A Caño Cristalesnél sokszor jártunk az elmúlt években, de olyan szépnek még soha nem láttuk, mint ebben az évben. De olyan sem történt még velünk soha korábban, mint a Rio Guayabero petroglifjeinél, ahol a csónakosunk elveszítette az uralmát a jármű felett, és míg mi a karcolatokat csodáltuk, ő eltűnt a Raudal zúgói között. A hajó elvesztésével alternatív útvonalon kellett visszatérjünk a szűkület túloldalára, így a Ciudad de Piedrát ki kellett hagyjuk, de amit ezen az ösvényen láttunk, az mindenért kárpótolta a csapatot.
Képes blog következik az elmúlt napok eseményeiről, mivel korábban már sokszor írtam a környékről.
A Caño Cristaleshez vezető túránkat velloziamezők között kezdjük meg. Ez az igen lassan növekedő növény arról nevezetes, hogy a száraz évszakban olyan nedvet enged magából, ami megvédi a nap káros sugaraitól, vagyis naptejjel keni magát.
Sokszor jártam már a Caño Cristalesnél, de soha sem láttam igazán szépnek, főleg a Siete Machoshoz képest. Most azonban elég alacsony a vízállás ahhoz, hogy már az első pataknál tudjam, végre olyannak fogom látni a folyót, amilyennek mindig is gondoltam.
Csabának és Zsoltnak szerencséje van, mert nekik nem kellett féltucatszor ideutazniuk, hogy szépnek lássák a Caño Cristalest.
A folyó alsó szakaszán még színesebb a folyó.
Itt érdemes volt csapatképet készíteni.
2010-ben, mikor először jártam a Caño Cristalesnél, rengeteg állatot lehetett látni. Mára szinte semmit, hála a rengeteg turistának. Az egyetlen példány, amit lencsevégre kaptunk, egy sziklaagáma.
Délutánra kicsit beborul, így már nem jönnek ki jól a színek, de ez volt az eddigi legszebb Caño Cristales túránk.
Másnap a Ciudad de Piedra felé megállunk egy teknősfarmon, aminek feladata a Rio Guayabero ökológiai egyensúlyának visszaállítása. 2010 előtt az itt élők mindent megettek, amit találtak, így teknősöket is, így alig maradt belőlük a folyóban. Szerencsére mostanra sokat javult a helyzet.
A Raudalon még én sem keltem át soha, mivel szeptemberben túl magas a víz ahhoz, hogy biztonságban át lehessen rajta hajózni, de az El Niñónak hála idén erre is van lehetőség.
Nehéz a Raudalban fotózni az erős sodrás miatt, de azért ezt a vízesést sikerült lencsevégre kapni.
A Raudal túloldalán megérkezünk ahhoz a monolithoz, amit az egykor itt élő őslakók alkalmasnak találtak arra, hogy tele véssék emberi és állati alakokkal.
Nem lehetett egyszerű az óidei módosult homokkőbe belevésni a petroglifeket, de a lehetőségekhez mérten egészen jól sikerültek.
A régészek azzal magyarázzák a petroglifek elhelyezését a Raudal szikláin, hogy az indiánok félték a zúgót, ezért inkább addig vártak, amíg a vízállás elég alacsony volt ahhoz, hogy leereszkedjenek rajta, addig pedig unalmukban megörökítették azt, amit maguk körül láttak.
De ha ez így van, akkor arra is választ adhatnának a régészek, hogy mit keres a sok gyík, gém és tukán jelölés között egy dinoaszaurusz?
Beszállás előtt a nemzeti park által ránk rakott helyi vezető eloldotta a kötelet, a csónakos azonban nem tudta beindítani a motort, így a csónak menthetetlenül csorgott vissza a zúgóba, minket a monolitnál hagyva.
A csónakos másfél óra múltán tért vissza a folyó túl partján, csónak nélkül. Itt épp azt kommunikálják a helyi vezetőnkkel, hogy a csónaknak vége, kénytelenek leszünk gyalgolni.
A Raudal ezen része ritkán járt, de van egy apró vadászösvény, ami mentén megindulunk visszafelé. Itt-ott sikerül kimerészkednünk egy-egy sziklára, ahonnan jó kilátás nyílik a szűköletre, amiben valahol elsüllyedt a csónakunk.
Aztán egyszercsak megérkezünk ehhez a kőfalhoz, amiről nehéz elképzelni, hogy nem emberi kéz alkotta. Persze a homokkő tud egyenesen törni, de ez a sziklafal igen hosszan mutat szabályos jegyeket.
Elképesztő élmény olyat látni, amit eddig nem sokan lárhattak. És ezt egy ügyetlen helyi vezetőnek és egy béna csónakosnak köszönhetjük.
Két óra gyaloglás után érünk ki az erdőből, ahol már nincs esélyünk a Ciudad de Piedrára, de a csoport - azt hiszem - egy pillanatig nem bánja. La Macarena körül lehetetlen magánakciókba kezdeni, mert a nemzeti park mindent a felügyelete alatt tart. Ha minden stimmelt volna, soha nem láthattuk volna ezeket a remek sziklaképződményeket.
Egy tanyán szerzünk egy ócska csónakot, amivel vissza tudunk ereszkedni La Macarenába. A folyó mentén látunk néhány állatot, de azért a Rio Guayabero més nem a Los Llanos.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
