1969. június 26-án játszották a történelem legnagyobb hatású futballmérkőzését, ami milliók életét változtatta meg. El Salvador és Honduras ki-ki meccset vívott egymással Mexikóvárosban az 1970-es világbajnokságra való kijutásért. Végül egy hosszabbításban szerzett góllal El Salvador nyert 3:2-re, de a meccs nem emiatt került be a történelemkönyvekbe, hanem azért, mert ennek követeztében kirobbant Honduras és El Salvador között minden idők legérthetetlenebb vérontása, a száz órás futballháború.
2006-ban, mikor először jártam El Salvadorban, még semmit sem tudtam az 1969-es eseményekről. Santa Ana-i hotelemben bámultam a térképet és feltűnt, hogy a várostól nem messze, a guatemalai határon fekszik a Güija-tó, mellette a San Diego La Barra erdő. Jó kirándulásnak ígérkezett, így egyik reggel felpattantam egy Metapánba tartó buszra, amiről bő fél óra múlva már szálltam is le, mivel a sofőr hátraszólt, hogy megérkeztünk a tóhoz.
Egy Belén névre hallgató koszfészekben találtam magamat, ami néhány kőházból és annál sokkal több bádogviskóból állt. Iszonyúan ki volt égve minden, volt vagy 40 fok, a tó felszínén pedig zöld alga lebegett. Az egész úgy nézett ki, mint valami menekülttábor egy posvány partján. A helyiek ültek a tornácukon és úgy pihegtek, mint a déli napra kifekvő kutyák. Többségüknek arra sem volt indíttatása, hogy fogadják a köszönésemet, max intettek, hogy vették az üdvözlésemet, de ebben a kánikulában ne várjam, hogy beszéddel fárasszák magukat.
Az 1969-es El Salvador-i focicsapat (forrás: home.bt.com)
Leültem a partra és néztem a nagy semmit; a Güija-tó minden, csak nem szép. Épp szedni kezdtem volna a sátorfámat, mikor két tíz év körüli gyerek jelent meg biciklivel. Leparkoltak mellettem, elővettek egy madzagot és egy horgot, majd nem messze tőlem leültek horgászni. Egy ideig nézték, ahogy bámulom őket, majd feladva a pecázást odaslattyogtak hozzám, hogy megtudják, ki vagyok és mit keresek a tavuknál. Mikor meghallották, hogy külföldi vagyok, kézen ragadtak és húzni kezdtek az erdő felé.
- Apu imád a turistákkal fecsegni. Gyere, bemutatunk neki - mondták.
Nem féltem attól, hogy csapda. Errefelé nincsenek banditák, akik a turisták kifosztására rendezkedtek volna be, már csak azért sem, mert erre egyáltalán nem járnak turisták - gondoltam. Tisztán emlékszem, hogy egy száraz jocote ligeten keltünk át, majd kaptattunk fel a San Diego La Barra erdőn keresztül egy hihetetlenül lepukkant, bádogból és nylonból összetákolt viskóhoz.
A tornácon egy atléta nélküli, sörhasú fickó ücsörgött, mellette egy faágakból összetákolt priccsen egy nyolc éves forma kislány feküdt nyakig bekötözve, szeme alatt lila folttal. Amint a fickó megpillantott, felpattant és hatalmas mosoly közepette nyújtotta felém a kezét.
- Isten hozott! Mi járatban minálunk? - kezdte.
- A parton ücsörgött. Turista - sikították a fiai.
- Valóban? Foglaljon helyet! - nyújtotta felém házilag összeeszkábált sámliját - Beszélsz spanyolul?
- Persze - feleltem.
- Juan vagyok, ők meg itt a fiaim. Ő pedig a lányom, szegényt pár hete elütötte egy kamion az úton, azóta lábadozik. Igaz, kicsim? - pillantott a lányra, aki erre befordult a fal felé - Szegény negyedik hete nem tud felkelni. Kész csoda, hogy megmaradt. Az orvosok azt mondják, még pár nap, és megpróbálhat lábra állni. No, de te ki vagy? Honnan jöttél?
