Suchitoto El Salvador legszebb városa, azonban itt sem járnak turisták. Az okokat a bandaháborúkban kell keresni, amik megmérgezik az országot. Hogy miért nem tesz ellene semmit az állam? Hát azért, mert ők is benne vannak nyakig.
Az északnak és keletnek tartó buszok San Salvador egyik meglehetősen gázos szegletéből, az El Calvario negyedből indulnak. Taxival megyünk a zűrös környékre, aminek határához érve a sofőr szól, hogy húzzuk fel az ablakokat, az ajtókat pedig zárjuk be. Ez a barrio még a belvárosnál is kupisabb, úgyhogy éppen csak kipattanunk a kocsiból és már szállunk is fel egy Suchitotóba tartó csirkebuszra. Az persze nem indul azonnal, így jó húsz percen át aszalódunk a levegőtlen csotrogányon. Leszállni nincs kedvünk róla, mert az utca nem túl barátságos. Épp mielőtt hőgutát kapnánk, elindul a busz, annak ellenére, hogy rajtunk kívül csak két ember ücsörög rajta.
A San Salvador-i terminál nem egy Népliget
A Pánamerikai autóútról San Salvador határában térünk le, de itt aztán rendesen telepakolják a járgányt emberekkel és áruval. Az út Suchitotóig felejthető, trópusi szárazerdőkön, elhanyagolt rancheken és szegény falvakon át vezet. 2006-ban jártam itt egyszer, de csak egy röpke látogatás erejéig, most viszont szeretnénk alaposan bejárni a környéket.
Eri aszalódik a suchitotói buszon
Suchitotót egy időben alapították San Salvadorral, azonban a fővárossal szemben megúszta az 1917-es földrengést. Ennek köszönhetően egyedüliként az országban megmaradt a koloniális bája, ami Suchitotót a salvadori turizmus fellegvárává tette. Hétvégente az utcákat ellepik az ország minden pontjáról érkező belföldi turisták, karácsonykor és húsvétkor pedig a külföldiekből sincs hiány. Június azonban minden szempontból off season, így elég magányosan bóklászunk az utcákon szállót keresve.
Utca Suchitotóban
A Hostal Vista Lagóban kötünk ki, aminek teraszáról - hűen nevéhez - zseniális panoráma tárul a szemünk elé. Suchitoto alatt a Rio Lempát 1976-ban felduzzasztották, létrehozva ezzel El Salvador legnagyobb mesterséges tavát, a Cerrón Grandét. Mivel sehol egy vendég, a legszebb szobájukat adják nekünk, bár az igazat megvallva, El Salvadoron kívül a szálló valószínűleg sehol nem kapna működési engedélyt. A tető lyukas, az ágy szakadt, a WC-kagylót pedig beépítették a zuhanytálcába. Igazából teljesen mindegy, a kilátás mindenért kárpótol.
Szobánk ablakából ez a látvány fogad minket
Tíz éve, mikor itt jártam, egy ausztrál sráccal jártuk körbe a vidéket. Tisztán emlékszem, hogy egy vízesést kerestünk, de nem találtuk, most viszont a házninéni eligazít minket:
- A Los Tercios veszélyes környéken van, ráadásul nincs benne víz, mert már hetek óta nem esett. Ha mégis mennétek, menjetek el a rendőrségre, ők segítenek odajutni.
Suchitoto temploma
Így kötünk hát ki a suchitotói szerveknél, akik azonnal pattannak, és mellénk állítanak két fiatal rendőrt. De nem ám gyalogosan megyünk az alig három kilométerre álló vízeséshez, hanem kocsival. A srácok az út alatt elmesélik, hogy El Salvadorban képtelenség felszámolni a bandákat, mert olyanok, mint a rák; amint felszámolsz egyet, azonnal lesz belőle kettő.
Rendőrök cipelnek minket Suchitoto körül
A vízesés magánterületen található, így ki kell fizessünk egy 25 centes belépőt, majd egy gondozott ösvényen megkezdjük az ereszkedést a ranch mögötti patakmederbe. El Salvador jó része vulkanikus eredetű, ez alól a Los Tercios völgye sem kivétel. Hatalmas, kibillent bazaltorgonák szegélyezik az ösvényt, a zuhatag is ilyenek mentén szakad a mélybe. Illetve csak szakadna. A házinéninek sajnos igaza volt, a vízesés ki van száradva. Ettől függetlenül egy pillanatig nem bántuk meg, hogy ellátogattunk ide, főként a rendőrök miatt. Visszafelé is mesélnek, elsősorban arról, hogy mióta a rendőrség területet hagy a bandáknak, könnyebb a kommunikáció, megszüntek Suchitotóban a bandaharcok, és kvázi béke van.
A Los Tercios-vízesés bazaltorgonái
Suchitoto határában szállunk ki a rendőrautóból. Próbálunk borravalót adni a srácoknak, de még egy kólát sem hajlandóak elfogadni tőlünk. Hihetetlen ez az ország. Mindenki segít, ahol tud, és soha senki nem engedi, hogy megháláljuk. Olyan is történt már itt velünk, hogy egy boltban a hátunk mögött álló ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse az üdítőnket és kekszünket, csak azért, mert ritkán lát külföldit a városában.
