Az Orinoco-deltában hőzzávetőleg harmincezer warao indián él, hasonló módon, mint a pemónok, és természetesen nem úgy, ahogy azt mi otthon a TV előtt ülve elképzeljük. Nem számítok fűszoknyás indiánok tűz körül lejtett táncára, de még mindig azt remélem, rábukkanunk egy olyan közösségre, ami képes együtt élni a természettel, és képes nemzedékről nemzedékre átörökíteni kulturális tradícióit.
Ciudad Bolívart magunk mögött hagyva por puestóval utazunk Tucupitába. Az Orinoco-deltában szeretnénk kalandozni, bár fogalmunk sincs, kivitelezhető-e helyi szervező nélkül. Az LP semmi használhatót nem ír róla, és az interneten is csak túraszervező irodák által telepített campamentókat találunk, amiken 50-100 dollárt is elkérnek egyetlen éjszakáért. A por puesto sofőrjével sem vagyunk sokkal beljebb; szerinte a deltában nem közlekednek menetrend szerinti csónakok.
Az út utolsó szakasza elképesztően rossz állapotban van. Teljesen megértem az itteni sofőröket, hogy nem cserélik le a negyven éves járgányaikat, mert semmi értelme egy halom pénzt elkölteni egy új autóra, ami pár hónapon belül úgyis tönkremegy ezeken az utakon. Mivel az üzemanyag tulajdonképpen ingyen van, senkinek sem sürgős megszabadulni a benzinzabálóktól.
Ennél a bódénál lehet jegyet venni a csónakokra
Tucupita minden, csak nem szép. Klasszikus folyami kikötőváros, ahol elég sok a rossz arcú, kivéve magát a kikötőt, ami teljesen kihalt. A folyópart feljebb eső szakaszán az indiánkenuk között már jóval nagyobb a nyüzsgés. Megpróbálunk üzletet kötni az egyik csónakossal, hogy vigyen el minket a várostól mintegy 50 kilométerre északra fekvő warao faluba, Guamalba, de mindenki csak a holnapot emlegeti; ma már késő van, nem akaródzik nekik csónakba szállni. Nincs mit tenni, mint megszállni Tucupitában és kihúzni valahogy az éjszakát.
Este hat óra magasságában - mint mindenhol Venezuelában - kihalnak az utcák. Csak egy külvárosi pizzéria tart nyitva, itt gyülekezik a fél város. Rendelünk, majd leülünk a váróteremként funkcionáló étteremben TV-t nézni. Két filmet nézünk végig, mire elkészül a pizzánk. Életemben nem vártam még ennyit ételre.
Az Orinoco-deltában egyetlen dolgot lehet csinálni: halászni
Másnap már kora reggel kikocogunk a folyópartra, ahol nyugtázzuk, hogy egy ideiglenesen felállított bádogbódéban végre kinyitott a kikötő jegypénztára. Vidámságunkat tovább fokozza, hogy nemcsak a karib-tengeri városkába, Pedernalesbe, hanem Guamalba is árusítanak jegyeket, jól lehet ott csupán mi szeretnénk partra szállni. A csónak a menetrendhez képest másfél órás késéssel indul útnak, de ez Venezuelában már-már kötelező.
35-40 helyi utast préselnek a hajó fedélzetére. Én, az utolsó beszálló, bár nem vagyok egy terjedelmes ember, már csak az ablakon keresztül tudom begyömöszölni magam az ülésre. A lábamnál nyers hús utazik, Endre vállánál pedig a csomagok tetején csirkék csipognak.
A waraók nem ritkán a folyóra építkeznek
A négyszáz lóerős motor olyan lendületet ad az egyébként túlterhelt hajócskának, hogy félek, a huzattól a vízbe pottyanok. Az első megállónk Guamal Campamento, ahol kisebb-nagyobb, oldalfallal nem rendelkező nádtetős házak látványa fogad. Cölöpökön állnak, hogy védelmet nyújtsanak a folyó áradása ellen.
A faluban zajlik az élet. Vagy húsz kisgyerek szalad a csónakhoz, legalább ennyi kutya kíséretében. Csónakosunk türelemre int és nem rak ki bennünket.
Tökéletes időzítés
A következő megállónk maga Guamal falu. Csomagjainkat a stégre dobják, majd a hajó odébbáll. Sehol egy lélek. Beletelik negyed órába, mire egy asszonyság előkerül az egyik házból néhány gyerek kíséretében. Carolina, a huszonéves hatgyermekes családanya felajánlja, hogy sátrunkat állítsuk fel a háza mellett.
Warao kislány Guamalban
A gyerekek és anyjuk között nem warao nyelven, hanem spanyolul folyik a kommunikáció, házuk vályogból készült, így felmerül bennünk a gyanú, hogy nem tisztán warao földre érkeztünk. Mindenesetre hamar híre megy, hogy két fehér embert hozott a hajó, az egyik ráadásul szőke, így rövidesen a falu összes gyereke körülöttünk sertepertél. Egyikük, a két éves José sírva fakad Endrétől való félelmében. Hogy megtörjük a jeget, egész délután együtt játszunk, beszélgetünk és horgászunk. A férfiak a városban vannak, így az is világossá válik, hogy már az élelmiszer beszerzése sem a hagyományos módon történik.
Dolores és Juan alapították Guamalt
A falu másik végében Juan lakik, a falu nyolcvanegynéhány éves törzsfőnöke. Itthon van, ezért bekopogtatunk hozzá, hogy bemutatkozzunk és beszélgessünk egy kicsit vele faluja történelméről. Kék szeme azonnal elárulja mesztic származását. Úgy tűnik, jólelkű, idősödő, mosolygós asszonykája, Dolores viseli a nadrágot, ugyanis minden kíváncsi kérdésünkre lelkesen válaszol és az öreget nem hagyja szóhoz jutni.