- Andrés vagyok Magyarországról.
- Magyarország?! - kiáltott fel Juan - Tőletek kaptunk ki 1982-ben 10:1-re - röhögött - Srácok! Hozzatok ki egy tál jocotét!
A két gyerek berohant a ház mögötti fészerbe, és pár pillanat múlva megjelentek egy tál zöld és piros szilvaszerű gyümölccsel. Enyhén édes, de fanyar íze volt. Sokszor ettem ilyet Guatemalában. Nem a kedvencem, de azért tisztességből elmajszoltam párat.
- Mi ebből élünk. Jocotéból. Mostanában volt a szüret. Te tényleg magyar vagy? - haverkodott Juan.
- Igen - bólintottam.
- Nem emlékszel az 1982-es világbajnokságra?
- Fél éves voltam akkor. De tudom, hogy nagyon elvertünk titeket.
- Tényleg, fiatal vagy még - állapította meg - Hallod! Az a meccs nagyobb katasztrófa volt, mint a polgárháború vagy a fociháború.
- Fociháború? - értetlenkedtem.
- Nem hallottál róla?
- Nem, soha. Mi történt?
- Hosszú történet, de ha kíváncsi vagy, elmesélem.
- Van időm.
Az ilopangói repülőgép-támaszpont 1969-ben (forrás: elheraldo.hn)
Azzal Juan belekezdett egy sztoriba, aminél szürreálisabbat még életemben nem hallottam. Az 1960-as évek végén El Salvador komoly gazdasági válságot élt meg. A túlnépesedés hatására felaprózódtak a földek, aminek következtében közel egymillió paraszt maradt munka nélkül. Ezzel szemben Hondurasban új területeket vontak művelés alá, a banánültetvényeken komoly munkaerőhiány jelentkezett. Több százezer salvadori lépte át a határt, és próbált zsebszerződésekkel földhöz jutni. Hondurasban ez a rendszer mai napig működik, Közép-Amerika legnagyobb nemzeti parkját, a Rio Patucát például maga a nemzeti park kezelője árusítja ki a rancheróknak, hogy az esőerdők felégetésével legelőkhöz jussanak.
1968-ban aztán jött egy földreform, ami az oligarchák kezére juttatta az alig pár hektáros hondurasi földeket, kisemmizve ezzel több mint félmillió salvadori földművest. Sokaknak arra sem maradt pénze, hogy visszatérjen az országába, így a határ mentén menekülttáborok jöttek létre, amiket hondurasi fegyveresek őriztek.
- Mi is menekülttáborban éltünk a szüleimmel és testvéreimmel. Gyerekként az egész egy nagy buli volt, de aztán szüleim egyszercsak úgy döntöttek, hogy visszatérnek El Salvadorba - mesélte Juan - Tíz éves lehettem ekkor. Emlékszem, hogy több napon át mezítláb sétáltunk az erdőn keresztül, mire visszaértünk. A falvakban mindenhol katonák voltak, az utakon pedig tankok.
El Salvador-i katonák egy koponyával pózolnak (forrás: dailymail.co.uk)
Ebben az időben mindkét országnak erősen militáris szemléletű vezetése volt. El Salvador azzal vádolta Hondurast, hogy úgy viszi az ültetvényeire a salvadoriakat, hogy megzsarolja őket a zsebszerződések miatt, aztán persze keveset fizet a munkásoknak, akikre pedig nincsen szüksége, azokat egyszerűen menekülttáborokban helyezi el. Honduras pedig azzal vádolta El Salvadort, hogy az ügyetlen gazdaságpolitikájuknak hála a nyakukba szakadt közel félmillió gazdasági bevándorló, akik el akarják lopni a földjeiket, hogy aztán azokat majd erőszakkal El Salvadorhoz csatolják. A két ország között pattanásig feszült a húr, majd jött az 1969. június 8-i pótselejtező a soron következő, mexikói világbajnokságra.
