Az utolsó pár nap is tartogat csodákat El Salvadorban. Feljutunk az ország legmagasabb pontjára, megtudjuk, hogy miért nem őrzik a katonák a határokat, és ráeszmélünk, hogy néhány jól sikerült festménnyel véget lehet vetni a háborúnak. El Salvador a legkellemesebb meglepetés Latin-Amerikában.
Hétfőn már megpróbáltuk felkeresni Cihuatán romjait, de persze zárva tartott. Kedd lévén ismét útrakelünk, ezúttal azonban mar nagy zsákokkal a hátunkon. Ugyanazon a keskeny hegyi úton buszozunk végig, amin tegnap, de most beevickélünk Aguilares központjába, hogy dobjunk egy reggelit.
Aguilares könnyedén pályázhatna El Salvador legérdektelenebb városa címére, ugyanis néhány szakadt kocsmán és autószerelő-üzemen kívül nincs itt semmi. Az evő, amit gondosan kiválasztunk, egy igazi vérhas büfé, ahová jó érzésű ember be nem teszi a lábát. Fenébe az érzésekkel! A pupusát nem lehet elrontani - gondoljuk. Pedig el lehet. A szakácsnő nehezen gyanúsítható kimagasló gasztronómiai érzékkel, mivel az egyhangú lepényt azzal próbálja meg feldobni, hogy a kukoricamasszához rizst ad. Kevesebbért is robbant már ki háború.
Két falat után fizetünk, majd felpattanunk az első északnak tartó buszra. Pár kilométerrel odébb leszállunk, és nekiindulunk Cihuatán romjainak, amik jó húsz perc sétára vannak a főúttól. Bár még csak reggel 9-et mutat az óra, legalább 32 fok meleg van, ráadásul az út lassan emelkedik, így nem könnyű a kutyagolás a zsákokkal.
A romváros már nyitva tart. A belépő 3 dollár, de nincs senki a jegyszedő pultnál, úgyhogy szépen besétálunk fizetés nélkül. Egy halomba hordott kő mellett sétálunk el, majd felérünk a központi térre, ahol a zöld dombok között szép, ligetes park fogad minket.
Cihuatán romjaihoz ezen a parkon át vezet az út
Egyes fákon hatalmas, zöld gömbök lógnak. A tökfa termése ehetetlen, az őslakosok azonban mai napig felhasználják őket edények készítésére. Többször próbáltam már ilyet hazavinni, de az eredmény mindig ugyanaz lett: összetört a zsákomban.
Edény készül a tökfa terméséből
Ezúttal nem szedünk le egyetlen gyümölcsöt se, inkább a tér túloldalán álló templomhoz kocogunk, ami Tazumal után El Salvador második legnagyobb piramisa.
Cihuatán legnagyobb piramisa
Mellette látható egy labdajátéktér, amit a maják szakrális játékokhoz használtak. Állítólag csatákat, háborúkat helyettesítettek vele, de hogy Cihuatánban is volt-e ilyesmi funkciója, nem tudjuk. A várost ugyanis a 8. században alapították, majd 100-150 évre rá az egész leégett, megsemmisítve az épületek falát díszítő faragványokat, amik általában jelezték, hogy egy-egy objektum mennyire fontos szerepet töltött be a város életében.
Labdajátéktér Cihuatánban
Mivel Cihuatán az egyik legdélebbi maja település volt, ezért feltételezhetően kereskedelmi kapcsolatban állt más, délebbre élő békés indiánokkal, illetve erre engednek következtetni azok a leletek, amik állítólag a múzeumban láthatók. Csakhogy a múzeum ezúttal zárva tart (valószínűleg ezért sem kellett belépőt fizetnünk), így azokról a tárgyakról is lemaradunk, amik azt bizonyítják, hogy Cihuatán a déli törzseken túl a Mexikói-öböl városaival is kapcsolatban állt. Ebben mondjuk semmi meglepő nincs Chalchuapa után.
A parkot fél óra alatt körbejárjuk, majd búcsút intünk a két unatkozó őrnek, akik egy tökfa árnyékában próbálják átvészelni a kánikulát. Visszasétálunk a főúthoz, ahol aszalódunk vagy fél órát a tűző napon, mire érkezik egy La Palmába közlekedő busz.
Másfél órás utazás után érjük el az apró hegyvidéki falut, ami egy hihetetlenül zöld völgyben fekszik. Magasan lehetünk, mert nincs meleg, kellemes, tavaszias az idő. A buszról közvetlenül a falu bejáratánál szállunk le, mivel itt áll La Palma egyetlen értékelhető hotele. A hely zseniális. Régi, koloniális épület, ami körülölel egy hangulatos, parkosított kertet. A ház falait képek borítják, amik naiv salvadori festészetet ötvöznek maja hiedelemvilággal.
Ilyen hotelben szívesen időzik az ember
A hotel teljesen üres, nagy a meglepetés, mikor betoppanunk. Húsz dollárért sikerül kivennünk egy olyan szobát, amihez még csak hasonlót sem láttunk Közép-Amerikában.
Meseszép szobát kaptunk
A falu sem különb. La Palma egyike volt azoknak a településeknek, amik megsínylették mind a foci-, mind pedig a polgárháborút, így mikor beköszöntött a békeidő, az itt élők eldöntötték, hogy egy életre leszámolnak az agresszióval. A hotelhez hasonlóan minden házfalra maja motívumokat és a vidéki élet képeit festették, remélvén, hogy a jövőben szépsége miatt senkinek nem akaródzik majd újra lebombázni La Palmát.