Ajándékbolt Suchitotóban
Végigsétálunk Suchitoto utcáin. Színes, több száz éves épületek szegélyezik az utcákat, kicsit ismét Granadában érezzük magunkat. Némelyik ház falán feltűnik egy madaras kép, ami alá valami olyasmit írtak, hogy az adott házban szabad, nők ellen elkövetett erőszak nélküli életet szeretnének. Erre, mint sok minden másra Suchitotóval kapcsolatban, a házinéni férjétől kapunk választ, aki éppen meccset néz, mikor visszaérünk a szállóra.
Minden második ház falán ez az embléma látható
- Ez az ország egy vicc - kezdi José - Tíz éve nyugdíjaztak, és azóta egy fillért nem emeltek. Tanár voltam, és most van pofájuk 344 dollár nyugdíjjal kiszúrni a szememet. Ennyiből képtelenség megélni - panaszkodik.
- Ezért van a hostel?
- Ezért. De ez sem pörög úgy, mint régen. Túl sokba kerül a fenntartása.
- Sok az adó?
- Az nem. Az állam felé csak havi 4 dollárt kell befizessünk. A védelmi pénz a sok.
- Azt ki szedi?
- A bandák. Tíz éve volt egy boltunk. A végén már havi 1000 dollár védelmi pénzt szedtek tőlünk. Bezártuk, mert nem tudtuk kitermelni. Szerencsére kifüstölték őket innen, így megnyithattuk a hostelünket. Erre most tessék, ez a tetű kormány fogja, és amnesztiát hirdet a raboknak. Az elmúlt években megúsztuk 200 dollárból a védelmi pénzt, majd most megint lesz 1000, és zárhatunk be.
- A rendőrök a vízesésnél azt mondták, hogy béke van.
- Van egy fenét. A bandák tejelnek a rendőröknek, hogy hagyják őket békén, így megszűntek az utcai harcok. De most, hogy kiengedték a rabokat, megint minden a régi lesz.
- Mik ezek a madaras képek a falakon? - terelem más mederbe a beszélgetést.
- Az is csak propaganda. Ezzel akarja az állam elhitetni a lakókkal, hogy felszámolta a bandaháborúkat. Lehet, hogy a nők ellen nem követtek el annyi szörnyűséget, mint korábban, de majd most újra kezdődik minden. Ha a politika nem lenne benne nyakig a drogkereskedelemben, akkor talán a bandákkal is könnyebb lenne leszámolni. Ehelyett szabadon engedik őket. Röhej.
Suchitotónak koloniális hangulata van
Mielőtt barátom agyvérzést kap, átterelem a szót a focira. A 10:1-re mindenki nosztalgiával tekint, és nem a hatalmas verést látják benne, hanem azt, hogy El Salvador eljutott a világbajnokságra. Jó hozzáállás.
Suchitoto főtere késő délután
Estefelé a főtéren pupusázunk, majd kiülünk a teraszra és bámuljuk a naplementét. Suchitotót nagyon jó helyre rakták.
Cerrón Grande naplementekor
Másnap irány El Salvador legnagyobb maja romvárosa, Cihuatán. Egy Aguilaresbe tartó csirkebuszt sikerül fognunk, ahová fél óra után meg is érkezünk. Egy másik, északnak tartó busz visz minket a romok bejáratához, ahol azonban egy őr megálljt parancsol. Hétfő van, így a romok zárva tartanak. Ezt jól benéztük, de hogy a nap ne menjen kárba, hát felpattanunk egy másik, északra tartó buszra, amivel megkerüljük a Cerrón Grande-víztározót. Egy Aguaje Escondida nevű helyen szállunk le róla, ahol fogunk egy Chalatenangóba tartó járatot. Még Sensuntepequéből próbáltunk anno erre kanyarodni, de nem jött össze, most viszont igen.
Nem tudom, miért vágytunk annyira Chalatenangóba, mert az igazat megvallva nincs itt a világon semmi. A főtéren egy teljesen jellegtelen templom áll, a környező utcák pedig ugyanolyan zsúfoltak, mint bármelyik salvadori településen.
Chalatenango főtere
Mindenki el akar adni valami teljesen haszontalan dolgot olyan népeknek, akiknek erre nincsen pénze.
Gumilabdát valaki?
Ebédre eszünk egy jó grillcsirkét, majd felkutatjuk azt a buszt, ami a víztározó partjára, San Franciscóba megy. Gyorsan rátalálunk, azonban a busz csak délután 4-kor indul, így van időnk bámulni az embereket, aminél kevés jobb elfoglaltság van El Salvadorban.
Dámajáték salvadori módra
A busz apró falvakat érintve jut le a tó partjára, ahol szerencsénkre pont áll egy csónak. Bár csak ketten vagyunk, a csónakos betuszkol minket a ladikba, és bőszen bólógat, hogy normál áron visz át minket Suchitotóba. Az út meseszép, nem értem, hogy ezt az útvonalat miért nem használják a hátizsákosok.
Csónakba szállunk a Cerrón Grandén
Alig negyed óra alatt átérünk a túlpartra, ahonnan meredek kaptató vezet fel Suchitotóba. Hétköznap lévén nagyon nyugodt a település, csak a főtér egyetlen pupusázója hangos. Mindenki itt tömörül, várja, hogy elkészüljön a vacsorája. Egy hónapja naponta legalább kétszer eszünk pupusát, a könyökünkön jön ki.
Suchitoto központi pupusázója
Jó lesz már átlépni a határt, de azért holnap még visszatérünk Cihuatánba.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
