El Salvador egyetlen világöröksége Joya de Cerén, amit Közép-Amerika Pompejijének is neveznek. Egy vulkánkitörés okozta a vesztét, akár csak az olasz romvárosnak, Joya de Cerént mégis igen kevesen ismerik. Pedig megéri ellátogatni ide, még ha valójában semmiben sem hasonlít Pompejire.
Santa Anától kissé délkeletre, a mai San Andres városának közelében található egy maja romváros, amit alig egy órás buszúttal érünk el. A busz a település határában tesz le, ahonnan elballagunk az archeológiai park bejáratáig.
Útban San Andrés romvárosába
A Zapotitán-folyó völgyében először Kr. e. 900 körül létesült lakott település, amit a környező vulkánok erőteljes tevékenységének köszönhetően kr. u. 250 körül elhagytak a lakók. Ezzel azonban még korántsem ért véget a város története, mert a maják az 5. században visszatértek, és nem csak újra benépesítették a völgyet, hanem virágzó politikai-ceremoniális központot hoztak létre, aminek helyén ma az említett park áll.
San Andrés múzeuma elég nagy számú prekolumbián régészeti emlék birtokában van, aminek egy részét a festett kerámiaedények mellett azok a faragott obszidiánkések alkotják, amikre jellemzően a Yucatán-félszigeten bukkantak a régészek. Hogy ide miként került belőle egy, nem tudjuk.
Faragott obszidiánkés a San Andrés-i múzeumban
A maja kultúrában az obszidiánról úgy vélték, hogy a villámlás megkövesedett formája, vagyis a villámlás K'awiil néven ismert istenének szerszáma, aki egyúttal az anyaföld termékenységéről is gondoskodott. Ezért a követ nagy becsben tartották és kiváló művészi érzékkel munkálták meg, miközben emberi arcokat, istenségeket, kígyókat vagy skorpiókat, esetleg a maja kultúrával kapcsolatban álló geometriai formákat faragtak belőle.
San Andrés romvárosa
A múzeum mögött kisebb maja piramisok bukkannak elő. Ez izgalmasabb a cserépedény-kiállításnál, de van pár dolog, ami miatt mégsem érzem magam Tikalban. Csalódottan bámulom, hogy autentikusnak cseppet sem nevezhető módon San Andrésban a piramisok felső részét rekonstrukció címén egyszerűen betonba öntötték.
Van ennél elegánsabb módja is az állagmegóvásnak
Fél órás fotózással egybekötött kóválygás után behúzódunk az árnyékba, és a park büféjében megtömjük a bendőnket egy forró pupusával, miközben a parkban hemzsegő motmotokat etetjük a morzsákkal. Ebéd után konstatálom, hogy Endre a hátizsákomat szerencsésen egy hangyaboly kellős közepébe helyezte, így nem csak a zsákom telik meg a parányi ízeltlábúakkal, hanem én is piros csípésekkel tetőtől talpig. A trópusi hangyák persze nem úgy csípnek, mint a hazaiak, hanem úgy harapnak beléd, mint egy felbőszült bestia. Még akkor is vakarászom magam, amikor úgy másfél órával később befutunk a következő romvárosba, Joya de Cerénbe, amit Közép-Amerika Pompejijének is neveznek.
Costa Rica óta csodáljuk ezeket a pompás madarakat
Joya de Cerén meglepő módon nem ceremoniális központ volt, hanem pici mezőgazdasági település, de azért a szakrális fürdőt nem bírták kihagyni, annak helye ma is jól kivehető a romok között.
Joya de Cerén egykori gőzfürdője
A terület feltárása egyébként csak a '70-es évek végén kezdődött meg azután, hogy 1976-ban egy állami mezőgazdasági program megvalósítására "kivezényelt" buldózer feltúrta a földet és 14 réteg vulkáni hamu alatt gyanús romokat vélt felfedezni. Ma már tudjuk, hogy lakóépületek egészen jó állapotban megmaradt maradványaira bukkant rá, amik 590 körül a San Salvador-vulkán kitörése miatt elnéptelenedtek.
Az egykori lakóépületek falain látszik a több réteg hamu nyoma
A hamu jó állapotban konzerválta a leleteket, amik között érdekes módon nem csak bútor, kerámia és hétköznapi használati tárgyak voltak, hanem félig megevett élelmiszer is, mintha a forró láva elől menekülő maják hátrahagyták volna az uzsonnájukat. A vulkáni kitörés előtti evakuálás viszont nagyon eredményes lehetett, mert a régészek emberi maradványokat egyáltalán nem találtak.
Joya de Cerén azért nem egy Pompeji
A romváros után ismét buszra pattanunk, amivel egy óra múlva San Salvadorba érkezünk. Ez az első alkalom, hogy El Salvador fővárosában járok. Az utcai bandaháborúkról híres városról olyan kép kering a fejemben, mint Tegucigalpának azon negyedei, melyekben 2009-es utazásunk alkalmával fényes nappal is gyomorideggel léptem az utcára. A hondurasi fővárosban évente körülbelül 1100 ember hal meg hála az erőszaknak, San Salvador azonban rajta is túltesz napi átlag öt gyilkossággal. Szerencsére a helyi alvilág feletti uralomért vívott harc általában nem érinti a turistákat, de azért óvatosságból taxival utazunk a busztermináltól az egészen kellemes hangulatú Colonia Avila nevezetű városrészbe.
Ránk nagyon nem jellemző módon egy a neten látott címre igyekszünk, a Hostel Café San Andrésbe, ahol 20 dollárba kerül egy szoba. A taxi a Salvador del Mundo emlékmű közelében parkol le. A környék kellemes csalódás, olyan, mint egy igényes villákkal beépített nyaralóövezet, csak az elnéptelenedett utcák emlékeztetnek arra, hogy veszélyes városban járunk.
A Divino Salvador del Mundo emlékmű
A hostelben nincsen rajtunk kívül egy teremtett lélek sem. A szállás tulaja egy szőke hajú, cseppet sem latin kinézetű fiatal csaj, aki annyira megörül nekünk, hogy nem csak egy tiszta, nagyon szép és tágas szobát bocsát a rendelkezésünkre, hanem meghív minket egy ananászlére a hostel kellemes hangulatú teraszán. Azt mondja, hogy a nagyszülei lengyelek, gyerekkorában többször is járt Európában, de a hostelében még sosem jártak európaiak. Elmeséli, mennyire nem szereti San Salvadort pont amiatt, hogy állandóan gringónak nézik, pedig ő nem az. No meg azt, hogy bár tudja, a fővárosnak rossz híre van, azért ne féljünk tőle, mert vannak egészen elfogadható részei is. A következő napokban majd meglátjuk.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
