Az utolsó két napot folyami delfinekkel és egy olyan népcsoporttal töltöttük, akiket a drogháború a kihalás szélére sodort. A Laguna de Nare környékén tett kirándulásunk nem varázsol el minket, a nukakoknál tett látogatásunk azonban mély nyomot hagy mindenkiben. Soha nem találkoztam még nomád indiánokkal, ezidáig. A nukakokat 2005-ben emelték ki Amazóniából és telepítették le őket erőszakkal San José del Guaviarétól nem messze. Azóta az életük arról szól, hogy abban reménykednek, egyszer visszatérhetnek az esőerdőbe. Ez valószínűleg nem fog megtörténni, így a nukakok azoknak a bűnbandáknak a kezére kerülnek majd, akik ellen kimenekítette őket a kormány az erdőből. Nem ez életem legboldogabb bejegyzése.
A Chiribiquete Nemzeti Park lezárása miatt felszabadult plusz napunkat egy hosszú, csónakos kirándulással pótoljuk. No, nem mindenki csatlakozik, mert van, aki krónikus másnappal küzd, míg másra a hasmenés tört rá, és vannak olyanok is, akik sokallják a százdolláros különprogram árát. És hát igaz, ami igaz, amit ezért a kirándulásért kapunk, az tényleg nem sok.
Ez a kirándulás a Laguna Naréhoz vezet, egy nagyobbacska holtághoz, száz kilométerre San Josétól a Rio Guaviarén lefelé. Nem ígérkezik túl izgalmasnak, lévén a folyó elég széles ahhoz, hogy a partmenti élővilágot a sodorvonalról szemrevételezni tudjuk, de azt az ígéretet kapjuk, hogy a lagúnában együtt úszhatunk majd folyami delfinekkel, ami azért nem fordul elő minden nap az emberrel.
Hajnali hatkor Judittal és Laurával lesétálunk a kikötőbe, de a csónak és a többi kiránduló kicsit késve érkezik. Egy nyolcfős kolumbiai társasággal fogunk együtt utazni, akik Bogotából érkeztek és életükben először járnak Guaviaréban.
A Guaviare-folyó nem túl látványos errefelé
Első megállónkat a tengerészet bázisánál tartjuk, ahonnan fényjeleket küldenek a csónakosunknak, hogy továbbhaladhat. Ezután rendesen "odalép" a gázra, elképesztő sebességgel kezdjük szelni a habokat. Majd két órán át dübörög a fülünkbe a 200 lóerő, a menetszél és az eleredő eső nem teszi komfortossá az utazást. Igazi felüdülés, amikor leágazunk a folyóról egy keskeny patak irányába, ami egy idő után olyan keskennyé válik, hogy ki kell kössünk. Egy sártengeren keresztül felküzdjük magunkat a szakadt tanyáig. Itt megreggeliztetnek minket tamallal, ami egynek ugyan jó, de ennyi év latin-amerikai utazás után sem értem, hogyan tudott Mexikótól Bolíviáig meghonosodni az összes ország konyhájában.
A kolumbiai csapat igazi középosztálybeli hétvégi kiránduló, akik el vannak olvadva a vidéki hangulattól. Minket, akik harmadik hete járjuk Kelet-Kolumbia esőerdőit, annyira nem varázsol el a táj. Szívesen hallgatják a történeteinket a Siete Machosról, a Rio Güejarról és a többi, kevésbé ismert helyről, ahol eddig jártunk, és ahová ők saját bevallásuk szerint soha nem fognak eljutni, mert egyrészt félnek a gerilláktól, másrészt az ilyesfajta kalandoknál azért kényelmesebbek.
Útban Villa Lilia turisztikai központjába Laurával és Judittal
A háztól nagyjából harminc perc sétával érjük el a környék turisztikai központját, a Villa Liliát, ahol nagyon szívélyesen, már-már dagályosan fogadnak minket. Érződik, hogy a kirándulás nem ránk, hanem a kolumbiai turistákra van tervezve, mert azonnal gyümölcslével, rágcsálnivalóval kínálnak, mintha nem harminc perce toltunk volna be az arcunkba egy félkilós tamalt.
