Hat hét egyedül egy másfél évessel odahaza sem volna egyszerű, hát még a messzi Kolumbiában - mondaná minden józan gondolkodású ember. Nem állítom, hogy nem tartottam én is az előttünk álló időszaktól, de aztán minden jóra fordult. Kolumbia most is jól vizsgázott, csak a skorpiókat feledném.
Miután egy különös, meghitt karácsonyt együtt töltött a család a chilei óceánparton, újabb, kihívásokkal teli időszak következett. Búcsút vettünk Endrétől és Barangóval Bogotába repültünk, panamai átszállással. Noha az út Panamavárosból csupán másfél órát vett igénybe, ez volt az első alkalom, hogy egyedül repültem a másfél éves gyermekünkkel.
Santiagóból Endrével együtt a kora reggeli órákban indultunk útnak. Az átszállásig Barangó már több órát töltött a repülőn ülve, hozzám szíjazva. Biztos voltam benne, hogy a tranzit másfél órájában fogja kiélni az egész napos mozgásigényét. Ekkor már nem csak magabiztosan járt, hanem olykor az volt az érzésem, sétálni egyáltalán nem tanult meg, kizárólag futni. A fénysebesség többszörösével közlekedtünk a reptéri folyosókon, és nem csak a húszkilós zsákok tették szórakoztatóvá a feladatot, hanem azok a derékmagasságban kifeszített irányító kordonok is, amik alatt - velem ellentétben - ő szempillantás alatt tudott észrevétlenül átsuhanni. Közel féléves utazásunk alatt ez volt talán az egyetlen alkalom, hogy bevetettem a gyerekhámot. A pozitív tapasztalat és a stresszmentesség nem tett ugyan rajongóvá, de "a cél szentesíti az eszközt" elvével sikerült megtalálnom a lelki békém aznap estére.
Kolumbiában él egy nagyon összetartó, megközelítőleg harminc főt számláló magyar közösség, akikkel évek óta kapcsolatban vagyunk, egyesekkel nagyon jó baráti viszonyt ápolunk. Márpedig, ha az embernek barátai vannak, akkor nem csak boldogabb az élete, hanem könnyebb is. Jóbarátunk, Alex várt ránk a kijáratnál, amikor alig pár perccel éjfél előtt, a fáradtságtól elcsigázva földet értünk. Tekintve, hogy szilveszter előtt egy nappal érkeztünk - ilyenkor minden fővárosi hostelben teltház van -, Alexék bérelt lakásában töltöttük az első kolumbiai éjszakát, egyben az év utolsó napját.
Kolumbia fővárosában teljesen más hangulat és éghajlat fogadott bennünket, mint amit Argentínában és Chilében megszoktunk. A mendozai blogbejegyzésben említettem, hogy a hosszú és forró délutáni sziesztát követően az argentin gyerekeket éjfél előtt senki nem próbálja meg ágyba dugni. Ezzel szemben Bogotát a naplementét követően későőszi hűvös, bekuckózás hangulat hatja át, ami teljesen más napi ritmust kíván meg a magunkfajta kisgyerekes családoktól. Szerencsére Barangó most is tanúbizonyságot tett rugalmasságáról; egyáltalán nem zavarta, hogy este 9 körül kezdődött az altatás.
Villa de Leyva tökéletes választásnak tűnik egy másfél éves gyerekkel
Másnap, az év első napján Villa de Leyva felé vettük az irányt. A blogban sokszor írtunk már a kolumbiai főváros közelében, gyönyörű hegyvidéki környezetben húzódó, turizmusból élő üdülőfaluról. Villa de Leyva közelében a zöld hegyoldal számos, szemet gyönyörködtető villának ad otthont. Egy pici gyerekkel ez maga a földi paradicsom, és ezt nem csak mi tudjuk, hanem azok a félig magyar családok is, akik itt találták meg álmaik otthonát. A következő hat hétben Bea, majd Anna vendégszeretetét élvezve töltöttünk el Barangóval újabb felejthetetlen napokat.
Kolumbia sajnos nincs olyan jól ellátva játszóterekkel, mint Argentína volt - Villa de Leyvában csak egy leamortizált csúszdaparkot találtunk -, de cserébe számos más alternatív szabadidős program várt ránk, aminek hála egy percig nem unatkoztunk. Anna gyermekei suli után úszni, görkorizni, színjátszani jártak, Barangónak a tereplovaglás vált be, már amennyire ez egy másfél évesnek szórakoztató lehet.
