Egy apró tolimai faluba, Murillóba utaztunk, ami azonnal belopta magát a szívünkbe. Ezen a helyen még kóbor kutyának is jó lenni, ezért ha nem lenne olyan hideg, biz' Isten ideköltöznénk. Kirándultunk egyet a Nevado del Ruíz oldalában, felkerestünk egy meseszép vízesést és barátkoztunk pár ibaguéi kirándulóval, akik el akarnak jönni Magyarországra. Semmi extra, csak egy átlagos nap Kolumbiában.
A tegnapi, Armeróban tett séta annyira felzaklatott mindkettőnket, hogy alig jön álom a szemünkre. 23 000 ember halt meg egy szemvillanás alatt, és ez bármikor bekövetkezhet újra. Hihetetlen, hogy a történtek ellenére az itt élők milyen nyugodtak, pedig a Nevado del Ruíz rájuk is rájuk robbanhat bármelyik pillanatban. Nem alszunk jól, ráadásul korán meg is ébredünk, így már hajnali 6-kor Libano utcáit rójuk. A város nem szép, viszont a klímája egészen zseniális; napközben nincs több 25 foknál, és a kora hajnali órákban sem megy 18 fok alá. Erre szokták mondani, hogy örök tavasz?
A Libano főterén álló neogótikus templom
Reggeli közben Erivel Armeróról beszélgetünk, arról, milyen lehetett az az iszapár, ami egy Libano méretű települést egy perc alatt képes volt teljes egészében elpusztítani. Lulólevünk elfogyasztása közben megszületik a döntés: menjünk fel oda, ahol a vulkán gleccsere leszakadt, és megindult a Rio Magdalena völgye felé.
- Menjenek Murillóba! Ott biztosan tudja valaki, hogy lehet feljutni a havasokba. A sarokról indulnak az iránytaxik a faluba - kapjuk a tippet a pékségben.
Ritkán látni Libanóból a Nevado del Ruízt, de ezúttal szerencsénk volt
Tíz perc múlva már hagyjuk is el a várost egy olyan úton, ami mentén folyamatosan szemünk elé tárul a csendesen pöfékelő Nevado del Ruíz. Ritka az ilyen panoráma, mivel errefelé ködös szokott lenni a reggel. Ez a második alkalom, hogy láthatom a Los Nevados legmagasabb hegyét; utoljára 2016-ban, a Tolima mászása közben mutatta meg magát. Azt persze mondanom sem kell, hogy a sofőr maga ajánlja fel, hogy itt-ott álljunk meg fotózni, amit a többi utas abszolút támogat.
A másik irányba is fenséges a táj
Murillót picit több, mint egy óra alatt érjük el. Az interneten nem sok mindent találtunk a faluról, ezért nem várunk semmi extrát, és így sikerül nagyon meglepődnünk. Murillo egyszerűen zseniális. Olyan, mint a hegy túloldalán fekvő Salento, csak annál jóval kisebb, csendesebb és hűvösebb. Murillo 2980 méteren található, ezzel Tolima legmagasabban fekvő települése. Durva, hogy Kolumbiában az ember alig két óra alatt meg tud érkezni a nyárból a télbe.
Murillóból is látszik a világ egyik legveszélyesebb vulkánja
Bár Latin-Amerikában az élet korán kezdetét veszi, errefelé meglepően kényelmesek a népek. Nyolc után nyit ki az első pékség, addig kénytelenek vagyunk a téren heverésző kóbor kutyákkal múlatni az időt. Érdekes, hogy ezek a jófejek egészen jól tápláltak, ráadásul van köztük egy labrador, egy husky és egy boxer is. Amint nyílik a pékség ajtaja, a kutyák felpattannak, és már mennek is rendelni. Követjük őket, és szó szerint beállunk a sorba.
Murillo mindössze 1985 óta település, mégis stílusos
- Nálunk az összes kutya a főtéren él. Mindnek van gazdája, de egyikük sem alszik odahaza, itt bandáznak a téren. Mivel nincs egyiknek sem területe, nem agresszívek - meséli a lány, miközben kirendelünk pár pan de yucát.
- És ki eteti őket?
- Mindenki. Úgy néz ki, hogy ma mi - mosolyog.
Az összes kutya kap egy tegnapról megmaradt buñuelót, amit a téren elfogyaszt, majd jönnek vissza hozzánk koldulni. Jó látni, ahogy mindenkitől, aki betér a pékségbe, kapnak egy simogatást. Sok kolumbiai városban láttunk már főtéren elhelyezett kutyaetetőt és -itatót, de ennyire állatbarát helyen még nem voltunk. Tök jó, hogy Kolumbia minden napra tart valami meglepetést.
