Ayacuchót kevés turista látogatja, mert rossz a híre, pedig fantasztikus város. Nekem régóta a kedvenc nagyvárosom az országban, ráadásul a környéke is sok látnivalót rejt. Ismerkedünk Warival, az azonos nevű népcsoport egykori fővárosával, valamint látogatást teszünk a függetlenségi háborúknak állított emlékműnél Quinua falujánál. Az ayacuchói gasztronómiával pedig kisiskolások ismertetnek meg minket.
Búcsút intünk Cutivireninek. Csónakosunk pontosan érkezik, az egyetlen izgalmat csak Pettt perecelése jelenti, aki megcsúszik a partfalon tekergőző sáros ösvényen és dob egy grandiózus hátast. Az eredmény egy kiment térd, ami természetesen nem kellemes, de jobb, hogy most és nem a túra elején történt.
Jonathan vár ránk Yoyato kikötőjében. Felmálházzuk a furgont és indulás. Quempiriben megállunk egy rövid időre, mert Jonathannak van egy gyors fuvarja, de utána megállás nélkül Pichariig utazunk.
Selva de Orónál elered az eső, ezért a platón tartunk egy örömfürdőzést. Két órán át ázunk, amit rezignáltan vesz tudomásul mindenki, aki velem együtt a platón fetreng. Annyi minden történt az elmúlt bő két hétben, hogy egy kis eső meg se pendíti az ingerküszöbünk húrjait.
Pichariban eltöltünk egy éjszakát, majd másnap kora reggel irány Ayacucho, utazásunk utolsó állomása. Többször végigmentem már a 28B jelölésű főúton, amit közel ötven éve építenek, mégis egyre rosszabb és rosszabb állapotban van. A hivatalos menetidő Pichari és Ayacucho között mindössze négy és fél óra, azonban egy hónappal ezelőtt 11 órán át ültem egy kisbusz hátuljában a rengeteg hegyomlás miatt. Ma sem számítok rövid menetre, de ha az idő engedi, szeretnénk a csapattal megállni Quinuánál és Wari romvárosánál.
Nagy a forgalom Monterricónál
Az út első szakaszát gyorsan teljesítjük. Tutumbaruig tiszta az út, ott azonban másfél órán át kell rostokoljunk, ugyanis robbantják a hegyet. A környéken élők kihasználják a lehetőséget: mindenki ételt, italt árul a várakozó autósoknak. Mi is bedobunk egy rizses csirkét, majd az útzár feloldása után folytatjuk utunkat tovább a Pini-folyó völgyében.
Felkapaszkodunk a paramóra, ami mögött feltűnik Tambo városának festői völgye. A város teljesen érdektelen, de a kilátás egyszerűen mesés. Többször megállítjuk a sofőrt, hogy fotózhassunk, aminek ő nem örül. Hiába beszéltem meg vele, hogy itt-ott megállnánk, életében nem szállított még turistákat, ezért minden egyes 'Alto!' felkiáltásomra szisszen egyet.
Tambo nem szép település, de festői környezetben fekszik
Megússzuk a hegyomlásokat, így rekordidő alatt, mindössze ötórás utazással befutunk Quinua városkájába. A gyarmati kort idéző település határában árválkodik az ayacuchói csata emlékére emelt obeliszk, amit 1980-ban emeltek az 1824-es függetlenségi háború emlékére. Az emlékművet már 1968-ban meg akarták építeni, de a Fényes Ösvény elleni összecsapások miatt csúszott a kivitelezés. Az ayacuchóiak éppen ezért az obeliszket nem csak a függetlenségi háborúk, de a Fényes Ösvény elleni győztes csaták emlékhelyének is tartják.
Az obeliszk a spanyolok és a Fényes Ösvény elleni harcoknak is emléket állít
Az elmúlt két hét trópusi klímája után nem esik olyan jól a séta a 3400 méter magasan található emlékműhöz, de ha már itt vagyunk, leküzdjük a légszomjunkat. Quinua városkájában teszünk egy rövid sétát, majd irány Wari romvárosa.
Quinuában lövünk néhány fotót és utazunk tovább
Wari - ahogy az a nevéből is látszik - a wari népcsoport egyik települése, talán fővárosa volt. Az inkákon kívül ők voltak az egyetlen civilizáció, akik képesek voltak az Andok mindkét oldalán megvetni a lábukat, de amíg az inkákról rengeteget tudunk, addig a warikról szinte semmit. Ennek az az oka, hogy az 500 és 1000 között regnáló civilizációra később rátelepedett sok más regionális kultúra, amik újjáépítették városaikat, kifosztották síremlékeiket.