Barangónak nagyon bejött a lovaglás
Bea a magyar származású kolumbiai gyerekeknek tábort szerevezett. Aktív résztvevőként dúskáltunk a magyar dalokban, mesékben, közös kirándulásokban, miközben a szomszédban működő étterem zseniális szakácsa, Frederico nem győzte sütni a palacsintát, habarta a számára addig ismeretlen főzelékeket, minden erőfeszítésével és nem kis tehetségével azon volt, hogy magyar ízeket varázsoljon elénk az asztalra. Igyekezetét már csak azért is nagyra becsültük, mert ahogy az a gasztroblogunkban is nyomon követhető, a kolumbiai konyhát minden jóindulatunk ellenére nehéz volna kiváló ízkavalkádnak nevezni. Mondom mindezt úgy, hogy az egyébként nem nagyétkű fiunk minden adandó alkalommal lelkesen lapátolta be a kolumbiai banánlevest is, és csillogó szemekkel rágcsálta a kukoricából készült íztelen arépákat.
A kolumbiai hat hét könnyebb volt, mint az argentin négy
Villa de Leyva éghajlata egyébként fantasztikus. Éjjel hűvös, nappal folyamatosan májusi hangulata van az embernek a sok napfénytől és az állandó 25 foktól. Szeretem. Az a baj, hogy nem csak én, hanem azok a tenyérnyi méretű tarantulák, valamint az idegméreggel védekező és vadászó skorpiók is, amik napi rendszerességgel bukkantak elő az ágyak alól és a szekrények mögül. Szerencsére az itt fellelhető pókok többsége emberre igazán nem veszélyes, inkább csak ijesztő. A földön gurított matchboxok mellett olykor feltűnő fekete skorpióktól azonban a frászt kaptam. A feketék nem olyan agresszív természetűek, mint a sivatagokban fellelhető fehér fajtársaik; szinte sosem támadnak, de így is minden helyinek van olyan rémtörténete, amiben a nagymama skorpiócsípéssel kórházba került. Az pedig nem vitás, hogy egy alig több, mint tízkilós gyermek számára egy ilyen mennyiségű idegméreg akár végzetes kimenetelű is lehet. Az egyetlen hatékony védekezési eszköznek az bizonyult, hogy az itt élő családokhoz hasonlóan azonnal felhívjam Barangó figyelmét a veszélyre és megtanítsam az elkerülő magatartásra. Gyorsan megtanulta, hogy ne érjen hozzájuk, és ha előbb vette észre a padlón surranó ízeltlábút, mint én, azonnal rohant oda hozzám "Anya, zümm, zümm!" csatakiáltással. Állandó jelenlétük, rejtőzködő mivoltuk azért okozott néhány álmatlan éjszakát.
Ha akadt egy szabad délelőttünk, gyakran lementünk kettesben Barangóval a falu piacára, amit belengett a trópusi gyümölcsök csábító illata. A kacagós, vidám piaci kofák körében Barangó az első perctől sztár volt szőke hajával és kék szemeivel. Sokszor tűnt fel mellettem vagy egy granadillát vagy egy marék borsót, lencsét szorongatva kezében, és lelkesen ismételgette azok spanyol, majd magyar nevét.
A barátokban még az is nagyon jó, hogy nekik is vannak más barátaik. A francia származású, negyvenes éveiben járó Mariához Bea vitt el bennünket. Sosem felejtem el, amikor a még mindig tüneményes hippi mivoltát őrző kétgyerekes családanyával megismerkedtünk a piacon. Maria fiatal lányka korában hátizsákolt az akkor még nem is olyan veszélytelen Kolumbiában. Villa de Leyva főterén botlott bele egy sármos helyi fiatalemberbe, Mauricióba. Megjegyzem ez nem kivételes alkalom, a kolumbiai fériak többsége nagyon vonzó külsejű, ráadásul lovagiasak is az európai nőkkel. A belebotlásból aztán szerelem lett, majd hazasság és egy közös tanya a hegy tetején két félig latin gyerekkel és néhány lóval. Maria pedig megnyitotta az azóta is kiválóan működő cukrászpultját a helyi piacon. A kókuszos répatortája felejthetetlen élmény marad.
