Dél-Amerikában sok az ázsiai. Peruban a japánok, Panamában a kínaiak, Trinidad szigetén az indiaiak vannak rengetegen. Laoszi hmongokkal azonban csak Francia Guyanában találkozhat az ember, akiket azért telepítettek le az esőerdők mélyén, hogy betörjék a trópusi földeket. Sikerült nekik, ezért nagy tiszteletnek örvendenek országszerte. Cacao falujában jártunk.
A Guyanákon tett utazásunk egyik legizgalmasabb kulturális kalandjának Cacao faluja ígérkezik. Zsolttal pár nappal ezelőtt már ellátogattam a településre, hogy az egyetlen működő szálláshelyen, a Quimbe Kióban foglaljak helyet a csapatomnak, de nem állítanám, hogy a hely tulajdonosa, Bruno, örült volna az érkezésemnek. Leginkább azt nehezményezte a létezésemben, hogy nem beszélek franciául, ami engem is zavar egy kicsit, de őt láthatóan sokkal jobban.
Monsieur Bajusz pontos, mint mindig. Kezd tetszeni neki, hogy turistákat fuvaroz, mert így olyan helyekre is eljuthat, ahová amúgy magától nem menne. Francia Guyana lakóinak többsége nem lát túl a Cayenne-Kourou tengelyen, a fővárostól mindössze 60 kilométerre fekvő Cacao az itt élőknek vadregényes messziségnek tűnik.
Francia Guyanában az emberek inkább az út szélén hagyják az elromlott vagy összetört autóikat, mert túl drága a mentés, amiket aztán szépen lassan elnyel az erdő
Az út szélén ezúttal is számtalan kiégett roncsot látunk, némelyiket teljesen elnyelte az erdő. Fel nem foghatom, hogy lehetnek annyira igénytelenek az itt élők, hogy spórolásból inkább felgyújtják a lerobbant autókat, mint hogy szerelőhöz vinnék azokat. Amit sikerül Monsieur Bajusz szavaiból kivennem, az az, hogy ez a Francia Guyana-i szokás annyira hétköznapi, hogy Cayenne környékén alig van autószerelő, roncstelep viszont annál több.
Cacao felé szinte érintetlen a táj
A Quimbe Kióban már vár minket Bruno hmong felesége, akinek - francia férjével szemben - kifejezetten tetszik, hogy nem értjük egymás szavát. Hatalmasakat nevet a kézzel-lábbal való kommunikációnkon, azt magyarázza, hogy gyerekkorát eleveníti fel, mikor a szüleivel Cacaóba érkezett. Mert hogy Bruno felesége nem az egyetlen hmong, aki Cacaóban él.
A vietnámi háború egyik hozománya az volt, hogy Észak-Laoszban megerősödtek a kommunista gerillaszervezetek, amik célul tűzték ki az Amerika-barát hmongok likvidálását. 1975-ben több mint 20 000 hmong kényszerült elhagyni az otthonát, akiket az amerikaiak és a franciák menekülttáborokban helyeztek el. Bár rövid időn belül megköttetett a béke, a hmongok féltek, hogy az esőerdők mélyén megbúvó békeellenes gócok tisztogató hadjáratokat indítanak ellenük, ezért menekült státuszért folyamodtak az Egyesült Államoknál és Franciaországnál. A menekültek 80 %-át az USA fogadta be, Franciaország pedig az átvett 4000 hmongból ezret Francia Guyanába költöztetett azzal a céllal, hogy az őserdei mezőgazdálkodásban profi laosziak szűz területek betörésével növeljék a gyarmat termelékenységét.
Hmong asszony Cacao piacán
Cacao ekkortájt egy féllegálisan működő aranybánya volt. Út nem vezetett a településre, viszont volt leszállópályája, így legalább légi úton elérhető volt. A francia kormány kezdetben katonai sátrakban altatta a menekülteket, akik félelmetes elánnal vetették bele magukat a munkába. Fél év múlva Cacao földjei művelhetővé váltak, így megkezdték az út építését. Egy éven belül a katonai sátrak helyén egy falu képződött, amit ekkortájt közel ezer laoszi lakott.
1977-ben a kormány új földeket akart betörni, így közel 400 hmongot Francia Guyana más részein, Javohueyben, Réginában, majd később Saül kommunájában telepített le. Bár ezeket a földeket is művelhetővé tették az ázsiaiak, a mezőgazdasági csoda legendája Cacao sajátja maradt.
Ma már szinte senki nem tartja az ősök animista vallását
Ma Cacaóban közel 1200 ember él, 90 %-uk laoszi származású. Többségük már másod- vagy harmadrgenerációs hmong, akiknek egyre nehezebb azonosulni az Ázsiából hozott animizmussal. Bár az idősek nagyobb részben még az ősi vallást követik, a fiatalok körében egyre kevesebben hisznek a sámánizmusban. Sőt, a magas Cayenne-i béreknek köszönhetően egyre többen költöznek a fővárosba, ezzel integrálva a közösséget a guyanai társadalomba.