Tegucigalpában volt az első találkozó, a rádió pedig bemondta, hogy az El Salvador-i nemzeti tizenegy melyik hotelben lett elszállásolva. A hondurasi fanatikusoknak más sem kellett. Egész éjjel üvöltöttek a szálló előtt, betörték a hotel ablakait, gyújtogattak az utcán, fenyegették a játékosokat. Meglett az eredménye. A salvadori csapat csak kóválygott a pályán és kikapott 1:0-ra.
A vereség miatt egy feltételezhetően mentális problémákkal küszködő salvadori lány öngyilkosságot követett el. A sajtó persze gyilkosságként tálalta a történteket, a temetésére kivonult az egész El Salvador-i vezérkar, a lányból pedig mártírt csináltak. A kormány ígéretet tett, hogy felkutatja a bűnösöket és megtorolja a hondurasiak kegyetlenkedését.
Hondurasi katonák a július 16-án induló offenzíva idején (forrás: latribuna.hn)
Egy héttel később jött a visszavágó. A salvadori rádió is bemondta, hogy a hondurasi focisták melyik hotelben lettek elszállásolva, így megismétlődött a tegucigalpai eset, csak fordított szereposztásban. Másnap a stadiont tankokkal vették körül, hogy a biztonságot fenntartsák, de a stadionban így zavargás tört ki. A salvadori szurkolók a meccs előtt leengedték a hondurasi zászlót, elégették azt, majd szaros pelenkát húztak a helyére. Ennek ellenére a meccset lejátszották, ahol Honduras kikapott 3:0-ra.
- A meccs idején még a menekülttáborban éltünk. Emlékszem, ahogy több százan ugyanazt a TV-t bámultuk. Amikor a stadionban zavargás volt, a menekülttáborban is elcsattant pár pofon. Hirtelen a barátokból ellenségek lettek. Az ilyen táborokban rengeteg hondurasi is volt, boltosok, kereskedők, akik abból éltek, hogy mi ott voltunk. A visszavágó után minden megváltozott - mesélte Juan.
El Salvador-i kislányok menekülnek a guatemalai határ felé (forrás: home.bt.com)
És tényleg. A meccs után Honduras és El Salvador lezárta a határokat, tankokat vezényeltek a környező falvakba.
- Pár nap múlva szüleim szóltak, hogy pakoljunk, mert indulunk haza. Tudták, érezték, hogy történni fog valami.
Az 1970-es világbajnokság selejtezőin még nem számított a gólarány. Megismételt meccsre került sor, amit 1969. június 26-án rendeztek meg Mexikóvárosban. A két csapat élet-halál harcot vívott, amin El Salvador játszott jobban. Kétszer is vezettek, de Honduras mindkétszer egyenlített. Főleg az első egyenítő gól volt emlékezetes, amit ollózva szerzett Mendoza. Hosszabbítás következett, aminek 11. percében Pipo Rodriguez betalált, ezzel El Salvador életében először kijutott egy világbajnoksára. Pipo Rodriguezből nemzeti hőst faragtak. Minden létező kitüntetést bezsebelt, könyvet írtak róla, ami mai napig az ország legnagyobb példányszámban eladott kötete.
A meccs után a menekülttáborokban zendülés tört ki. Mivel a hondurasi hadsereg eddigre a határra lett vezényelve, kevés volt a rendfenntartó, a maroknyi katona képtelen volt megfékezni a balhét. Belelőttek a tömegbe, ezzel megölve több tucat salvadori menekültet.