Villa Liliát néhány kokatermesztőből vendéglátóssá avanzsált család üzemelteti
A Villa Lilia nem régen vált turistaközponttá. Nem egyedüli ház, négy-öt család lakja az irtást, ahol gyapotot, papaját, mangót, cukornádat és egyéb trópusi gyümölcsöket termesztenek. Nem volt ez mindig így. Ahogy az egyik itt élő elmeséli, a tanyabokor az 1980-as évek elején jött létre, mégpedig azért, hogy kokát termesszenek rajta. 2015-ig ez volt az elsődleges terményük, de a 2000-es évek közepétől kemény világ volt errefelé.
- Uribe tolta előre a gerillákat, akik ennek hála megjelentek nálunk. A legrosszabb az volt, amikor a kartelek, a paramilitárisok, a gerillák és a katonaság egyszerre volt jelen a térségben. Senki nem tudta, ki lő kit és miért. Végül Uribéék nyertek, így következhetett a béke. 2015-ben döntöttünk úgy végérvényesen, hogy felhagyunk a kokatermesztéssel. Azóta turizmusból próbálunk megélni.
- És mi volt a pandémia alatt?
- Nem volt egyszerű. Próbáltuk a gazdaságot igazgatni, de a többségünk elment idénymunkásnak.
- Most élnek jobban az emberek, vagy amikor kokát termesztettek? - kíváncsiskodom.
- Ha a pénzt nézzük, kokatermesztőként többet lehetett keresni. De a pénz nem minden. Most nyugalom van, ami a 2000-es évek viszonyaihoz képest megfizethetetlen. Jobb most, mint korábban bármikor.
A rövid beszélgetés után ismét bakancsot húzunk és megindulunk a lagúna felé. Elég nagy a sár, így majdnem egy órába telik, mire megérkezünk a partra. Menet közben két érdekességet látunk, mindkettő lábnyom. Az egyik egy tapíré, a másik egy jaguáré.
Egy tapír és egy jaguár lábnyomára bukkanunk a sárban
A lagúnánál vár ránk egy csónak és egy habókos vezető, akinek az a feladata, hogy kapcsolatot teremtsen a delfinekkel. Nem vicc, tényleg ezért van itt. Átöltözünk, bepattanunk a csónakba, megyünk pár métert a lagúna közepéig, majd várakozni kezdünk. A helyi vezető beugrik a vízbe és kedveskedő hangon hívogatni kezdi a delfineket. Elég kellemetlen a dolog, az a tipikus "nézzük elmeroggyantnak a turistát" produkció, ami miatt kerülöm a helyi szervezésű kirándulásokat. Jobb híján én is beugrom a vízbe, hátha úgy elviselhetőbb a dolog.
A vízben lubickolva várjuk, hogy a delfinek megmutassák magukat
Több mint két órát töltünk a lagúnában, ez idő alatt nagyjából háromszor öt percre mutatják meg magukat a delfinek. No, nem kell valami látványos delfin showra gondolni, csak olykor-olykor kibukkan az uszonyuk a vízből. Az egyetlen kontaktot Judit éli meg, akinek egyszer megbökik a lábát az orrukkal, de ennyi és nem több. Az üresjáratokban leginkább madarakat fotózom. Felbukkan néhány gém és hoacín, de semmi olyan, amit eddig ne láttunk volna.
Ennyit látunk a folyami delfinekből, nem többet
Egy idő után elered az eső, ami kizavar minket a vízből. A trópusi záport az öltözőül szolgáló romos házban vészeljük át, majd az eddigieknél is nagyobb sárban visszabattyogunk a Villa Liliába. Itt megebédeltetnek minket egy ízben pontyra emlékeztető mocsári hallal. A körülményekhez képest amúgy ötcsillagos a kiszolgálás.
Hoacíneket és szürkegémeket látunk, mint errefelé nagyjából mindenhol
Ebéd után ejtőzés a program, majd visszasétálunk a csónakhoz. Ez utóbbi a legnagyobb élmény, ugyanis belebotlunk egy gyapjasmajom családba, aminek tagjai egészen közel merészkednek hozzánk.
Ezt kaptuk ebédre
Szakadó esőben indulunk vissza San Joséba, ahová naplemente előtt futunk be. Rengeteget utaztunk nagyon kevés élményért. Nem biztos, hogy ennyi pénzért ez a kirándulás megéri.
