Ha drágálod az útiköltséget, stoppolj! Rengetegszer utaztunk mi is így az elmúlt másfél évben, de Bolíviában kicsit máshogy képzelik a stoppolás intézményét. 15 dollárt fizettünk azért, hogy két órán át tolhassak ki a sárból egy kocsit a semmi közepén. Régebben imádtam Bolíviát, mostanra azonban utálom. Legfőképp a bolíviaiakat.
Reggel kikocogunk Rurre "termináljára", ami egy sáros utca tele trufival és ütött-kopott buszokkal. Mivel Bolíviában napközben nem sűrűn járnak buszok, ezért gondolkodás nélkül egy trufisnál fizetjük ki a menetdíjat, majd várunk. Várunk és várunk. Várunk, várunk és várunk. Semmi. Másfél óra alatt sem telik meg az autó, így busz után nézek, hátha mázlink lesz. És igen! 10:30-kor indul egy szakadt dzsungelmobil, már csak vissza kell kapjuk a jegy árát a trufistól.
Lökhárítóra semmi szükség Amazóniában
Tíz percen át győzködjük, hogy nem a mi hibánk, hogy képtelen összeszedni plusz két utast, így magam szedem le a zsákokat a kocsi tetejéről. Végül a többi taxis győzi meg sofőrünket, hogy mindenkinek jobb, ha visszaadja a pénzt, és utunkra enged. A nagy vitában majdnem sikerül lekésnünk a buszt, de szerencsére ez Bolívia, ahol a menetrend azért van, hogy azt senki ne tartsa be.
Valamivel 11 után hagyjuk el Rurrét és próbálunk Yucumóba jutni a szétázott úton. Nem megy könnyen, mert húsz kilométerenként elakadt teherautókba és kocsikba botlunk, amik lehetetlenné teszik a haladást. Egyik alkalommal több mint fél órán át ácsorgunk a semmi közepén, mert ennyi ideig tart, míg az előttünk megrekedő teherautó sofőrje és a buszunk személyzete kiássa a járgányt a tengelyközépig érő mocsárból.
Miatta sem könnyű a haladás
Valamivel 4 után futunk be Yucumóba, ahol sikerül elkapnunk az utolsó trufit, ami San Borja felé tart. Mi vagyunk az utolsó két utas, így kénytelenek vagyunk a kocsiban elfogyasztani az estebédünket: csirkét rizzsel. A ránézésre 15 éves sofőrünk zseniálisan vezet; nem akadunk el, ami nagy szó ezen a szakaszon. Még naplemente előtt befutunk San Borjába.
Bolíviáról két dolgot szoktak állítani a turisták: azt, hogy Dél-Amerika legszegényebb országa, és hogy itt a legcsúnyábbak a nők az egész kontinensen. Ami ócska szállásunk elfoglalása után San Borjában fogad minket, ennek pont az ellentétjét sugározza. Mindenki vadiúj amerikai dzsipekkel furikázik az amúgy falu méretű kisvárosban, a lányokat elnézve pedig ismét Kolumbiában érezzük magunkat. Egész Peruban nem láttunk annyi szép nőt az elmúlt három hónapban, mint itt tíz perc alatt a főtéren ücsörögve.
San Borja meglepő módon egészen pofás település, van néhány koloniális hangulatot árasztó épülete. A szállásunk pont nem tartozik közéjük, egy ocsmány, kívülről lecsempézett kockaépületben sikerül kivennünk egy szörnyen lepukkant szobát. A szutykos lepedő már egyáltalán nem zavar minket, de a folyosóról beáramló húgyszag nehezen hoz álmot a szemünkre.
Mivel holnap szeretnénk megérkezni San Ignacióba, hogy részt vegyünk Amazónia legdíszesebb ünnepén, kora reggel útnak indulunk. Hajnalban nem könnyen fogunk mototaxit, mert nem tudjuk, hogy San Borjában mindenki az, akit leint az ember. Jellemzően a fuvart vállaló motorosok láthatósági mellényt szoktak viselni, de egy helyi fickótól megtudjuk, hogy San Borjában akinek motorja van, taxisként is funkcionál.
Már a tábla is jelzi, hogy a biológiai állomás nincs túl jó állapotban
Ismét mázlink van, egy órán belül indul egy busz San Ignacióba. Mivel még korán van, fejünkbe vesszük, hogy féltávnál lepattanunk róla és megnézzük magunknak a 2004-es Lonely Planetünk által izgalmasnak nevezett Biosfera del Benit, egy őserdei parkot pár kilométerre az országúttól. A térképen szerepel egy El Porvenir névre hallgató falu, de azt senki nem ismeri a terminálon. Néhány perc után kiderül, hogy mi igazából egy biológiai állomásra tartunk, ami sokkal jobban hangzik a falunál, ha már az ember állatokat szeretne látni.
A pampabíbicből sok van ezen a vidéken
Kevesebb mint másfél óra alatt érkezünk meg az állomásra, amit még ranchnek se nagyon neveznénk. Kétszáz métert kell besétáljunk az épületig, ahol kutyák rontanak ránk, de szerencsére a ház úrnője, egy megtermett ranchera visszarendeli a kis harapósokat.
- Mit keresnek itt? - néz ránk furcsán az alaktalan nőszemély.
- A biológiai állomást keressük.
- Ez az. Illetve volt egykoron. Évek óta nem működik.
