Hogy milyen egy hónapot lehúzni Nicaragua fővárosában, Managuában, Endre nélkül? Csodálatos. No, nem a párom távolléte, hanem Emese és Frederik, valamint két kislányuk miatt, akiknek hála az elmúlt évek legpihentetőbb egy hónapján vagyok túl. Köszönet érte!
Endre hondurasi túravetetése okán néhány hétig külön utakat járunk, miközben eleget teszünk egy nagyon kedves meghívásnak Nicaraguában. Erdélyi származású magyar barátnőm, Emese és dán férje Frederik 2022 nyarán - négy hónappal érkezésünk előtt - költözött Managuába. A családdal egy révfülöpi játszótéren ismerkedtünk meg nagyjából három évvel ezelőtt, a pandémia kellős közepén, amikor majdnem egyidős gyermekeink együtt kezdtek el felmászni a csúszdára. Már az első beszélgetésünk alkalmával olyan érzésem támadt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Ebben persze az is közrejátszott, hogy Emese - mint nagy Latin-Amerika rajongó - lelkes követője a Mirador Blognak, és régóta tartó perui múltat tud magáénak. Azóta mindkettőnknek megszületett a második gyermeke is, akik ugyancsak majdnem egyidősek. Náluk kislányok, nálunk pedig fiúk a trónörökösök.
Mesi sok éve már, hogy uniós segélyszervezeteknél dolgozik, Frederik pedig kávéföldek birtokosa Matagalpa közelében. Jelenleg egy szokatlanul kellemes hangulatú managuai lakóparkban bérelnek házat, aminek egyik szobáját a rendelkezésünkre bocsátják arra az egy hónapra, amíg Endre visszaérkezik Hondurasból. Az első perctől kezdve úgy élünk itt együtt - beleértve a naponta felbukkanó házvezetőnőt és a babysittert is -, mint egy igazi nagy család. Szeretem. És legjobban azt szeretem benne, hogy a házban mindenki elfogadó, kedves, segítőkész és végtelenül pozitív szemléletű.
Egy hónapon át csak játszunk és játszunk
Emeséék csodálatos emberek, a ház gyönyörű. A mérete és a szobák elrendezése kiválóan alkalmas arra, hogy mindenkinek legyen magánélete. A kedvencem a hatalmas, fényárban úszó nappaliból nyíló terasz, ami a sok gyerekjátékkal és parányi, gyerekbarát berendezéssel a kisfiúk szívébe is gyorsan belelopja magát. Órákat töltünk itt el mókával, tánccal és vidámsággal. Együtt étkezünk, játszunk, mesélünk, miközben a trópusi nap ragyog, és odakinn forró szellő borzolja a pálmafák tikkadt leveleit. Sokat nevetünk. Olykor azért sírunk is, különösen Barangó és Freya egy-egy hevesebb kölyökcsetepaté vagy futás közben elvétett kanyar és kínos bukfenc után.
Zaránd is imádja, hogy végre szabadon mozoghat, nem kell folyton a kezét fogni
Őszintén be kell vallanom, hogy ez a hónap messze életem legkényelmesebb és legpihentetőbb időszaka a fiaim születése óta. Dőzsölünk a legfinomabb ételekben, amelyek alapanyagát a legjobb biopiacokról szerzi be Frederik vagy Emese. Naponta kétszer fogyasztunk főtt ételt, miközben egyszer sem kell főznöm. Köszönet érte Ninoskának, a házvezetőnőnek, vagy Frederiknek, akit kifejezetten feldob, ha esténként az irodai munka után a konyhában remekelhet.
A lakóparkban egy kis hűsítő gyerekmedence és három - zsebkendőnyi területen felépített - játszótér is a rendelkezésünkre áll. Nagyon lelkesen látogatjuk őket napjában többször is. A tökéletes biztonságot jelentő lakópark falain kívül ritkán merészkedünk, mivel azt gyalogosan elhagyni - elsősorban a járda tartós hiánya és a nagy autóforgalom miatt - életveszélyes. Ráadásul Nicaragua fővárosa annak ellenére sem remekel a közbiztonság terén, hogy a legkevésbé veszélyes fővárosnak tartják a kontinensen. Bár az Ortega-kormány rengeteget áldozott a bűnözők kiűzésére a városból, rengeteg a szegény negyed, ahol nem érezném a gyerekekkel magunkat biztonságban. A lakópark olyan, mint egy önkéntesen vállalt börtön, egy idilli, háborítatlan minivilág, ami viszont szörnyen távol áll a managuai nyers valóságtól.