Az El Salvador-i kormány hangot adott felháborodásának, s megfenyegette Hondurast, hogyha nem hagy fel az agresszióval, ellencsapást fognak rájuk mérni. Hogy megfélemlítsék a szomszédot, július 14-én berepült egy salvadori gép Tegucigalpa fölé, és ledobott egy apró bombát, ami végül fel sem robbant, kárt sem okozott. A hondurasi vezetés ezt hadüzenetnek vette, s jelezte, hogy támadást fog indítani El Salvador ellen.
A salvadoriak azonban nem várták meg, amíg lép Honduras. Puskákkal és századeleji fegyverekkel felszerelkezve kisebb csapatok bevonultak hondurasi falvakba Ocotepeque és El Amatillo környékén, ahol kitűzték a zászlójukat és Hondurashoz csatolták őket. Egyes seregek a menekülttáborok felé vették az irányt, ahol megtorolva a salvadoriakkal szemben elkövetett agressziót, lelőtték a katonákat. Ezután már Honduras sem maradhatott tétlen. Július 16-án tankokkal és bombázókkal indultak El Salvador ellen.
El Salvador-i bombázók útban Honduras felé (forrás: latribuna.hn)
- Eddigre mi már El Salvadorban voltunk, La Palma környékén. Ott vártuk a rokonoknál, hogy mi lesz. Én pont nem voltam otthon, éppen elzavartak a boltba venni valamit. Ekkor kezdődött a bombázás. Repülők érkeztek, a következő pillanatban mindenhonnan robbanást lehetett hallani. Nagy volt a füst és a kiabálás. Gyorsan történt minden, alig két perc alatt véget is ért. Visszaszaladtam a házhoz, de az összeomlott. Szüleim, kilenc testvérem és minden rokonom a romok alatt halt meg. Egy pillanat alatt kiirtották az egész családomat. Teljesen egyedül maradtam - forrázott le az amúgy folyamatosan mosolygó Juan.
A következő két napban nem csak a határmenti falvakat, de minden fontosabb katonai támaszpontot és El Salvador összes olajfinomítóját porrá bombázták a hondurasi gépek. Július 18-án értek véget a harcok. Az eredmény közel 6000 halott és 15 000 sebesült, valamint El Salvador infrastruktújának megsemmisülése. A menekülttáborokat felszámolták, a félmillió salvadori hazatért. Békét csak 1980-ban kötöttek, mire mindkét ország kilábalt a gazdasági összeomlásból, amit a száz órás foicháború okozott.
El Salvador-i kiskatonák El Poynál (forrás: home.bt.com)
- Veled mi lett, Juan? - érdeklődtem.
- Velem? Metapánba kerültem és dolgozni kezdtem. A földeken voltam bérmunkában, mint most is. Ez a jocoteliget nem az enyém, én csak gondozom.
- Meg lehet ebből élni?
- Így - mutatott körbe a szakadt házon - Nyolc gyerekem van, de csak ez a három van itt velem és a feleségemmel. A többiek Metapánban és San Salvadorban járnak iskolába. Mesélj nekem az országodról. Kitől kaptunk ki anno 10:1-re? - nevetett.
Beszélgettünk egy kicsit Magyarországról, arról, hogy 1982 óta a mi és ő focijuk is mennyit romlott. Egész délutánig maradtam a családnál, akik végül még egy adag babbal is megkínáltak. Búcsúzásom előtt a fickó felpattant és a házból előhozott egy zacskó obszidiánt. Nyílhegyek, kések, antik dolgok voltak benne.
- Ezeket hol szerezted? - kérdeztem.
- A maják hagyták őket hátra az erdőben. Tele van velük a vidék. Válassz egyet és vidd magaddal, emlékül.
Juan családját kiirtották, mégsem veszítette el az emberkbe vetett hitét. Hihetetlenül pozitív figura, annak ellenére, hogy tíz évesen magára maradt. Azzal búcsúzott tőlem, hogy reméli, egyszer még lesz lehetőségük visszavágni egy világbajnokságon a 10:1-ért. Legyen úgy!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