Ha másért nem, a gyapjasmajmokért megérte erre kanyarodnunk
Mivel alapból terveztünk egy esőnapot a túra végére, marad időnk ellátogatni Agua Bonitába. Agua Bonita egy ideiglenes tábor, ahová a 2000-es évek háborúi során kimenekített nukak indiánokat telepítették le, akik azóta arra várnak, hogy visszatérhessenek szülőföldjükre. Erre valószínűleg soha nem kerül sor, de ezt a közösség másfél évtized távlatából sem hajlandó elfogadni.
Tegnapelőtti sofőrünk ismeri az utat a nukakokhoz, bár a telepet semmilyen térkép nem jelöli.
- Elviekben nem fogadnak látogatókat, de ha viszünk adományt, akkor valószínűleg engedik, hogy belépjünk a falujukba - mondja.
Izgatott vagyok, ugyanis a nukakok 2005-ig nem kontaktáltak a külvilággal; az életük nagy részét az esőerdőben töltötték vadászattal és gyűjtögetéssel.
- A felvágottat és a cukrot imádják. Azt vegyél nekik - adja a tanácsot sofőrünk, mielőtt besétálnék az egyik külvárosi szupermarketbe.
Agua Bonita nem néz ki rosszabbul, mint bármelyik indián falu Amazóniában
Jó fej akarok lenni, nem csak az említett két termékkel jövök ki a boltból. Veszek nekik babot, rizst, tésztát, sót és mindenféle alapélelmiszert. A kocsiba való pakolás közben sofőrünk elmosolyogja magát, és csak annyit mond:
- Ezeket nem fogják megenni. Csak a hús kell nekik és a cukor.
Agua Bonita nincsen messze San Josétól, alig fél óra alatt megérkezünk a táborhoz. Távolról nézve nincs benne semmi különleges; palapákra húzott nejlonsátrakat látunk egy-két központi épülettel. A tábor nem néz ki rosszabbul, mint bármelyik indiánfalu az Orinoco-deltában vagy a Moszkító-parton.
Egy átlagos nukak ház Agua Bonitában
Belépve azért már más a helyzet. Iszonyú mértéket ölt a szemét, a palapák alatt halomban állnak a műanyag zacskók és palackok. Gyerekek rohannak elénk, akiknél piszkosabb indiáncsemetéket még sehol nem láttam, pedig volt szerencsém nem egy törzshöz életem során. A legtöbbjük haja ragad a sártól, arcuk maszatos, körmeik feketék. Úgy vesznek minket körbe, ahogy Indiában szokták a turistákat a koldusok.
A sofőrünk mutogat az egyik palapa felé, ahol ki van feszítve egy-két függőágy.
- Ott fekszik a törzsfőnök. Vele beszéljetek!
Az addig nem kontaktáló nukakokat a gerillaháborúk miatt 2005-ben át kellett telepíteni Agua Bonitába
A gyerekek koszorújában belépünk a palapa alá. A fiatal törzsfőnök nem mozdul, a függőágyából bámul ránk. Érezni lehet, hogy nem megszokott az idegenek jelenléte errefelé; sem ők, sem mi nem tudjuk, miként kéne viselkedni.
A nálunk lévő láda élelmiszert letesszük a földre, amire egy halk "gracias" érkezik. Belenéz a törzsfőnök a dobozba, majd tört spanyolsággal annyit mond, ők nem esznek babot és rizst, de azért köszönik, és ha szeretnénk, maradhatunk egy kicsit a falujukban.
Néhány nő megjelenik pár fonott karkötővel, hátha megvesszük tőlük. Természetesen áldozunk rá, de a számokkal nincsenek tisztában. A törzsfőnök azt mondja, a karkötő 10 000 peso. Van, aki többet is venne, de mindenkitől csak 10 000-et akarnak elfogadni. Nem tudnak sem szorozni, sem összeadni.
Nukak kisfiú a kedvenc háziállatával, egy majommal
A nukakok egy részét 2005-ben emelték ki a Tomachipántól délre fekvő erdőkből. Ők maguk keresték a kapcsolatot a külvilággal, mert a gerillaháborúk nyomán szembetalálták magukat a FARC fegyvereseivel és a kartelek paramilitáris tömörüléseivel. Mikor a nukakok íjjal kezdtek lőni a fegyveresekre, azok lemészárolták őket. Alig pár hónap alatt több száz indián halt meg az Uribe által indított háború folyamányaként. Mindössze tíz családról tudnak az antropológusok, ezek közül négyet emeltek ki, a többiek mai napig nomádként élnek az erdők mélyén, ahol azóta sem nyugodt a helyzet.