Körbenézünk és látjuk, hogy a melléképületek mind romosak, a gaz is rendesen benőtte a birtokot. A ház mögött egy fickó próbál életet lehelni a ranch generátorába.
Nem könnyű az élet a szavannán
- Ő a férjem. Talán tud önöknek segíteni - válik segítőkésszé a nő.
Néhány perc múlva megjelenik a jó erőben lévő srác, aki ugyanolyan tanácstalanul néz ránk, mint a neje.
- A park két órányira van innen autóval - kezdi -, de az út járhatatlan. Évek óta nem ment arra senki.
- Úgy hallottuk, hogy van nem messze egy lagúna.
- Igen, a Normandia. Oda el tudtok menni. Menjetek tovább az úton, majd úgy 20 perc múlva forduljatok balra. Lesz egy kapu, azon menjetek át. Látni fogtok egy kilátót, onnan belátni a tavat - kapunk egy egészen használható útleírást a sráctól.
Nem minden gyümölcs ehető
Az út, amiről beszélt, éppen járható. Sokszor kell farönkökön szökdécselnünk, mert teljesen elmocsarasodott a vidék az elmúlt egy hét esőzései nyomán. Húsz perc után, ahogy a srác mondta, lefordulunk balra, bár útnak vagy ösvénynek nyoma sincsen, egy marhacsapást követünk. Idővel feltűnnek a marhacsordák is, akik pont ugyanolyan meglepetten bámulnak minket, mint tették azt a ranch lakói.
Egy agutit legalább láttunk
Az eső mostanra teljesen elállt és végre kikandikál a nap. Fél óra múlva a 15 fokos hűvös időt 30 fokos hőség váltja. Átkelünk a jelzett kapun és valóban megpillantjuk a tornyot. Odajutni nem könnyű, mert ahogy közeledünk a lagúnához, úgy válik egyre mocsarasabbá a szavanna. Aztán rálelünk egy csapásra, amin egész a fatákolmányig jutunk, amire persze nem lehet felmászni, mert a lépcsője le van szakadva. A Laguna Normandiát azért megpillantjuk a nádason túl, de azokat a fekete kajmánokat, amiről a tó híres, nem sikerül lencsevégre kapnunk.
A toronyba persze nem lehet felmenni
Néhány évtizede egy bolíviai bőripari cég kezdte tenyészteni a fekete kajmánokat, hogy belőlük cipőt és táskát készítsen, de a környezetvédők hatására ezen tervükkel felhagytak. Az állatokat magukra hagyták a telepeken, amiket az államnak kellett elhelyezni, így esett a választásuk erre a tóra. Ma a legnagyobb problémát a túlszaporodás jelenti; a kajmánoknak hála nagyvad nem sok maradt a tó környékén. Mi sem látunk többet néhány madárnál és egy agutinál, így hát visszatérünk a ranchre és kiállunk stoppolni az út szélére.
Ezért a pár madárért megérte a séta
Negyed óra sem telik bele, mire megjelenik egy sportos Nissan Micra. Egy pár ül benne hat éves forma kislányukkal, aki már most akkora, mint az amúgy sem nádszál termetű anyukája. Haverkodunk a családdal, a kislányt csokoládéval kínáljuk, no nem mintha szüksége lenne rá. Három alkalommal akadunk el a sárban, mindháromszor segítek kitolni a kocsit. Mire két óra elteltével San Ignacióba érünk, úgy nézek ki, mint aki egész nap derékig gázolt a mocsárban. Ezután nem kicsit lep meg, amit sofőrünk a fejünkhöz vág:
- 200 boliviano lesz a fuvar.
- 200 boliviano??? - kerekedik el a szemem.
- Igen, annyi.
- Nézd, ember! Nem megvenni akartam az autódat, csak San Ignacióba eljutni - válok cinikussá.
- Oké, legyen 180 - próbál a pofátlanból kedvesbe váltani.
- A buszjegy San Borjából San Ignacióba 70 boliviano. Te féltávnál vettél fel minket. Ne szórakozz! - akadok ki teljesen.
Itt még nem gondoltam, hogy életem legdrágább stoppolása lesz
A fickó hajthatatlan, így dühömbe bevágok 100 bolivianót az ablakon és csak annyit mondok:
- Mostantól tolja ki a sárból a szaros kocsidat a nejed!
Második alkalommal stoppolunk le járművet Bolíviában és második alkalommal fizetünk érte többet, mintha busszal utaztunk volna. Duzzogva nézünk szállás után, ami nem megy könnyen, mivel holnapután kezdődik a három napos fesztivál a városban és minden tele van. Egy meglehetősen tré, fürdő nélküli szobát sikerül kivennünk 80 bolivianóért, de este másik hely után kell néznünk, mert a házi néne benyögi, hogy holnaptól ugyanezért a szobáért 400 bolivianót, vagyis 60 dollárt számol fel. Ennyiért Magyarországon három csillagos szállodában alszom, nem pedig istállóban. Minden komfortérzetünktől megszabadulva másnap reggel egy 94 éves öregúr munkásszállójának egyik tyúkól szerű kamrájában lelünk menedékre 100 bolivianóért.
Bolívia amazóniai részén gyötrelem az utazás, kevés a látnivaló és minden mocskosul drága. Mikor megyünk már el innen?
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalukra!