Murillóban az összes kutya jó fej
Azt a tippet kapjuk, hogyha az egykori gleccserleválás alakította cirkuszvölgyre vagyunk kíváncsiak, akkor menjünk a Lagunillas névre hallgató veredához, mert onnan könnyen elérhető gyalogszer. Az ám, csakhogy Lagunillas felé nem megy semmi, így nem marad más, csak a lábbusz. Az egyik kutya elég sokáig kísér minket, de egy óra múlva belebotlunk egy idősebb úrba és a feleségébe, akik amellett, hogy útba igazítanak minket, visszaviszik az ebet a faluba.
Akinek itt van egy nagyobbacska földje, gazdag embernek számít
A táj egészen fantasztikus, így egyáltalán nem bánjuk, hogy gyalogolnunk kell. Másfél óra elteltével nyilvánvalóvá válik, hogy egy nap alatt oda-vissza nem járjuk meg a távot, ezért heuréka-érzés jár át minket, mikor megpillantunk egy hegyek felé tartó furgont. A két idős don (vannak olyan kolumbiai emberek, akikre abszolút illik ez a titulus) szívesen elvisznek minket a féltávnál található fincájukig, de ott búcsút intenek nekünk. Nem túl kommunikatívak, igazi hegyi emberek, csak bejött nekik az élet. Azt azért sikerül kiderítenünk, hogy több száz hektár földjük van, amin tejelő marhákat tartanak, lejjebb pedig van egy kis sajtüzemük, ami elég jól jövedelmez. A fuvarral nyerünk legalább egy órát, de ami fontosabb, hogy 400 méter szintet is, így máris nem olyan reménytelen a helyzetünk.
Tök mindegy merre nézünk, mindenhol mesebeli a táj
Alig sétálunk újabb fél órát, amikor utolér minket egy campero, csurig rakva ibaguéi turistákkal. A majd húsz fős társaság tagjai között van egy El Salvador-i és egy Belize-i fickó is, akik barátaik invitálásra csatlakoztak a csapathoz. Ők is Lagunillasba tartanak, valamint egy természetes termálfürdőhöz, ami onnan nem messze található.
Lagunillas valójában nem egy vereda, hanem egy tanya, ahol egy középkorú fickó, Enrique él feleségével és nyolc éves forma fiával, valamint egy igen szurtos lovásszal, Leonellel, aki a birtok lovaiért és marháiért felel. Igen meglepődnek, mikor a kocsiból kiszállva megpillantanak minket és a Belize-i fekete fickót. Nem tudnak minket hova tenni, az pedig, hogy beszélünk spanyolul, teljesen összezavarja őket. Errefelé sem sok külföldi fordulhat meg.
Enrique és fia
Bár a csapat a termálfürdőhöz tart, úgy döntenek, elkísérnek minket a letöréshez, ahol a gleccser alászakadt. Nagyon kíváncsiak arra, mit keres két magyar ennyire a világvégén, és persze mindannyian megfogadják, hogy egyszer meglátogatnak minket Magyarországon. Alig húsz perc alatt megérkezünk a 30 éve keletkezett cirkuszvölgyhöz, amit a magasból leszakadó gleccser alakított ki, ezzel új medret kialakítva a Rio Lagunillasnak. Inkább érdekes, mint szép a hely, de az is lehet, hogy csak hozzászokott a szemünk a kolumbiai Andok természeti csodáihoz.
Eri pózol a cirkuszvölgy előtt
Visszasétálunk a tanyához, ahol iszunk egy meleg panelalevet, majd búcsút intünk az ibaguéi csapatnak, és elindulunk vissza Murillóba. Bár mostanra elég szépen befelhősödtek a hegyek, a táj még így is fantasztikus. Két óra baktatás után ismét sikerül fuvart szereznünk, így végül korábban érünk vissza a faluba, mint terveztük. Nem baj, marad időnk az El Silencio-vízesésre, ami állítólag a temetőn át érhető el. Nem állítom, hogy nem vagyunk fáradtak az egész napos túrázástól, de azért ezt a csodát kár lett volna kihagyni.
Én az El Silencio-vízesés előtt
Ahogy a kolumbiai Andok minden része, úgy Murillo környéke is elvarázsolt minket. Lehet, hogy szegény ibaguéi kirándulók soha nem találkoznak velünk Magyarországon? Egyre erősebb bennünk az az érzés, hogy Kolumbia lesz a mi országunk...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