A négy család nagyjából 150 tagját első körben nem a mostani helyen, hanem San Joséhoz közelebb telepítették le, ott azonban nem volt vadászterületük, ezért sűrűn bejártak a városba lopni. A San José-i kereskedők követelték az önkormányzattól, hogy szállítsák őket messzebb a várostól, ami rövid időn belül be is következett. Így kerültek a nukakok a mostani táborba, ahol azonban ugyanúgy nincs vadászterületük, így kénytelenek adományokból megoldani a megélhetésüket.
Az elmúlt 15 évben született nukakokat már nehéz lenne visszaszoktatni az esőerdőbe
- A kolumbiaiak ezt az erdőt jelölték ki a számunkra - mutat körbe a törzsfőnök -, de alig pár hét alatt kiürült. Mi elsősorban majmot eszünk, de itt már nem él egy sem. Kezdetekben leöltünk pár ökröt, de a környéken élő gazdák ezt is megtiltották nekünk. Nem jó itt nekünk. Semmi mást nem akarunk, csak visszatérni az erdőnkbe.
- De ott háború van - adom neki a választ.
- Tudom. De inkább megbújunk az erdőben, mint itt üljünk. A gyerekeinknek itt nincs semmi, nem ismerik a madarainkat, fáinkat, gyümölcseinket, és lassan vadászni is elfelejtünk.
- Az állam nem tett önökért semmit?
- Építettek ide egy házat fából, ahová küldtek tanárokat vagy miket. Írtak valamit a táblára, de nem értettük, mit. Mi nem tudunk írni és olvasni. A gyerekek kezébe odaadták a ceruzát, de egyszerűen nem megy nekik az írás. Simán lelövök neked egy madarat íjjal, de írni egyszerűen nem tudok megtanulni. Nem tudom, hogyan kell fogni a ceruzát. Meg egyáltalán mi értelme az egésznek?!
- Mi lett az iskolával?
- Semmi. Ott áll. Egy ideig próbálkoztak a tanárok, de végül itt hagyták a házat. Néha szedünk ki belőle fát, hogy legyen asztalunk vagy székünk.
- Ha nincs már majom az erdőben, akkor mit esznek?
- Kapunk havonta egyszer ételt a várostól. Teherautóval hozzák. Olykor jönnek, filmet készítenek rólunk, meg fényképeket. Ők is szoktak nekünk enni hozni. A fényképekkel nem tudom mit csinálnak. Ti is el akarjátok vinni haza?
- Igen. Megmutatjuk az Európában élőknek, hogyan élnek a nukakok.
- Hát jó - mondja, majd bólint a fejével a gyerekeknek, hogy álljanak modelt - Hoztatok édességet? A gyerekek nagyon szeretik.
Judit közös képet készít a nukak gyerekekkel, akik élvezik ugyan az idegenek érkezését, de valójában nem ezt a sorsot érdemlik
A hátizsákomból előveszek egy darab bocadillót és odanyújtom a hozzám legközelebb álló fiúnak. Azt várnám, hogy megosztja a többiekkel, de megdöbbenésemre nem ez történik. Kibonytja a zacskójából és azonnal betömi a szájába. A többiek nem reklamálnak, nem hisztiznek. A nukakoknál nem alakult ki az osztozkodás elve, az marad életben, aki élelmesebb. Az adományainkat sem osztották szét, akinek jutott belőle, annak jutott, akinek nem, annak nem.
Pár éve már ruhát viselnek, de ezt sem szereti mindenki. Azt mondja a törzsfőnök, hogy a városiak kényszerítették őket, hogy hordják, de az idősek mai napig panaszkodnak miatta.
- San Joséba nem engednek be minket ruha nélkül. De miért? Az erdőben sem hordtunk soha ruhát, akkor a városban miért kell viseljük? - kérdi az egyik nő, aki valamicskét beszél spanyolul.
