott hever az egyik bokor alatt. Fél órás időveszteséggel ugyan, de megkönnyebbülve érkezünk vissza Chuntabambába.
Chuntabamba egy néhány házból álló tanyabokor
A parányi település határában véget ér az út. Hátrahagyjuk az autót, gyalog indulunk tovább. Medina úgy gondolja, hogy a 200 solba beletartozik a túravezetés is, ezért elkísér minket a romokig. A sűrű erdőben a kis ösvény egyre izgalmasabbá válik, ahogy közeledünk a legendás romvároshoz. Húsz perc gyaloglás után átkelünk egy függőhídon, majd jó fél órás, kimerítő felfelé kaptatás következik, amíg nem elérünk egy szögesdróttal elkerített tisztáshoz.
- Itt van a wari úr sírja - veti oda Medina olyan természetességgel, mintha ez a bizonyos wari úr bármit is mondana a számunkra.
A wari úr sírja Vilcabamba határában
A 2011 elején feltárt sír egy ezüstből készült mellényt és egy maszkot tartalmazott, amik az inkák előtt regnáló wari kultúra emlékei. Cuzco környékén sok wari leletre bukkantak a régészek, de hogy az inkák utolsó fővárosának közvetlen szomszédságában is találnak rájuk utaló nyomokat, arra nem számítottak. Egészen mostanáig mi sem tudtunk a létezéséről, bár igaz, ami igaz, a mezei turisták számára nem is túl izgalmas egy ilyen feltárás.
Útban az inkák utolsó fővárosához
Újabb 40 perces séta után érkezünk meg a park bejáratához, amit egy nagy épület jelöl. Egy parkőr éppen machetével tisztogatja a központi teret. Mikor meglát minket, azonnal eldobja a bozótvágókést és rohan elénk. Kedvesen fogad, bár nagyon meglepi őt az érkezésünk.
Vilcabamba legjobb állapotban megmaradt épületegyüttese
- Mi járatban vannak errefelé?
- Turisták vagyunk. Azért jöttünk, hogy megnézzük a romokat.
- Honnan jöttek?
- Magyarországról.
- Húúúú! - kiált fel az őr - Külföldiek! Én január óta vagyok itt, azóta csak két perui turistával találkoztam.
Eközben odelép egy másik parkőr is, aki azt mondja, ő több mint tíz éve gondozza Vilcabambát, de külföldivel még ő sem találkozott soha.
- Mióta a cuzcói irodák levették a programról a romokat, az ide vezető ösvény a feledésbe merült - kezdi Enrique, az idősebbik parkőr - Talán most, hogy már van út Kiteniből, többen jönnek majd.
Középen Señor Medina, jobb oldalt pedig Enrique, az idős parkőr
Nos, amilyen az út mostani állapota, ezt kötve hiszem, de mi késik, nem múlik. Egyszer csak igaza lesz az öregnek.
Dél-Amerika régészeti térképén ritkán bukkan az ember olyan pontra, aminek a felfedezése magyar névhez kötődik. Az inkák történetében a kutatók számára Machu Picchu feltérképezése után a legnagyobb rejtély az utolsó inka főváros, azaz Vilcabamba pontos helyének a meghatározása volt, aminek sokáig még a létezését is kétségbe vonták. A találgatásokat végül egy bizonyos Douglas Eugene "Gene" Savoy, amerikai felfedező zárta le, aki Rózner Géza magyar utazó és fotós kíséretében bukkant rá a romokra.
Az Inka Birodalom székhelyének, Cuzcónak 1533-ra tehető elfoglalása után az inkák menekülésre kényszerültek és itt, az Andok valamint Amazónia találkozásánál alapítottak várost. Vilcabamba egészen 1572-ig volt az inkák székhelye, majd spanyol kézre került és végleg feledésbe merült. A város nagy része leégett, a romokat benőtte a dzsungel, az utókornak pedig maradtak a mesék és a legendák.
