Túl vagyunk utazásunk csúcsélményén. A Rio Mayo kanyonjában tett gyalogtúránk a leglátványosabb kirándulásunk lett, mely során nem csak a táj, de a völgyben élők is elvarázsoltak minket. Hihetetlen, hogy tíz éve itt még egymást mészárolta gerilla, paramilitáris, katona és máktermesztő, ma pedig békében andaloghatunk a kanyon ösvényein. Remélem, sokszor járhatom még végig ezt a nagyszerű vidéket.
Pastóban egy elhagyott telefonnak köszönhetően kis híján lekéssük az egyik útitárssal azt a buszt, amin a csapat többi tagja ül, így kicsit zaklatottan vágunk neki az előttünk álló távnak. A táj gyorsan feledteti mindenkivel az indulás előtti feszült pillanatokat, főként akkortájt, amikor elhagyjuk Buesaco faluját és bekanyarodunk a Juanambú-kanyon lélegzetelállító szurdokába.
Nariñóban nem a Juanambú az egyetlen kanyon. Számtalan hozzá hasonló, folyók által vájt völgy található a megyében, ezek közül pedig épp a legszebb, a senki által nem ismert Rio Mayo felé tartunk.
A Juanambú után lekanyarodunk San Josénak, majd onnan a Doña Juana- és a Las Ánimas-vulkánok árnyékában La Cruzba utazunk. A bő háromórás buszozás az eddigi leglátványosabb az elmúlt két hét utazásai során. Félelmetes szakadékokat, zöldellő völgyeket, csodás vulkáni vonulatokat látunk, nagyjából bánjuk, hogy megérkezünk La Cruzba.
Ezen a tájon élmény a buszozás
A kisváros egyetlen értékelhető szállója a Hotel Kostazul. 2017-ben már szálltam meg itt Erivel, és naná, hogy emlékszik ránk a tulaj. Azt mondja, sem előtte, sem utána nem szállt meg nála turista, alig várta a foglalásom után, hogy megérkezzünk.
Kilátás a szállónk ablakából La Cruz templomára
Estefelé bevásárlunk a holnapi, egész napos gyalogtúránkra. Az összes boltban minket bámulnak, mindenki szeretne a csapat tagjaival közös fotót. Beülünk egy csirkézőbe vacsorázni, ahol a felszolgálók kis híján eldobják a náluk lévő tálcákat. Egy idő után azt vesszük észre, hogy az étterem bejáratánál egyre több ember gyűlik össze. Gyerekek anyukákkal, akik mind beszélgetni és fényképezkedni szeretnének velünk. La Cruz egyszerűen imádnivaló.
A szálló tulaja reggelre foglal nekünk asztalt a sarki kifőzdében. Mivel korán szeretnénk indulni, ezért a hely csak miattunk nyit ki egy órával korábban. Ez nem jelenti azt, hogy előbb is jutnánk hozzá a rántottánkhoz és a gyümölcslevünkhöz. Majdnem egy órába telik, mire 11 emberre elkészítik a reggelit.
La Cruz városa nem szép, de mesés helyen fekszik
Már bőven tűz a nap, mire elhagyjuk a várost. Próbálom felidézni az emlékeimet 2017-ből, pontosan merre is kell menni, de ez nem olyan könnyű. A Rio Mayo kanyonjába vezető ösvényt megtalálom, de olyan sok leágazás nyílik róla, hogy az egyiknél sikerül elkavarnom. Nagyjából öt perc elteltével rájövök, hogy rossz útra tereltem a csapatot, így visszafordulunk. Második nekifutásra már nem hibázom el az irányt, csakhamar fent találjuk magunkat a kanyon peremén. A kilátás ezúttal is mesés, csak a nap olyan erősen süt, hogy képtelenek vagyunk foztózni.
A kanyonba vezető ösvény kicsit elhanyagolt
Az ösvényt nem sokan használhatják, erre utal, hogy néhol teljesen benőtte azt a gaz.
Cikcakkban, meredeken ereszkedünk lefelé. Nagyjából fél óra alatt leérünk a kanyon aljába, ahol átkelünk a Rio Mayo két ágán, majd felkapaszkodunk a San Francisco veredára. Itt rátérünk a La Cruzt és a környező tanyabokrokat összekötő útra. A következő két órában ezen a földúton baktatunk, de autóval eggyel sem találkozunk.
A San Francisco veredára meredek ösvény vezet a kanyon aljáról
A földeken heliconiákat termesztenek. A hozzánk dísznövényként érkező trópusi virágot itt nem a szépségéért nevelgetik, hanem azért, mert a szárából keményítő nyerhető ki. Épp most van a szüret időszaka, sok ház udvarán látjuk a fóliákon szétterített, lisztszerű anyagot. Az egyik ilyen házból egy idős asszony lép ki. Azt mondja, korábban kokát és mákot termesztettek errefelé, de most jó ára van a heliconiának, így a családja átállt erre. Nem hazudik az öreglány. 2017-ben, mikor Erivel utoljára erre jártunk, mi is mákföldeket láttunk mindenfelé.