Bea rengeteg mindenben segített nekem a hat hét során
Esténként olykor Barangóval kettesben róttuk Villa de Leyva még januárban is ünnepi fényben úszó, macskaköves utcáit. Általában nem szeretem a túldiszített dolgokat, de rá kellett jönnöm, hogy ennek a falunak egyszerűen még a giccs is jól áll. A piros cserepes, hófehér, tradicionális házak között majd elolvadtam attól a mesebeli varászlattól, amit a karácsonyi fényfüzérek kölcsönöztek neki. Noha sosem bámészkodhattam sokáig, mert Barangó igen fürgén szedte apró lábacskáit a hatalmas macskakövekkel rakott utcákon. Apropó! Macskaköves utcák és az európai babakocsi! Ha fél évvel korábban érkezünk ide, még bizonyára hordozókendőben jártunk-keltünk volna, de amióta Barangó megtanult járni, nem viselte el, ha szabad mozgásában korlátozva érezte magát. Egy-két trükkel rávehető volt, hogy húsz percre beültessem a babakocsiba, így ezen felbuzduva az egyik este tettem rá egy kísérletet. A hatalmas lelkesedésem csak addig tartott, amíg nagyjából a harmadik sarkon sikerült szinte teljesen leamrotizálni az órási kövek közötti hézagokban reménytelenül erőlködő kerekeket. Ebben a percben lehúztam a babakocsit a hasznos tárgyak listájáról.
Barangó szerint a banánleves jó. Szerintem nem.
Mendozában is volt zárpánik, de hogy a kolumbiai ajtókat a helyi anyukák hogy a frászban teszik gyerekbiztossá, arra sajnos nem sikerült rájönnöm a hat hét alatt. Itt ugyanis nem csak a bejárati ajtónál kellett folyamatosan - szó szerint - résen lenni. Villa de Leyva házaiban minden egyes szoba ajtaja egyetlen gombnyomással záródik, értelemszerűen a belső oldalon. Ez Barangó számára is gyorsan egyértelművé, sőt mókássá vált. Amennyiben a gyermek egyetlen lépéssel előtted érkezik és lendületből belöki az ajtót, könnyedén, akár puszta kíváncsiságból megnyomja a parányi gombot. Velünk is így történt nem egy alkalommal. Az ajtózár belülről a kilincs elcsavarásával válik feloldottá, de ezt egy másfél évessel még viszonylag nehéz megértetni. Beáék házában a külső oldalon található lyukba illeszkedő kulcs már akkor sem volt meg, amikor beszerelték az ajtót. Mendozában már megtanultuk, hogy ne essünk pánikba, de kétségkívül megnyugtatóbb volt a helyzet, amikor a gyerekkel egy oldalon rekedtünk. Ekkor jöttem rá, hogy egy parányi bicskával a másodpercek tört része alatt ki tudom piszkálni az ajtók nyelvét a zárból.
Sokan gondolják úgy, hogy a dél-amerikai országok nincsenek tisztában az újszerű, alternatív pedagógiai-pszichológiai eszközökkel, legalábbis intézmények szintjén. Én is ezt az álláspontot képviseltem mindaddig, amíg az érkezésünket követő harmadik héten Bea jóvoltából elérkezett hozzánk a hír: a villa közelében Montessori óvoda nyílik. Kísérleti jelleggel, parányi csoporttal nyitotta meg kapuit, ami kiváló lehetőségnek tűnt, hogy Barangó az állandó jelenlétemben maradva rendszeresen kortárscsoporthoz csatlakozhasson, és tapasztalati alapon működő, fejlesztő játékokat ismerhessen meg. Rövid ideig élvezhettük az óvodát, de bármikor örömmel térnénk vissza.
Kolumbiában még óvodába is jártunk
Mindent összevetve Kolumbiában egyedül lenni Barangóval merőben más élmény volt, mint Argentínában, köszönve mindezt a barátoknak is, akiknek mindig hálásak leszünk. A délebbi ország európaibb jellegű ugyan, mégsem érzem úgy, hogy Kolumbiában nehezebb lett volna megszervezni az életünket, megtalálni a napi rutint, kialakítani mindazokat a szokásokat, amik boldoggá, elégedetté tették mind Barangót, mind pedig engem. Bár be kell vallani, hogy a lehetőségek széles tárházát nem mi kutattuk fel fáradságos munkával, hanem egyszerűen csak maguktól szembejöttek, és mi észrevettük őket, éltünk velük. Tanultunk egymástól és egymásról, változtunk, alakultunk, tapasztaltunk, voltunk kimerültek, szorongók, rémültek és izgatottak, de legesleginkább boldogok. Barangó nevében is mondhatom, bármikor újracsinálnánk...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
