San José del Guaviare nem tartozik Kolumbia ismert desztinációi közé. A város a 2016-os békekötés után kezdte nyitogatni az ajtókat, s bár egyre több a belföldi turista, a külföldiek még nem fedezték fel maguknak. Pedig a Serranía de la Lindosa nem csak természetileg, régészetileg is Kolumbia kiemelkedő helyszíne. Sőt! 12 000 éves barlangrajzai nem csak az itt élő indián kultúráknak, hanem Amazónia teljes történelmi és ökológiai múltjának emléket állítanak, ami nélkül még most is sötétben tapogatóznánk a föld legnagyobb esőerdőjének őslakosaival kapcsolatban. San José del Guaviare nem csak egy turista spot, hanem annál sokkal több!
Korábban már írtam részletesen a vidék látnivalóiról és a barlangrajzok jelentőségéről, éppen ezért képekben mesélem el, milyen fantasztikus hely is Guaviare. Jó képnézegetést!
Utazásunkat a Cerro Azulnál kezdjük, aminek értelmezéséhez emberöltők kellenének. A sziklafalon Amazónia történetének 12 000 éve elevenedik meg vadászatokkal, rítustáncokkal, sámánizmussal vegyítve.
A Cerro Azulnak két nagy panelje van, a kettőt egy barlang köti össze, amin keresztül kell gyalogoljunk.
Odabenn rengeteg a denevér. Szerencsére nem félősek, engedik magukat fotózni.
A második panel ismét rengeteg kérdést vet fel. Ha érdekel, miket lehet itt látni, kattints ide!
A Cerro Azul környéki esőerdők majomcsaládoknak adnak otthont. Ő itt egy churuco, vagyis gyapjasmajom.
Többek között látunk mókus- és csuklyásmajmokat is, de az igazi élményt a párban vagy egyedül élő kabócamjmok jelentik.
A Cerro Azul után a LAguna Negra felé kanyarodunk. A tó nem túl izgalmas, de azért egy-két állatot itt is sikerül lencsevégre kapnunk. Ő itt egy a Los Llanosról is jól ismert egyszarvú csája.
A Laguna Negra környéki erdőben rengeteg a bőgőmajom, de nehéz őket lencsevégre kapni, mert félnek az embertől.
Készítettünk már jobb fotót fütyülőgémről, de legalább tudjuk, hogy a Laguna Negra környékén is megélnek.
A következő megállónk a Puerta de Orión, ami egy fantasztikus kőerdő túlvilági sziklaképződményekkel.
Az ikonikus szikla, a Puerta de Orión.
Nem, ezek a folyosók állítólag nem mesterségesek.
Az egykor itt élt indiánok itt is előszeretettel pingáltak a sziklafalakra.
Kilátás a végtelen esőerdőre a Serranía de la Lindosa tetejéről.
Másnap irány a Nuevo Tolima, a térség második legfontosabb barlangrajzainak otthont adó szikla.
Ez az első hely, ahol turistákba botlunk. Egy kolumbiai társaság épp lefelé jön ott, ahol mi felfelé kapaszkodunk.
A Nuevo Tolima barlangrajzai nem kevésbé érdekesek, mint a Cerro Azul hasonló ábrái. Itt-ott shuar legendák is feltűnnek.
A közeli Ciudad de Piedra a képen látható endemikus növény, a Paepalanthus miatt érdekes.
Ké éve nem volt lehetőségünk elsétálni a Túneles névre hallgató barlangrendszerhez, mert zárva tartott, most azonban sikerül útba ejtenünk. Nagyjából fél órát gyaloglunk a tűző napon a sziklákért.
Nem, ezek sem mesterségesek. A járatokat aállítólag a víz marta ki évmilliók alatt.
Természetesen itt is látunk barlangrajzokat, de ezek sokkal jobban hasonlítanak a régebben Venezuelában talált rajzokra, mint a Cerro azulra vagy a Nuevo Tolimára.
Errefelé nem látunk sok állatot, de egy már La Macarenában is látott sziklaagámához azért szerencsénk van.
Nehéz elhinni, hogy ez a kapu is természetes eredetű.
Túránkat a Pozo Naturales természetes medencéinél zárjuk.
Utolsó nap ellátogatunk Agua Bonitába, a nukak-maku indiánok falujába. Ők voltak az utolsó nem kontaktált törzs az országban, de 2005-ben kiemelték őket az erdőből, mert a gerillaháborúk miatt veszélyben volt az életük.
Azóta függőágyakban várják, hogy visszatérhessenek az esőerdők mélyére. Ha kíváncsi vagy a nukak-maku indiánok múltjára és jelenére, kattints ide!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