Wari fantasztikus helyre épült
Két és fél héttel ezelőtt jártunk a csapattal Pikillacta romjainál. A városfalakon túl nem sok maradt a wari településből, de ami a legszomorúbb, hogy a látványos inka régészeti feltárások mellett arra sem nagyon marad pénz, hogy annak állagát megóvják. De nem csak Pikillacta wari eredetű. A Nazca nelletti Paredones ugyancsak preinka helyszín, de a csimuk fővárosának, Chan Channak az alapjait is ez a kultúra tette le. Sőt, egyes kutatások arra engednek következtetni, hogy a wariknak Cuzcóhoz és Tiwanakuhoz is közük lehetett, de ez a diszciplína még gyerekcipőben jár.
Warit néhol hét méter magas fallal vették körbe
A wari civilizációt tehát nem lehet csak úgy lesöpörni az asztalról, még ha nem is tudtak akkora birodalmat kiépíteni, mint tették azt az inkák, művészetük messze nem volt olyan kiemelkedő, mint a mocséké, és a városaik struktúrája sem olyan misztikus, mint Kuélapé vagy Chan Chané.
Wari romvárosa minden kétséget kizáróan a legjobb állapotban megmaradt wari település. Itt végre nem csak falakat látunk (bár azokból is van elég), mint Pikillactában, hanem betekintést nyerhetünk a temetkezésükbe és szakrális életükbe is.
A romváros területén számos ehhez hasonló szakrális tér látható. Sokban hasonlítanak Tiwanaku Kon-Tiki szobrát rejtő gödréhez.
Elsőként a múzeumot keressük fel, aminek két legfontosabb lelete a guggoló múmia, valamint a khipu. A múmia azért fontos találat, mert illeszkedik az andoki népek temetkezési mintájába, a khipu pedig azért, mert ennek hála tudjuk, az inkák nem kitalálták, hanem örökölték a csomóírást. Amit amúgy mai napig nem tud értelmezni a tudomány. Vannak elképzelések, hogy a csomók mit jelenthetnek, de megdönthetetlen bizonyíték, hogy a khipu valóban egy írásforma, máig nem született.
A guggoló múmia a wari múzeum egyik legizgalmasabb lelete
A múzeum után megkezdjük a romok körbejárását. Szinte azonnal az egyik legfontosabb városrészben, Vegachayoc Moqóban kötünk ki, ami a város ceremoniális tere volt. Állítólag ezt az épületegyüttest nem a warik, hanem a huarpa indiánok építették kétezer évvel ezelőtt, tehát a warik ugyanúgy rátelepedtek más civilizációkra, mint rájuk az inkák.
A tiwanakui párhuzamot pont a Vegachayoc Moqóban is látható szakrális terek miatt valószínűsítik egyes kutatók. Besüllyesztett gödör nem sok andoki civilizációban van, de a tiwanakui Kalasasaya pont ilyen. Ez persze kevés egy párhuzam felállításához, de az, hogy a warik ismerték Tiwanakut és kapcsolatban álltak vele, majdnem biztos.
A romváros kétezer hektáron fekszik, de a teljes terület alig pár százaléka került feltárás alá, és annak is csak töredéke látogatható. Ki tudja, mit rejthet a kaktuszokkal benőtt fennsík talajtakarója, ha ez az alig egy óra alatt körbeszaladható városrész ennyi csodát rejt. Capillapata városrészből remek kilátás nyílik az olykor hét méteres magasságot is elérő városfalra, de a legizgalmasabb azok az épített tömegsírok, amikhez hasonlót még az inkák sem készítettek. Talán csak Lambayeque kriptája lehetett akkora, mint Wari temetkezési helyszíne, de ennyire míves az sem. Érthetetlen, hogy egyes kultúrák miért szántak nagyobb figyelmet halottaiknak, mint az élőknek.
Ehhez hasonló krpitarendszer nem sok van Dél-Amerikában
Wari után visszaszállunk a kisbuszba és irány Ayacucho. Sofőrünk ki van azon akadva, hogy a hotelig vitetem magunkat, nincs az ilyenhez hozzászokva. A várost nem is ismeri, mivel ő csak az állomásig szokott autózni, a belvárosba soha nem tette be a lábát. Kifizetem, aztán búcsút intünk neki; valószínűleg vele sem utazom többé.
Lassan megérkezünk Ayacuchóba
Ayacuchóban nem először járok, mégis először írok róla. Az elmúlt években mindig csak átfutottam rajta, de ezúttal lesz időm egy kicsit elidőzni itt, hiszen a Mirador-csapat nemsokára hazatér, nekem pedig van még egy hetem Peruban.
