Nariñót a turisták csak akkor érintik, ha Kolumbiából Ecuador felé utaznak tovább. A többség meg sem áll ebben a megyében, pedig az egyik legszebb az egész országban. A csapattal először a Cocha-lagúnát ejtjük útba, majd Túquerresből próbálunk felmászni az Azufral-vulkánra, amire sajnos nem jutunk fel, mert a krumplitermesztők háborút vívnak a nemzeti parkkal. Cserébe tengerimalacot, valamint llapingachót eszünk és élvezzük a Kolumbia más részeitől teljesen eltérő Nariñót.
A Fin del Mundo után a Cocha-lagúna a következő állomásunk, a nap azonban nem indul könnyen. A mocoai ideiglenes terminálon egyetlen sofőrt sem találok, aki egyszerre bevállalná a velem együtt 11 fős csapatot, mert állítólag a Putumayót Nariñóval összekötő úton kilenc utasnál több egyszerre nem fuvarozható. Rövid tanácskozás után megszületik a döntés: ketté válik a csapat.
Az egyik kisbuszba beszállnak nyolcan, a maradék három ember pedig (köztük természetesen én is) felpattan egy furgon platójára. Platón utazni jópofa dolog, de ez az utazás négy órán át tart majd, ráadásul felkapaszkodunk a paramo vidékére, ezért roppant kényelmetlen transzportra készülök. Végül azonban nem a táv és a hideg kínoz meg minket, hanem a platóra feláramló benzingőz, ami hegymenetekben iszonyú fullasztó. Nagy nehezen abszolváljuk a kijelölt etapot, s végül mindenki épségben megérkezik a lagúna partjára.
A Cocha-lagúna partján skandináv hangulatú üdülőtelep fogad minket
2017-ben már jártam a Cocha-lagúnánál, így tudom, mire kell számítani: szél, hideg és szitáló eső fogad minket a 2680 méter magasan fekvő tó partján. Gyorsan a szállásunkra igyekszünk. A skandináv hangulatú üdülőtelep, El Encano elsősorban kolumbiai turistákra rendezkedett be, így a szolgáltatás minősége hagy némi kívánni valót maga után. Bár a Muelle Uno a falu legjobb szállója, így is van, aki földön alszik matracon.
A Muelle Uno a legjobb szálló a faluban, de így is nagyon távol van az európai minőségtől
Miután mindenki elfoglalta a neki kijelölt matracokat, leszervezem a csónakokat a Corota-szigetre. Hétköznap lévén egy lélek nincs rajtunk kívül, mégsem akarnak szétszedni a csónakosok. Úgy néz ki, a hideg és a szél nem motivál pénzkeresésre.
A Cocha-lagúnánál elkél a kabát
Végül két külön csónakkal vágunk neki a hullámzó tónak. A szigetet negyed óra alatt érjük el, ahol regisztrálunk a vendégkönyvben, majd bevetjük magunkat a köderdők mélyén kiépített tanösvényre. Sajnos az időjárás miatt madarakat néhány kolibrit leszámítva nem látunk, de a növényvilág így is káprázatos. A sziget fáit egytől-egyig beborítják a broméliák, de orchideákból sincs hiány.
A Corota-sziget köderdői fantasztikusak
Másfél óra alatt körbejárjuk a szigetet, majd visszatérünk a faluba. Naplemente előtt még van egy óránk sétálni a színes, de kihalt utcákon. Az eddig érintett helyszíneken megszoktuk a latinos pörgést, de a Cocha-lagúna annyira csendes, mint Pogányszentpéter egy téli hétköznapon.
Nariño más vidék, mint Kolumbia többi része. Hangulatában sokkal inkább Ecuadorra hasonlít, az itt élőket származásuk és nyelvük is a déli szomszédhoz köti. A Cocha-lagúna környékén a kicsua a beszélt nyelv, a spanyolt a többség nariñói dialektusban használja, ami egyébként a legszebb dialektus a kontinensen.
A pisztrángból készült vacsoránk után beülünk a csapattal a szálló kandallója elé, ott múlatjuk az időt.
Másnap reggel irány Pasto. Ezúttal is két külön busszal utazunk, ahogy Pastótól Túquerresbe is. Úgy néz ki, Nariño teljes területére érvényes, hogy kilenc főnél többet egyszerre nem lehet szállítani.