Bruno felesége sem hisz már az erdei istenekben. Elmondása szerint szülei elég korán maguk mögött hagyták a múltat, őt és testvéreit tisztán kapitalista szemlélet alapján nevelték.
- Nem volt ez olyan egyszerű - fordít nekem a lánya, aki beszél valamicskét spanyolul - Cacaóba való érkezésünk után a közösség ketté szakadt. Az egyik fele vitte volna tovább a kultúránkat, a másik fele inkább integrálódott volna. Ma már ők vannak többen, a hagyományos életmódot alig pár család követi.
A Kimbe Quióban függőágyakban alszunk meg
Bár azt reméltem, hogy Cacaóban kicsit belecsöppenünk a hmong kultúrába, erre utoljára kb. születésem környékén lett volna esélyem. Az egyetlen, ami a faluban Délkelet-Ázsiára emlékezteti az embert, az a vasárnaponként megtartott piac, ugyanis az annak végében megbúvó kifőzde pholeves illata sikeresen idézi meg a hmongok őshazáját. Ha nem is laoszi árakon, de a Francia Guyana-i árakhoz képest olcsón, 15 euróból jól lehet lakni.
Ha másért nem is, az ázsiai kajákért érdemes ellátogatni a vasárnapi piacra, ahol még kínai sör is kapható
Amúgy a piac nem nagy szám, nekem Cayenne piaca sokkal jobban bejött. Az is igaz, hogy ott az ember nem tud hmong fejfedőket és párnahuzatokat venni, no de amennyiért adják őket, úgy itt sem.
Cacao az egyetlen hely Francia Guyanában, ahol olcsón lehet gyümölcsöt venni
A piac mögött található Cacao egyetlen folyamatosan látogatható turisztikai installációja, a Pillangó Múzeum. Nevével ellentétben a múzeumban nem pillangók, hanem egyéb kipreparált rovarok láthatók, de abból egészen elképesztő mennyiség. Nehéz Francia Guyanában azt mondani, hogy valami megéri a pénzt, de az öt eurós belépő egy ilyen tárlatért sehol nem lenne sok. Persze csak akkor, ha valaki izgul a rovarokra.
Hogy a múzeum hű legyen valamennyire a nevéhez, a kertben kialakítottak egy pillangókertet, ahol szép számban lehet morphókat és egyéb színes lepkéket látni. Sajnos rajtunk kívül van egy harminc fős francia csoport, így elég nagy a forgalom a kertben, ami nem segíti a fotózást.
Ehhez hasonló csodák röpködnek a Pillangó Múzeumban
Cacaóba valójában gyalog szerettünk volna eljutni, ugyanis Francia Guyana legismertebb őserdei ösvénye, az Auberge des Orpailleursből induló túraútvonal ide fut be. A menedékházat azonban érkezésünk előtt pár hónappal bezárták annak kihasználatlansága miatt, az erdőnek pedig ennyi is elég volt ahhoz, hogy az ösvényt elnyelje. Hogy ne maradjunk dzsungeltúra nélkül, másnap délután teszünk egy pár kilométeres gyalogtúrát a Cacao környéki erdőkben, de előtte még vár ránk egy kajaktúra a Comte-folyón.
Nem hinném, hogy túl sok magyar kajakozott volna már a Comte-folyón
Szerencsére van elég víz a mederben, így nem kell tolnunk a kajakokat, viszont a zúgók így sokkal nagyobb sodrásúak, ezért nagy messziségekbe nem sikerül elcsalinkáznunk. Ettől függetlenül a kétórás lapátolás jó móka. Találunk egy homokpadot, ahol sikerül megmártóznunk a harminc fokos vízben.
A háromórás őserdei séta jó móka volt
Dél körül elered az eső, de szerencsére három óra magasságában eláll, így nem marad el a gyalogtúránk. Bár az idő rövid ahhoz, hogy elérjük az elsődeleges esőerdők vidékét, így is látunk rengeteg broméliát, érdekes gombákat és néhány levél alatt megbújó békát.
Sajnos az időjárás elintézte, hogy ne lássunk sok állatot
Cacao semmi olyat nem tud, amit az ember Amazóniában vagy a Moszkító-parton ne kapna meg, de nem is tud náluk kevesebbet. Annak a maroknyi turistának, aki évente idemerészkedik, tökéletes bevezetés a dzsungelek világába. Remélem, a jövőben rehabilitálják az ösvényt az Orapu-folyótól, mert így maradt bennem egy kis hiányérzet. Következő alkalommal talán majd az is elmúlik...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