Barangó és Freya nehezen kapcsolódott, de a végére igaz barátok lettek
Néhány hétre csendre intjük világjáró, vagabundus természetünket, és inkább a mélyére nyúlunk a játékostáskánknak. Előkerülnek a gyurmák, a színespapírok, a ceruzák, a papírpoharak és a labda, csattognak a kis ollók. Igyekszem elővenni a legkreatívabb énemet, miközben papírdobozokból várost, emeletes garázst építünk a kis autóknak, hajókat és repülőket hajtogatunk, célba dobunk, ügyességi játékokat játszunk, bábszínházat készítünk, krétákkal firkálunk a járdán, biciklizünk, focizunk az utcán. Ha nagyon elfáradunk, csak kártyázunk.
Egy alkalommal villanyszerelő brigád érkezik az egyik utcába. Óriási létrákon másznak fel a póznák tetejére, munkájukat kis darus autó is segíti. A procedúrát Barangó és Zaránd képes fél napon át figyelni tátott szájjal.
Bár Zaránd és Helka még nem nagyon beszélnek, jól megértik egymást
Egy másik alkalommal a szomszédban lakó kínai családot látogatjuk meg, ahol szintén lakik egy öt év körüli kisfiú. A ház előtt egészen nagy géppark áll. Szerintem a kisfiúnak minden Kínában legyártott elektromos kisautóból van legalább négy példánya. Nagyon örül a társaságunknak, mivel rendszerint mellőzi a kortárscsoportot és mindig a két nagymama és a nicaraguai babycsősz társaságában tölti a napjait. A csuda tudja hogy csinálják ezek a pici gyerekek, de tény, hogy akkor is remekül megértik egymást, ha nem beszélnek egy nyelvet. Ez pedig az én fiaimmal és a kis kínaival sem történik másként. Milyen kár, hogy a kor előrehaladtával elveszítjük ezt a kiváló és nagyon hasznos képességünket! Hiába beszélek én négy nyelvet, minden igyekezetem ellenére semmifajta verbális kommunikáció nem tud megvalósulni köztem és az évek óta itt élő, csak kínaiul beszélő, abszolút introvertált nagymamák között.
Managuában a gyerekprogramok kínálatában a tripadvisor sem jeleskedik. Azért a nemzeti állatkert szerepel a meglehetősen kurta listán. A város másik részében egy négysávos autópálya mellé építették, nem tudom, milyen megfontolásból, de ennek hála, csak taxival közelíthető meg. A belépő nem drága, cserébe láthatóan nagyon kevés pénzből tartják fenn. Állatparkot ilyen nyomorúságos helyzetben eddig talán még sosem láttam. Az egyetlen vidám szeglete a lepkeház burjánzón zöld labirintusokkal és temérdek színes pillangóval. Időnk nagy részében itt bújócskázunk.
Ellátogatunk a managuai állatkertbe is, de az eléggé lehangoló
Hetente két-három alkalommal ellátogatunk a Galerias névre hallgató, elsősorban jómódú, külföldi családokat megcélzó bevásárlóközpontba. Mindezt persze nem azért tesszük, hogy méregdrága Armani holmit vásároljunk, amit majd a következő hónapban beadunk a legócskább mosodába. Egyszerűen csak elég lelkesek vagyunk az unaloműzésben ahhoz, hogy fél órát gyalogoljunk az alagsorban működő kutyakozmetika mókás látványáért. A fiúk egy órán át is képesek odaadó figyelemmel kísérni az ebek nyírását és manikűrözését, így a negyedik hét végére a kirakat előtti járdarész a "törzshelyünkké" válik.
Zaránd és Barangó egyik kedvenc időtöltése a kutyafodrászat bámulása
A bevásárlóközpontban gigantikus ugrálóház működik nyolc méter magas csúszdákkal. Ide is benevezünk, de csak egyszer, mert az óránként 10 dolláros belépő/gyerek kicsit fáj egy játszóházért.
Néhányszor Emeséékkel együtt múlatjuk az időt. Így jutunk el a masetepei kézművespiacra és egy játszóházas kávézóba egy üvegpalota sokadik emeletén, ahonnan a Xolotlan-tó látványa ejt rabul.
A szűk egy hónap gyorsan tovaszáll, és a végére nem csak Endre ér vissza Hondurasból, hanem még a Mikulás is megérkezik Finnországból, hogy a fiúk strandpapucsába szórja a cukorkákat. Két héttel karácsony előtt, Emesééknek nagyon hálás szívvel mondunk köszönetet, és intünk búcsút. Újra elhagyjuk Nicaraguát és északnak vesszük az irányt, hogy a karácsonyi ünnepeket Mexikóban töltsük majd.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