- A negyvenes években költöztünk a folyónak erre a szakaszára akkor, amikor hozzámentem Juanhoz. Kettőnk közül csak én vagyok warao. Ha utánaszámolok, tizenhárom gyerekünk született, közülük három kivételével mind a városba költözött, de a falu összes gyermeke a mi unokánk. Népes a családunk - meséli az öreg hölgy.
Guamal naplementében
Guamalnak tehát sikerült egy olyan szegletébe tévednünk, ahol nem waraók élnek, hanem a városból ideköltözött meszticek, akiknek szintén a folyó biztosítja mindennapi betevőjüket.
Naplemente után megérkezik a generátorért felelős ember, aki minden háznál fényt varázsol a kifüggesztett villanykörtékbe. Előbukkan Carolina 12 éves fia egy állami laptoppal, amelyet az egyik póznára erősített konnektor (valószínűleg az egyetlen a faluban) segítségével kezd el tölteni. Különös érzésem támad. Ez a kép nekem az előre elképzelt indiánfaluval nehezen fér össze.
Fantasztikus a naplemente az Orinoco-deltában
Másnap reggel új arcokat vélünk fölfedezni. Egy igazi warao család, Jesus Sosa és felesége érkezik látogatóba kislányával, hogy halat vásároljanak a Guamalban piacoló halásztól, aki hajnalban kötött ki a faluban. Azt mondják, ők már inkább veszik a halat, és nem halásszák, mert így könnyebb.
Mesztic halász pózol a fogással
Szíves örömest átvisznek bennünket a fél órányira fekvő indián falujukba, Saragaiba. Húsz olyan bungaló között találjuk magunkat, amilyeneket Guamal Campamentón is láttunk. Mindössze egy-két főzésre alkalmas agyagedény és néhány függőágy képezi a berendezést. A legtöbb bungalóban még ülő alkalmatosság sincs, jellemzően többen ülnek egy függőágyban.
Jesus ucumo- és banánültetvényére kalauzol el bennünket, majd végigvezet a falun, ahová elmondása szerint sosem érkeznek idegenek. Jó eséllyel mi vagyunk az első fehérek Saragaiban, bár a turistákat jól ismerik, ugyanis a falu asszonyai kézműves termékeiket a közeli turistatáborokban (ilyen Guamal Campamento) próbálják eladni baksisért.
Mariella előkészíti a halat a sütéshez
A férfi felesége, Mariella is tagja a "kézműves szakkörnek"; pálmalevélből kötelet sző, majd magokból láncokat és karkötőket fűz. Közben elárulja, hogy 23 éves, legnagyobb fia idén tölti be a tizedik életévét. A családanya még 14 sem volt első gyermeke születésekor.
Erit kísérik a saragai gyerekek
Ebédre banános hallevessel kínálnak, lévén a waraók étkezésének fő eleme ma is a folyami hal. Bár történelmük és hagyományaik nagy része feledésbe merült, a vízhez való viszonyuk az elmúlt évszázadokban nem sokat változott. A törzs neve is a folyóhoz, annyit tesz: csónakos.
Warao család
Nagy lelkesen mutatják meg nekünk a trennek nevezett hálójukat, amelynek segítségével akár húsz perc alatt egy vödörnyi halra tudnak szert tenni. Júliusban és augusztusban, amikor a csapadékos időszak miatt a rákok a tengerből felúsznak az Orinoco deltájába, nem csak folyami hal kerül az asztalra. Az év többi hónapjában azonban marad a pikkelyes jószág főtt ucumóval tálalva.
Warao gyerekportrék
Hiába az egyoldalú táplálkozás, a vadászat kulturális okokból tabu. A waraók ősi legendája szerint az első emberek vadászok voltak és a mennyben éltek, ahol csak madarak léteztek, egyéb állat nem. Egy nap, amikor az egyik ősvadász íjával elejtett egy madárkát, az olyan erővel zuhant a mennyország "földjére", hogy lyukat ütött rajta, és átpottyant a földre. A vadász a hasadékhoz ment és kikukucskált. Amikor megpillantotta a zöld erdővel körülvett termékeny folyót, elhatározta, hogy leereszkedik egy kötélen és új otthont alapít. Azóta a waraók nem vadásznak. De nincs is rá szükségük, mert a 21. században már akad közöttük olyan, aki fagyasztót és mirelit csirkét tart.
Amikor fejedre nőnek az állatok
S ha már az állattartásról beszélünk. Egy-két ház körül bóklászó csirkétől és malactól eltekintve háziállatot egyáltalán nem látunk. Ez alól kivétel a majd minden házban kötélen tartott pókmajom vagy vágott szárnyú papagáj, amik a falu díszét képezik.
A faluban iszonyú mennyiségű a gyerek
A két nap alatt, amit a waraók között töltöttünk, ugyanazok az élmények értek, mint a pemónok között. Kultúrájukból semmi nem emlékeztet a múltra, egyetlen kivétel ez alól a nyelvük. De Guamal példáját látván valószínűleg ez sem tart sokáig. A mesztic halászok hatására évről évre kevesebb a hal, a civilizáció pedig rohamléptekben tör magának utat a folyó mentén. Hogy van-e jövőjük a waraóknak? Valószínűleg a turizmus, ami konzerválja őket majd azon állapotukban, amiben éppen most vannak. Az egyetlen probléma, hogy Venezuelában haldoklik a turizmus...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