Az ayacuchói utcák vannak olyan szépek, mint a cuzcóiak
Az El Mesónban szállunk meg, ami Ayacucho egyik vállalható, koloniális jellegű hotele. Cuzcóval és Arequipával ellentétben itt nincs akkora választék szállásokban, ami érthető, mivel Ayacucho tized annyira sem turistás. Pedig ha tudnák az utazók, hogy a város van olyan szép, mint az előbb említett másik kettő!
A várost 1540-ben alapította Francisco Pizarro Huamanga néven. A függetlenség kikiáltásáig ezen a néven szerepelt minden térképen, de 1824. december 9-én, miután Quinuánál legyőzték Simón Bolívar seregei a spanyolokat, Ayacuchóra változtatták.
Simón Bolívar jobbkeze, Sucre többek között Ayacuchót is felszabadította
A város a gyarmati időkben fontos adminisztrációs és kereskedelmi központ volt. Mind Cuzco, mind Huancavelica, mind Amazónia irányából errefelé érkezett az áru, amit továbbszállítottak Lima felé. A spanyol építészet nyomai máig láthatók a városon. Ha nem is akkora az óvárosa, mint Cuzcónak, színes házaival, zöld tereivel Ayacucho egyike a legszebb perui településeknek.
Ayacucho katedrálisa
Ami biztosan elmondható róla, hogy a Cuzco-Arequipa-Trujillo-Ayacucho négyesből ez utóbbinak a legkellemesebb a klímája. 2700 méteren fekszik, így nincs az embernek légszomja, mint Cuzcóban. Egy zöldellő völgy alján húzódik, így nem kell nyelni a port mint Arequipában, viszont elég magasan van ahhoz, hogy a garúa ne érje el, ezért szinte soha nincsen köd. Az egyetlen hibája, hogy minden irányból magas hegyek veszik körül, ezért a megközelítése nehézkes.
A Diadalív ugyancsak a függetlenségi háborúknak állít emléket
Emiatt történt az, hogy a függetlenség kikiáltása után Ayacucho kereskedelmi szerepe leértékelődött. Huancavelica bányáiból új, rövidebb utat találtak az óceánhoz, Cuzcóból pedig már nem volt mit Limába szállítani, mert amit lehetett, azt a spanyolok elvitték. Ayacucho kiesett a kereskedelem körforgásából, így a térség elszegényedett. Az elszigeteltségnek köszönhetően bezárt az 1677-ben alapított egyetem, amit csak 1959-ben nyitottak újra, miután terv született az ayacuchói út megépítésére. Az óceánpartra vezető aútóutat 1968-ban adták át, így Ayacucho megkezdhette leküzdeni 150 éves lemaradását. A hátrány azonban akkora volt Peru többi nagyvárosához képest, hogy a fejlődést beelőzte a kommunista ideológia terjedése. A Fényes Ösvény nevű gerillaszervezet központjává vált a város, ahonnan az 1980-as években számos terrorakciót indítottak országszerte.
Az ayauchói piac az egyik legszínesebb Peruban
Az 1990-es évek második felére konszolidálódott ugyan a helyzet, de Ayacuchótól máig sokan tartanak. Pedig nincs miért. A város az összes perui nagyváros közül talán a legbiztonságosabb, még a külváros sem olyan lepukkant, mint az ország más pontjain.
A csapattal alaposan körbejárjuk a nevezetességeket. Az Acuchimay-kilátónál kezdünk, ahonnan belátni az egész várost, majd a piacon folytatjuk, ami a chiclayói után talán a legszínesebb piac az országban. Nem a turistafogó kézműves standok miatt érdekes, sokkal inkább a helyieknek árult portékák miatt, amik között ugyanúgy elférnek a gyümölcsök, ahogy a boszorkánysághoz szükséges kellékek és a kézműveseknek előre legyártott fonalak és vásznak. Egy órán át kóválygunk a gigantikus létesítményben, majd átsétálunk a María Parado de Bellido térre, ahol iskolák gasztronómiai kavalkádja fogad minket. Fantasztikus dolgokat kóstolunk fillérekért.
Ayacucho éjszakai élete sem rossz
A csapat elégedetten távozik Peruból. Voltunk ugyan Cuzcóban, a Szent völgyben és a Machu Picchunál is, de az egész biztosan kijelenthető, hogy VRAE mindenkiben mélyebb nyomot hagyott, mint Peru turistáktól hemzsegő látnivalói. Holnap egy ember kivételével mindenki hazarepül. Én Igorral még teszek majd egy rövid kirándulást Huanta irányába, aztán irány az óceánpart!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