Túquerres felé zseniális a táj. Azt hiszem, a megye ezen, déli részét is illene alaposabban bejárnom egyszer, mert a kanyonrendszerek nem csak Pastótól északra, de errefelé is lélegzetelállítók. Leginkább Pedregal és Imues környékén olvadunk el a látványtól. Kár, hogy errefelé még annyi turisztikai infrastruktúra sincs, mint Buesaco vagy La Cruz környékén.
Fantasztikus a táj Túquerres környékén
Túquerresbe azért jöttünk, hogy megmásszuk az Azufral-vulkánt. 2017-ben szakadó esőben teljesítettük Erivel a távot, de ezúttal az időjárás nem jelent problémát. Az azonban igen, hogy a krumplitermesztők bizonyos időszakonként kierőszakolják a park bezárását, ami az elmúlt három évben véletlenszerűen nyitotta csak meg a kapuit. Balszerencsések vagyunk, érkezésünkkor épp a krumplitermesztők állnak nyerésre.
Kolumbiában sok problémát okoz a mezőgazdászok és nemzeti parkok háborúja. A Föld paramóinak 98 %-a Kolumbiában található, ennél érzékenyebb ökoszisztéma nincs sehol a világon. Megőrzése nem csak Kolumbiának, az egész Földnek érdeke volna, mivel ezekből a magashegyi mocsarakból ered az Amazonas mellékfolyóinak jelentős része. A paramók természetes vízhozamszabályzók, ha nem lennének, az Andok és Amazónia határvidékét állandó sárlavinák tennék élhetetlenné. Ezek a sárlavinák elgátolnák a folyókat, ami hosszú távon az Amazonas kiszáradásához vezethet.
Az Azufral-vulkán sajnos zárva tart, így a veredák mentén kirándulunk egyet
A paramók régóta védettek Kolumbiában, arányuk így is évről évre csökken. A burgonya pont a paramók szintjén érzi jól magát, ezért a mezőgazdászok sokszor engedély nélkül csapolják le a magashegyi mocsarakat és szántják be az így kiszáradó földeket. A Sierra Nevada del Cocuy vidékén a teljes turizmus behalt az illegális földfoglalások miatt, és úgy néz ki, az Azufral is erre a sorsra jut.
Jobb híján visszasétálunk Túquerresbe
A gyönyörű krátertó látványa helyett be kell érjük egy kis csatangolással a száraz paramón. Ezeken a helyeken a mikroklímának köszönhetően nem nőnek pozsgások, így frailejónokat sem látunk. Az idő azonban csodaszép, így ha másért nem, a kilátásért megérte feljönnünk a hegyre.
Nariño egészen elképesztő
Visszasétálunk Túquerres városába, ahol este betérünk a település legautentikusabb éttermébe, a Casa del Cuyba. Az étterembe az utcáról csak úgy nem lehet bemenni, asztalt kell foglalni. No, nem azért, mert olyan luxus hely volna, hanem azért, hogy tudják a konyhán, hány tengerimalacot kell leölniük a vendégek kedvéért. Hatalmas lakomát csapunk, igazi kézzel-lábbal zabálásba torkollik a vacsora.
A Casa de Cuyban kötelező kézzel enni
Az Azufral-vulkán látványa nélkül, de némi paramo-élménnyel és egy malacvacsorával a hátunk mögött visszatérünk Pastóba. Tartunk egy pár órás városnézést, aminek során a helyi aranymúzeumot is útba ejtjük. Odabenn annyira megörülnek a turistáknak, hogy a múzeum egyik alkalmazottja másfél órás önkéntes tárlatvezetést tart nekünk a szebbnél szebb aranytárgyak között. Bár Kolumbiában nem alakultak ki olyan magas szintű civilizációk, mint az inka, a maja vagy az azték, aranytárgyakban az itt élők mégis verhetetlenek voltak. A gyönyörű ékszerek, kerámiák és fenséges kegytárgyak mentén betekintést nyerünk a Tolita, a Quillasinga, a Pasto és az Inga kultúrákba, amik átmenetet képeztek az észak-andoki törzsi és a közép-andoki fejlett civilizációk között.
Pasto nem a legszebb város Kolumbiában, de egy fél napot érdemes rá szánni
Körbejárjuk a város főterét, megtekintjük a legszebb templomokat, majd beülünk egy tipikus étterembe llapingachót enni. Egy valami biztosan elmondható Nariñóról: egész Kolumbiában itt lehet a legjobbakat enni.
A llapingacho az egyik legjobb dolog, ami Nariñóban a tányérodra kerülhet
Holnap irány La Cruz, és a megye legszebb tája, a Rio Mayo-kanyon!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