A kanyon alján kávét, a peremén heliconiát termesztenek
Az utolsó tanyabokor, amit érintünk, La Cañada. Nagyjából három órája vagyunk úton, jól esne egy sör. Azt mondják, a vereda végén van egy műintézmény, ahol kaphato Poker, de sajnos nem találjuk. Dolgunk végezetlenül távozunk La Cañadából.
A heliconiából keményítőt nyernek ki, az borítja be a házak udvarát
A tanyabokor határában véget ér az út és ösvénnyé szelídül. Leereszkedünk a Rio Mayo partjára, átkelünk egy hídon, majd illatos granadilla-ültetvények között megkezdjük az emelkedést a Las Ánimas veredára. Az ösvény jól követhető, de elég meredek, amivel néhány embernek meggyűlik baja.
La Cañada egyik mosolygós lakója
A Las Ánimas vereda az azonos nevű kihunyt tűzhányó lábánál fekszik. A völgy hihetetlenül szép, az embernek kedve támadna venni itt egy birtokot. Az itt élő családok granadilla-termesztésből élnek, amit a heliconiához hasonlóan most szüretelnek. A fél falu kint van a földeken, éppen dobozolják a gyümölcsöt. Mikor megpillantanak minket, odahívnak magukhoz, és teletömik mindenki zsákját pár kiló granadillával. Egy fillért nem fogadnak el érte, pedig kilójáért 4000 pesót kapnak. Kolumbia már csak ilyen...
La Canada határában tartunk egy rövid pihenőt
Las Ánimastól hosszú kaptató következik. Másfél órán át gyűrjük a kilométereket hegynek felfelé, legalább 400 méter szintet emelkedünk. A táj persze most is lélegzetelállító, amihez a tökéletes idő is hozzájárul. Azt mondják, Kolumbia két legnehezebben mászható vulkánja a Las Ánimas és a Doña Juana, mivel azok teteje mindig esős. Bár alig mássza valaki őket, aki a mai napon vágott neki valamelyiknek, az igen szerencsésnek mondhatja magát.
A hegymenet után megérdemlünk egy kis granadillát, nem?
Végre felérünk a nyeregbe, ahonnan belátni a Tajumbina völgyét. Itt található Dél-Kolumbia talán leglátványosabb vízesése, ami ráadásul egy hőforrás mellett szakad a mélybe. Ahhoz, hogy a Tajumbinát elérjük, le kell ereszkedjünk az El Salado veredához, ami évtizedeken át a kolumbiai máktermesztés központja volt. Nem, ők nem a kalácsravaló miatt termesztették a gubókat, hanem az ópium miatt. 2017-ben nagyjából mindenki ebből élt a faluban, most azonban egyetlen mákföldet sem látunk. A faluba érve megkapjuk a választ az egyik háznál, ahová sört venni térünk be:
- Két éve megjelentek a katonák és közölték, vagy áttérünk az eperre és a granadillára, vagy lelángszórózzák a mákot. Féltünk, mert a kartelek ragaszkodtak az ópiumhoz, de pár hónap alatt mindenki áttért a gyümölcstermesztésre. A kartelek végül nem kérték rajtunk számon, miért nem termesztünk mákot. Más világ van, mint húsz éve. Akkor egy ilyen akció emberéleteket követelt volna - meséli a házogazda.
Évtizedeken át mákot termesztettek, de most áttértek a granadillára
Mikor elmondjuk neki, hogy nálunk a mák süteménybe kerül, elkerekedik a szeme:
- Nálunk a mákszemeket a szemétbe dobják. Nem tudtam, hogy ehető.
A Las Ánimas és az El Salado vereda közti szakasz a leglátványosabb
Megisszuk a sört, majd továbbindulunk. Húsz perc sétával érjük el Tajumbina faluját, onnan nagyjából tíz perc ereszkedés a vízesés. A termálfürdő sajnos zárva tart, de a zuhatag ugyanolyan gyönyörű, mint volt pár éve.
El Saladóban és Tajumbinában ma már nem mákot, hanem gyümölcsöket és heliconiát termesztenek
Túránk slusszpoénja a csapatért érkező chiva. Ezeket a járműcsodákat ma már csak a Tajumbinához hasonló, elzárt vidékeken lehet látni. Nem állítom, hogy ez lenne a világ legkényelmesebb közlekedési eszköze, de valamit visszaad a régvolt életérzésből.
Túránk végállomása a Tajumbina-vízesés
Sofőrünk elmeséli, hogy tíz éve elképzelhetetlen lett volna, hogy turistákat fuvarozzon erre. Az egyik kanyarnál lelassít és közli:
- 2009-ben itt bukkantam rá másodmagammal egy tucat lefejezett rendőrre. Egész nap árut szállítottunk La Cruz és Tajumbina között, a fuvarok között egy óra sem telt el. Idefelé még híre sem volt a vérontásnak, mikor visszafelé jöttünk, már itt feküdtek szanaszét a holttestek és a fejek. Szörnyű volt - idézi fel a múltat az amúgy roppant mosolygós idősödő úr.
Autentikus módon egy chivával hagyjuk el a Rio Mayo-kanyon lélegzetelállító vidékét
Mák helyett granadilla, paramilitárisok helyett turisták. Azt hiszem Nariño sokat nyert a békével...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