A falu akár turistaközpont is lehetne, mégsem az, aminek hála épkézláb éttermek sem nyíltak errefelé. Van ugyan egy csirkéző és egy pupusázó, de az aguilaresi gasztronómiai kaland után inkább gyümölcsöt vacsorázunk.
La Palmában a lépcsőket is színesre festették
Másnap korán kelünk, mert szeretnénk magunkat felküzdeni El Salvador legmagasabb csúcsára, a 2730 méter magas Cerro El Pitalra. A hotelben nem tudják megmondani, mikor indul fel a hegyre busz, csak azt, hogy a szomszédos San Ignacióból teszi azt, így először oda buszozunk át.
San Ignacio La Palmánál valamivel kisebb falu, s annyival nyugodtabb is. Alig találunk egy embert, aki útba tud minket igazítani. Megtudjuk, hogy a reggeli busz tíz perce elment, a következő pedig csak délután négykor indul. Remek! Végülis a csúcs csak 13 kilométer, így nekiidulunk gyalog.
Csak 13 kilométer El Salvador legmagasabb pontja
Szerencsére nem kell sokat sétáljunk, mert pár perc elteltével egy szürke furgon lelassít mellettünk. Rio Chiquitóba tart, ahová a buszok is mennek, így megspórol nekünk vagy tíz kilométer hegymenetet.
Ahová vágyunk: Cerro El Pital
Rio Chiquito egy apró tanyabokor végeláthatatlan káposztaföldek között. Aki nem növénytermesztésből, az turizmusból próbál boldogulni; látunk vagy fél tucat panziót és vendégházat, amik az örök tavasz ígéretével próbálják magukat eladni a hétvégi kirándulóknak.
Káposztaföld Rio Chiquitónál
Rio Chiquitótól már csak három kilométer a Cerro El Pital, ez az út azonban iszonyú állapotban van. Fenyő- majd köderdőn át vezet a földút, amin szerencsére ismét nem kell végigbaktatnunk, mert tíz perc kaptató után megáll mellettünk egy piros furgon, benne egy salvadori párossal és egy kubai munkatársukkal. Állítólag valamilyen vízügyi projekten dolgoznak, de mivel lett egy szabadnapjuk, hát feljöttek a hegyre kirándulni egyet.
A Cerro El Pital a hondurasi-salvadori határon fekszik, ami előtt a határ ezen oldalán egy apró katonai támaszpontot és egy hétköznap lévén zárva tartó vendéglátóhelyet hoztak létre. Ha Costa Ricában lennénk, biztosan állna itt vagy két nagy turistabusz tele gringókkal, de mivel ez El Salvador, rajtunk és fuvarozóinkon túl nincs itt más, csak két katona és néhány legelésző birka.
Cerro El Pital
Az étterem mögött felsétálunk az erdő mélyén felállított határkőhöz, ami mögött fut egy drótkerítés. Honduras és El Salvador több okból kifolyólag utálja egymást, így igen meglepő, hogy a drótkerítésen csináltak egy kaput, ami nyitva áll. A túloldalon egy másik, sokkal keskenyebb ösvény tekereg le a mélybe az erdőn keresztül El Ocotillo faluba.
- Anno itt keltek át a polgárháború elől menekülők Hondurasba, majd vissza - meséli a salvadori fickó - Akkor katonák állomásoztak errefelé, ma már azonban béke van.
- Most a kubaiak lógnak itt át - röhög a kubai utalva arra, hogy Közép-Amerikában a legtöbb illegális bevándorló a Venezuelából induló és USA felé tartó kubai.
- És az a két katona lent a táborban fel tudja őket tartóztatni? - érdeklődöm.
- Nem is akarja. Fizetnek nekik tíz dollárt és már mehetnek is. Errefelé így megy ez - magyarázzák a salvadoriak.
Emlékszem, anno Dariénben láttunk illegális bevándorlókat, de ők többségében arabok és afrikaiak voltak, akik csak Panamavárosig utaztak. A kubaiak azonban folytatják útjukat az Egyesült Államok felé több ezer kilométert gyalogolva keresztül Közép-Amerika legvadabb vidékein.
Eri a kubai-salvadori kis csapattal
- Mi salvadoriak már nem megyünk illegálisan az USA-ba. Aki el akart menni, az már úgyis elment. Minden családban vannak olyanok, akik ott dolgoznak, nekik pedig nem esik nehezükre meghívót küldeni a családtagjaiknak. Amúgy, ha valaki menni akar, azt nem tartóztatja az állam. Minden kint élő próbálja segíteni a családját, rengeteg pénzt utalnak haza, ami csak jó az államnak.
Hát emiatt nincs itt normális határőrség. A kubaiaktól pénzt kérnek, mindenki más pedig szabadon távozhat. Unalmukban a katonák kertészkednek, egyikük például egy csokor kálával fogadja Erit.
Csak egy csokor virág kell és Eri máris boldog
Nem ülünk vissza a furgonra, mert szeretnénk lesétálni Rio Chiquitóig, fotózni egy keveset. Ismét mellénk szegődik egy kutya, ami egész a faluig kísér minket. Ott aztán felszállunk a délutáni buszra, ami visszavisz minket San Ignacióba. Kereken három hetet töltöttünk el El Salvadorban, és minden percét élveztük. Eddig itt találkoztunk a legkevesebb turistával és a legkedvesebb emberekkel egész utazásunk során. Fájó lesz holnap átlépni a hondurasi határt, de sajnos két héten belül meg kell érkezzünk Cancúnba...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