Amúgy a nukakok nyelve tonális, amitől kicsit olyan, mintha cincognának. Nem sok amazóniai törzs használ tonális nyelvet, én is először hallom életemben. A tonalitás Délkelet-Ázsia és Kína jellemzője; a mandarin, a lao és a vietnámi is ilyen jellegű nyelv. Kolumbiában a nukakok mellett egyedül a cacuák egy kis csoportja beszél ilyesfajta nyelvet.
A 2005-ös kontaktálással a nukakok semmit, a nyelvészet azonban sokat nyert, mert feltérképezvén a nyelvüket kapcsolódási pontokat sikerült kialakítani Amazónia egyes népei között. Venezuelában a hodik (néhol jojodö vagy wilö), Brazíliában a katawixik és a kanamarik lehetnek rokonaik, mindhárom nyelv a kihalás szélén áll.
Néhány fiatal srác érkezik a táborba, motorral. Az írás és az olvasás úgy néz ki, nem megy, de a motorozás tudományát azért egyeseknek már sikerült elsajátítani. A srácok nem tűnnek békésnek, üres tekintettel bámulnak minket. Fél óra elteltével azt látjuk, hogy egyre többen vesznek minket körbe, ráadásul egyre jobban nyomulnak ránk. Kezdjük magunkat kényelmetlenül érezni, folyton a hátunk mögé kell nézzünk. Szívesen maradnánk még, de a jelenlétünk úgy tűnik, egyre zavaróbb. Érződik, hogy nem mindenki örül annak, hogy Agua Bonitába jöttünk. Illedelmesen köszönünk és elindulunk vissza a kocsinkhoz. Szerencsére nem jönnek utánunk. Nem állítom, hogy veszélyben lettünk volna, de ezt az érzést csak az érti, aki volt már hasonlóan zárt ősközösségben. Olyan távol vagyunk egymástól, hogy a kulturális különbségek egyszerűen feszültséget szültek közöttünk.
Egész úton hazafelé az jár a fejemben, mi is lesz ezekkel az emberekkel. 15 éve fekszenek a függőágyaikban, vadászni nem tudnak, mert nincs mit, a városban nem nézik őket jó szemmel, írni és olvasni nem tudnak és nem is akarnak megtanulni. Adományokból élnek, ami nyilván elkényelmesíti őket, de még meg van a vágy, hogy visszatérjenek az esőerdőbe. Ez az érzés az elmúlt tíz évben születetteknél már nem lesz meg, viszont az asszimilálásuk majdnem reménytelen.
Amikor a hódítók, majd a misszionáriusok megérkeztek Amazóniába, akkor volt köztük és az őslakosok között kapcsolódási pont: lakni, enni, életben maradni akart mindenki. A vadhúsért machete egy értelmezhető csere volt, ma azonban nem ez a helyzet. Mi újabban az 5G fogságában élünk, ők még mindig majmot ennének. Nem tudjuk elképzelni az életünket elektromos kütyük, késztermékek, internetes kommunikáció és közlekedés nélkül, ezzel szemben a nukakok nem akarnak mást, csak vadászni. Nem értik, miért nem vehetik el csak úgy a piacon a gyümölcsöt, mi a pénz értéke, mi célt szolgál a ruha. Akkora a civilizációs szakadék köztük és a ma embere között, ami áthidalhatatlan.
A kormánynak szándéka bevonni a fiatalokat az oktatásba, de ők az iskolában nem a tanulást, hanem az asztalkészítéshez szükséges faanyagot látták. Állítólag volt törekvés arra is, hogy a mezőgazdaság felé fordítsák őket, de a nukakok nem értelmezik a jövő fogalmát. Az idő múlását érzékelik ugyan, tudják, hogy van esős és száraz évszak, de ez csak annyit jelent, hogy megváltozik a vadak mozgása, nem ugyanott vannak a halak, a fákon más gyümölcsök teremnek. Azt nem értelmezik, hogyha elveted a magot, abból pár hónap múlva ehető dolog lesz, lévén nincs a szókészletükben időt jelölő szó. Persze azért vannak eredmények. Például vannak a közösségen belül olyanok, akiket sikerült rávenni manióka termesztésére, és néhányan azt is megértették, ha karkötőt készítenek, az elcserélhető pénzre, amin ételt lehet venni. Az élelmezésük így is nehézkes, például a korábban nem ismert növényeket nem fogyasztják, így nem is ültetik. Orvosi ellátást újabban kapnak, de ennek szükségességét is nehéz volt velük megértetni.