Vilcabambát benőtte az erdő
Szerencsére már a 18. században is akadtak kalandor lelkű régészek, akiknek köszönhetően megkezdődött az utolsó inka főváros utáni kutatás, de azt sokan a Machu Picchu felfedezésével befejezettnek is tekintették. Aztán 1964-ben az amerikai utazó Rózner Gézával közösen az egykori Vilcabamba romjainak felfedezésével fellebbentette a fátylat a rejtélyről, azoknak a régészeknek a nagy bánatára, akik maguk szerették volna megtalálni az inkák utolsó fővárosát.
A dimbes-dombos területen egy-másfél méteres, szürke kövekből kirakott falak tűnnek fel, amikből ma is tökéletesen kirajzolódnak a téglalap alapú egykori házak. A legizgalmasabbak számunkra azok a romok, amiket az őserdő vén fáinak gyökerei vastagon fonnak körbe.
Valószínűleg lakóépületek voltak
Az inka kultúra romvárosaiból sosem hiányozhatnak a szimbólumok, legyen azok szerepe akár az erő, a dominancia vagy a termékenység megjelenítése. A központi téren csaknem méteres fallosz-szobor meredezik az ég felé. Enrique, a mellénk szegődött parkőr csak annyit mond röhögve:
- Ez itt Manco Inca pénisze.
Ezért a képért Endre könyörgött
Bár a park tisztítását végző őrök szorgalmasan dolgoznak, a dzsungel mégis gyorsabb náluk, így akad olyan részlete a romvárosnak, ahol csak machete segítségével tudjuk átvágni magunkat a mindenen túlnövő gyökereken és ágakon. Vilcabamba az egyik legizgalmasabb inka romváros. Vadregényes hely, bizsergetően félelmetes, érdekes érzés keríti hatalmába az embert, miközben gázol a dzsungelben. Minden magyarázat híján is megérteném, hogy miért kapta a romváros az Espiritu Pampa, vagyis Szellemmező gúnynevet, de Enrique, az öreg parkőr egy zseniális sztorival áll elő.
A hernyók nagyon veszélyesek tudnak lenni
A régészeti feltárások kezdetekor a romváros magánterület volt. Mikor a régészek megérkeztek azzal a szándékkal, hogy feltérképezzék a romokat, a tulajdonos körbekerítette azokat és megtiltotta az idegenek belpését a földre. Ők mégis beszöktek a területre és serényen nekiláttak a munkának. Néhány nap elteltével a munkások arra panaszkodtak, hogy táborhelyüket szellemek látogatják. Nem sokkal később félelmükben megtagadták a munkát, a feltárás leállt. A szellemsztorinak gyorsan híre ment a földművesek körében, így a köznyelv Vilcabambát Espiritu Pampának, vagyis Szellemmezőnek kezdte csúfolni. Ha Manco Inca szelleme valóban itt kísért, minket nem állt szándékában személyesen üdvözölni, bár a történet meghallgatása után úgy döntünk, hogy még sötétedés előtt távozunk.
Vilcabamba romjait szellemek lakják és a mese hihető
Visszakutyagolunk a kocsihoz és Kiteni felé vesszük az irányt. Chuntabambától alig párszáz méterre ismét az utat keresztező folyóba ütközünk. Ahogy átgázolunk rajta, a legmélyebb szakaszon fennakad az alváz. A víz elkezd befelé ömleni az ajtók alatt és a kocsi a víz nyomására előre-hátra billeg, mint egy játszótéri mérleghinta. Endre - aki előzőleg kiszállt, hogy fotózzon - derékig áll a vízben és közben Medina utasításainak megfelelően ide-oda pakolja a köveket a kocsi kerekei előtt, miközben én az ablakon át merem ki a vizet egy palackkal. Gyorsan bebizonyosodik, hogy Medina nem csupán nagyszerű sofőr, de átmenetileg motorcsónakká avatott autóját is kiválóan kormányozza. A remek kis csapatmunka meghozza a gyümölcsét, s úgy fél órás küzdelem után végre a hagyományos módon, négy keréken folytathatjuk utunkat Kiteniig, ahonnan meg sem állunk a machiguenga indiánok földjéig, akik Rózner Géza idején még bizony fejvadász, kannibál nép voltak...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
