Venezuela déli részén vagyunk, nem messze a brazil határtól. Személy szerint azért jöttem ide, hogy belső késztetéstől hajtva életem eddigi legnagyobb kihívásának tegyek eleget. Meg akarom mászni Venezuela egyik legismertebb tepuiját, a Roraimát. Nem vagyok egy nagy hegymászó, ezért félve vágok neki az erőltetett menetnek, de utólag úgy gondolom, hogy a túra nehézsége ellenére is vétek lett volna kihagyni. A Roraima teljesen megbabonázott.
A túrára négy napot szánunk, az indulást péntek hajnalra tervezzük a közeli San Franciso de Yuruaníból. Az indulást megelőző napom korántsem telik stresszmentesen. Santa Elenából el kell jutnom a szomszédos indiánfaluba, hogy csatlakozzak az otthonról érkező túracsapathoz, de a venezuelai buszok közlekedése igencsak esetleges. A helyiek azt állítják 11.30-kor indul egy busz a Plaza Bolivárról. Biztos, ami biztos, már 10 órakor a téren ücsörgök, nehogy lemaradjak a napi egyetlen járatról. Mivel kirívok a tömegből, mindenki beszélgetni szeretne velem. Így ismerkedem meg Joséval, akinek van egy német fia, bár még sosem látta. Később csatlakozik hozzám egy Caracasból származó kézműves lány, aki az egyik közeli hegyen él remeteéletet. Telnek múlnak a hosszú percek, az órák, de a busz csak nem jön. Délben újra kérdezem a helyieket, vajon merre lehet a járat, de türelemre intenek, s azt mondják, hogy egy órakor biztosan itt lesz. Fél kettőkor újra járok egy kört az indiánarcok között.
Pemón tanya háttérben a Kukenán tepuival
- Rendszerint egy napra elegendő étellel érkezünk a térre. Itt ücsörgünk, s várjuk a buszt. Ha jön, akkor jól van. Ha nem, akkor holnap újra kijövünk - ecseteli a helyzetet José.
Fél öt körül megunom az étlen-szomjan történő várakozást és taxiba pattanok. Egyik pemón indián kísérőnk, Omar már vár rám San Franciscóban. A holnapi túra részleteinek egyeztetésével ütjük el az időt, miközben a falu fiataljai Shakira nevét kiáltozva, kuncogva fotózzák a hajamat vadonatúj mobiltelefonjaikkal. A késő esti órákban megérkezik a hosszú repüléstől kissé gyűrött, de töretlen kedvű öt fős férficsapat is.
Izzasztó a túra az alaptáborig
San Franciscoból a hajnali órákban dzsippel a 30 kilométerre lévő Paraitepui falujába utazunk. A látvány mesés. Alig tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy ne állítsuk meg az autót 5 percenként egy-egy fotó kedvéért. Kissé elidőzünk, így már magasan jár a nap, amikor megkezdjük a hőségtől és a dimbes-dombos vidéktől kimerítő gyalogtúránkat a Roraima felé.
Oda fogok felmenni!
A Roraima a Pakaraima-hegységben található hatalmas, mintegy 15 kilométer hosszú, lapos tetejű táblahegy, amely Brazília, Venezuela és Guyana hármas határán fekszik. Mivel innen ered az Orinoco vízrendszerének több folyója, a helyi pemón indiánok a mintegy 2,5 milliárd éves hegyet úgy hívják: a vizek óriási termékeny édesanyja. Egyébként az ő nyelvükön maga a tepui szó hegyet jelent.
A Rio Kukenán háttérben a Roraimával
A helyi népek az egykori őserdőt kígyóktól való félelmükben leégették, ezért a legmagasabb tepuihoz vezető fennsíkot ma füves puszta borítja. A napon a hőmérő higanyszála 35-40 fokra kúszik. Tikkasztó a hőség, a naptól hólyagosra dagad az ajkam, a fiúk válla teljesen leég. Az egyedüli, ami miatt nem bánom az izzasztó sétát, az a Roraima és a Kukenán tepui látványa.
Néhány órás erőltetett menet után a Tek-folyóhoz érünk. Az átkelés nem könnyű. A bakancsokat a nyakunkba kötjük és zokniban csúszkálunk az algás köveken. A Rio Tek után a Rio Kukenán következik, amelyen még nehezebb az átkelés az erős sodrás miatt, de a hetek óta tartó szárazság nekünk kedvez.
Kezdődik az emelkedő
Bár a folyó túlpartja kiválóan alkalmas a táborozásra, mi szeretnénk még ma az alaptáborig eljutni. A két hordár, akik az ételt cipelik utánunk, szendvicseket készítenek ebédre, de a puripurik elől gyorsan menekülőre fogjuk.
Alig fél óra múltán megkezdjük az emelkedést a Roraima ősi törmeléklejtőjén. Szűk három óra gyaloglás után egy szikla tövében nézzük végig, ahogy a nap szinte lezuhan az égről. Az Egyenlítő közelében a naplementék nagyon gyorsak. Majdnem telihold van, s bár a fénye sokat segít a tájékozódásban, az óriási függőleges sziklafal tövében található alaptábort már csak fejlámpákkal tudjuk megközelíteni.