Vajon a nemrég született nukak gyerekeknek van jövőjük?
San José utcáin olykor lehet látni nukakokat ücsörögni. Karkötőt árusítanak, koldulnak, lopnak. Illetve ezt ne nevezzük lopásnak, egyszerűen csak gyűjtögetnek. A helyi kereskedők próbálnak nem agresszívek lenni velük, elfogadják, hogy ők ilyenek, de természetesen kitessékelik őket a boltokból.
Nem értik az árakat, ezért ha kapnak pénzt, azon gyorsan túl is adnak. Nekik a pénz tényleg csak csereérték, amit azonnal élelemmé kell varázsolni. Nincs tervezés és vágyaik sincsenek, nem halmoznak fel. Kivéve persze azt a néhány fiatalt, akiket mintha kezdene elkapni a gépszíj. És pont ez a veszélyes. Az időérzékelésük okán képtelenek rendszerben gondolkodni, így nem tudnak 21. századi munkát vállalni. Alkalmi munkákkal tudnak pénzt keresni, de ezekből soha nem jönne össze egy motorra vagy kerékpárra való. Ezek a srácok általában bűnbandáktól kapják a tárgyakat bizonyos ellenszolgáltatásokért cserébe. Ezt persze a közösség tagjai nem tudják, ahogy valószínűleg maguk a srácok sem értik, hogy amit tesznek, az esetleg nem helyes. 15 év nem elég arra, hogy egy közösség megértse egy tőle idegen társadalom működését, mit tekint az helyesnek vagy helytelennek.
A nukakoknak ebben a helyzetben nincs semmilyen jövőképe, bár ők ezen nyilván nem is gondolkodnak el. Az erdőbe való visszatérésükre nem sok esély mutatkozik, az elmúlt másfél évtizedben született gyerekeknek pedig nehéz is lenne az erdei viszonyokhoz igazodniuk. Nincs olyan kulturális hátterük, társadalmi és gazdasági berendezkedésük, ami válasz lehetne a modern társadalom által megfogalmazott kérdésekre, ezért az egyetlen járható út az asszimiláció. Ehhez azonban le kéne küzdeni azt az 500 éves civilizációs szakadékot, ami a mi és az ő világuk között tátong. Erre sincs sok remény. Az oktatást nem az írással és az olvasással kell kezdeni, hanem a mezőgazdasággal, hogy végleg fel tudják adni nomád életmódjukat. Ez mutatkozik egyelőre az egyetlen járható útnak, de a folyamat nagyon hosszú, és a mai felgyorsult világunkban ez nem lesz könnyű. Mivel nehéz megérteniük a tervezés fogalmát, a fiatalok ki vannak téve a bűnbandák igényeinek, akik élelmet, biciklit, hangfalat ígérnek nekik drogfutárkodásért, rablásért.
Volt arra is törekvés, hogy más őserdei területre viszik őket, de Amazónia csak a térképeken homogén. A valóságban ökológiailag tagolt, ezért veszélyes lenne őket kontrolálatlanul letenni az erdőben. Ami az Inirida-folyó mentén ehető, lehet, hogy a Vaupés vagy a Putumayo mentén mérgező. A békák könnyen összetéveszthetők, olyan mérget használnának a nyílvessző végére, amivel nem csak a vadat, magukat is megmérgeznék. A sort sokáig lehetne folytatni.
A nukakok helyzete nem túl rózsás, és sajnos az antropológusoknak nincs arra használható modelje, mi lenne a helyes lépés velük kapcsolatban. Egy dolgot azonban megtudtunk a nukakok erőszakos kitelepítése után. Azt a néhány, máig nem kontaktált amazóniai törzset, amik Peruban és Brazíliában járják az erdőket, békén kell hagyni. 500 éve sem volt egyszerű velük felvenni a kapcsolatot, de ma ez halmozottan így van. Akkora a civilizációs különbség, hogy nincs rá mód, hogy megértessük magunkat velük. A nukakokkal sem sikerül másfél évtizede. Ki kell jelenteni, hogy halálra vannak ítélve. Szomorú, de egyben tanulságos volt látni, hacsak egy röpke órára is, miként számolódik fel az egyik utolsó nomád népcsoport...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