A naplemente a Roraima oldalában ér minket
A hajnali ébredést 5-6 órás hegymászás követi a tepui tetejére. Eluralkodik rajtam a pánik és a halálfélelem. Az ösvény álomszép, átlátni a felhők borította Kukenán tepuira. Olykor zergének érzem magam, mert négykézláb kell felfelé kúsznom az éles sziklákon.
Omar reggelit készít nekünk az alaptáborban
Az ösvény végén egy 200 méter magas, szerencsére nem túl bővizű vízesés teszi csúszóssá a zúzmóval fedett hatalmas köveket. Már látszik a tepui csúcsa, érzem, ahogy az izgalomtól végigfut a hátamon a hideg, miközben pulzusom egyre nő. Ingem csupa víz, a nyirkos hűvösben mégsem fázom, mert folyton izzadok a hegymenettől.
Négy órán át tart a dzsungelharc
Egy utolsó nekifutás! Megfeszült izmokkal felkapaszkodom a Könnyek lépcsőjén és máris a hegy tetején találom magam. Óriási, furcsa, csaknem fekete színű sziklaképződmények, húsevő kis piros és nagy tölcséres virágok, a mélyedésekben halványrózsaszínű homok látványa fogad. A sziklák között található apró tócsákban parányi fekete békák élnek, amik inkább másznak, nem ugranak, mint a földszinten élő társaik. Állítólag a Roraima egyik peremén találtak belőle példányt is.
Felhők törnek be Guyana felől
Everard Im Thurn botanikus volt az első, aki feljutott a táblahegy tetejére, és ott olyan növény- és rovarfajokat talált, amelyek hosszú évmilliók óta elszigetelten fejlődtek és alkalmazkodtak a különleges körülményekhez. Olyan világ ez, ahol nem lepne meg, ha a következő szikla mögül egyszer csak előcammogna egy növényevő dinoszaurusz. Érthetővé válik számomra, hogy a különleges környezetet egyesek fantáziája képes volt más lényekkel is benépesíteni. Sir Arthur Conan Doyle-t is megihlette a hely, így született meg a Jurassic Park alapjául is szolgáló „Az elveszett világ” című regény.
Már csak néhány lépés a csúcs
Bár energiánk fogytán, még van időnk egy kisebb sétát tenni a tepui tetején, közben fotózzuk a virágokat és a furcsa sziklákat.
A hordárok nem hátizsákot, hanem pemón kosarat, ún. guayarét cipelnek a hátukon
Az éjszakát sátorban töltjük. A hőmérséklet 5 fokra zuhan, úgyhogy rendesen küzdünk a hideggel.
Nincs sok hely sátrat verni
A túra harmadik napját a Roraima tetejének fölfedezésére szánjuk. Első utunk a La Ventana nevű kilátóhoz vezet, ahonnan tiszta időben belátni a guyanai esőerdőket. Minket köd fogad, csak a szomszédos Kukenán teteje mutatja meg magát.
Húsevő virágon ücsörgő béka
Ezután megmártózunk a Jacuzzinak hívott picurka medencében, amelynek vize alig több mint hét fokos. Az időjárás percről percre változik, folyton meglepetéseket okoz. Az egyik pillanatban még szikrázó napsütés van, aztán tíz másodperc alatt sűrű köd ereszkedik a tájra.
A La Ventanatól átlátni a Kukenán tetejére
Döbbenetes élmény, amikor 2,5 milliárd éves hegyi kristályokat tarthatsz a kezedben, amiket a sziklák közötti ösvényeken vagy akár a kisebb vízesésekben is fellelhetsz. Az egyik pocsolyában egy öklömnyi átlátszó kristálykockára bukkanunk. Az indiánok ezeket az értékes köveket elsősorban gyógyításra használják.
Endre ismerkedik a Jacuzzival
Megkóstoljuk a Roraimán található egyetlen ehető növény, az ún. stegolepis friss hajtásait. Engem az újhagymára emlékeztet. Ivóvizünket a sziklaszirtek között megbúvó apró tavacskák biztosítják.
Ezeknek a tavaknak simán iható a vize
Felmerészkedünk a legmagasabb pontra, az Autó-szikla csúcsára, majd naplementekor érkezünk vissza a táborhelyre.
Ebben a kanyonban rengetek gyönyörű kristályt találtunk
Túránk utolsó napja a legmegeröltetőbb. Ködben és szitáló esőben kezdjük meg az ereszkedést, amely megközelítőleg 3 órát vesz igénybe. Több túratásrammal egyetemben perecelek néhányat az éles és meredek sziklákon. Szerencsére senki nem sérül meg olyan súlyosan, hogy ne tudná folytatni a túrát.
Ennél a sziklánál mindenki férfinek érezheti magát
A halálfélelem már megszűnt, sokkal inkább bokafájdalom gyötör és az izomfáradtságtól kissé labilisak a lépéseim. Nagy kő esik le a szívemről, amikor megpillantom az alaptábort. Innen már csak gyalogolni kell, igaz, nem keveset, hiszen még legalább 7 órás séta vár ránk Paratepui falujáig.
A 2810 méter magas Roraima csúcsa, ahonnan fantasztikus a kilátás a Gran Sabanára
Naplemente előtt vissza-visszatekintek a hegyre. Különös érzés és büszkeség fog el. Meghódítottam a világ legöregebb és valószínűleg egyik legcsodálatosabb magaslatát. Igazi erőpróba volt. Akinek van rá lehetősége, az ne hagyja ki!
Búcsúzik a Mirador-csapat
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
