Muzo a világ samragdbányászatának fővárosa, a dél-amerikai kontinens legvéresebb háborúinak a központja. A Guerra Verdétől mai napig szenvedő völgy Kolumbia legalantasabb smaragdcárjainak, drogvezérek által támogatott paramilitárisoknak és gerillacsapatoknak a harctere. Itt gyülekezik az ország söpredéke abban a reményben, hogy rálelnek egy kőre, ami Kolumbia leggazdagabbjai közé emeli őket. Rengeteg véres történet, kiszínezett legenda kapcsolódik Muzóhoz, amit második alkalommal kerestünk fel Mirador-csapattal.
Mivel Muzóról és a smaragdról már írtunk korábban, ezért ezúttal csak fényképek mentén mutatom be a völgyet, annak életét és a bányákat.
Fontos megjegyezni, hogy ez alapján a blogbejegyzés alapján senki ne induljon neki Muzónak és a smaragdbányáknak, mert az nem biztonságos. Elengedhetetlen a paramilitárisoktól kapott engedély és egy meghívó a völgyből, különben az ember könnyen örökre Muzo fogja marad.
Ezúttal nem Maripi felől közelítjük meg a Muzói völgyet, hanem Otanché felől. Ehhez keresztül kell utazzunk a szép fekvéső, de eléggé lepukkant Paunán.
Pauna alatt a tájat a Fura y Tena csúcsok bitorolják. A sziklák a legenda szerint egy indián szerelmes pár kővé dermedt alakja, akik a nő (Fura) hűtlensége miatt hirtelen öregedni kezdtek. A férfi (Tena) öngyilkos lett, Fura könnyei pedig folyót hoztak létre, ami örökre elválasztotta egymástól a szerelmeseket. Most nincs idő a sziklák megközelítésére, de jövőre megpróbáljuk útba ejteni azokat.
A közeli San Pablo de Borbur falu emléket állít Fura és Tena legendájának.
San Pablo de Borbur másik látványossága a Los Chorros névre hallgató vízesés, ami hétvégente vonzza a környékbelieket.
Első megállónkat Cosquez bányáinál tartjuk. Az odavezető útról remek kilátás nyílik Santa Barbara falujára.
A Muzói-völgy kapuja Cosquez, ahol állítólag a legszebb smaragdok "teremnek". Ezen a helyen már béke van, a bányajogokat munkásokból verbuválódott kooperációk üzemeltetik, a találatokat pedig a falu főutcáján árulják.
A Muzói völgybe ma már be lehet utazni, de nem veszélytelen próbálkozás. Az idegent kinézik és gyanakvással fogadják a bányászok, ezért ha nincs helyi kapcsolatod, könnyen bajba kerülhetsz. A mi segítségünkre a Molina-családhoz ezer szállal kötődő Elver van, aki azon kívül, hogy intézi a biztonságunkat a paramilitárisokkal, fuvaroz és szállást szervez nekünk, s persze ha úgy van, bizniszel is egy kicsit. A kövek végül maradtak, sokallta értük a 3 millió forintot.
Következő megállónk Otanché faluja. Ez sem szebb Paunánál vagy Borburnál, de legalább ettünk egy jót az egyik kifőzdében.
A híres Molina birtok. A Molina-család a quipamai bányák tulajdonosa, az egyik leggazdagabb família Kolumbiában. A birtok sok mindenkit látott már vendégül, vezető politikusokon át a leghíresebb zenészekig, valamint számtalan összetűzésnek, lövöldözésnek, gyilkosságnak volt a palotája. Ma a birtok nyugodt, de azért most is paramilitárisokkal védik.
Megérkezünk Quipama falujába, aminek repülőterét maga a Molina-család építtette. Itt él Elver is, ez lesz a bázisunk a smaragdbányák felkutatásában.
Elver maga is bányatulajdonos, illetve bérlő, mert a tulajdonjogokat a Molina-család bitorolja, ők adnak engedélyt új tárnák nyitására és üzemeltetésére. Elver tárnáját fél óra gyaloglással érjük el.
Az, hogy hol létesüljön bánya, komoly előzetes kutatást igényel. Elver bányáját például nem könnyű elérni, de Lacit ez nem érdekli, ő élvezi, hogy láthat ilyet.
Elver bányája aktív, így láthatjuk, amint az egyik bányász húzza ki a csillét a tárnából.
Odabenn 40 fok, 100%-os páratartalom, de Laci így sem rémül meg a kétkezi munkától. Pont olyan jól áll a kezében a kalapács, mint a fakanál. Értelemszerűen nem talált semmit.
A képen látható Enrique épp azt a hatalmas zöld obszidiánt mutogatja nekünk, amit anno fiatalon talált egy bányában. Enrique egy kedélyes öregúr, Quipama megbecsült tagja, aki rengeteget tett a faluért. Például a Molina-család megbízásából szembeszegült azzal a Gachával, aki Escobar társaként rátelepedett a völgyre, hogy rátegye a kezét a bányákra. A háborúban több ezren vesztették életüket, Enrique pedig egykori paramilitáris vezetőként az összecsapások egyik legkeményebb tagja volt. Quipamában járva tudni kell, hogy az utcán al egtöbb ember kezéhez vér tapad, nem is kevés, de ezzel a ténnyel ma már senki nem akar foglalkozni. Amúgy Enrique nélkül mi sem tehetnénk be a lábunkat Quipamába.
Én Enrique egyik másik találatával. A smaragdbányákban nem csak smaragd, rengeteg egyéb ásvány és féldrágakő is található, ez is közülük való.
Quipama és a bányák után irány a kőmosó, ahol a völgy szerencsevadászai kapirgálnak abban a reményben, hátha rátalálnak egy apró kőre, ami megváltoztatja az életüket. A többségnek ez persze nem jön össze, de a szerencséseknek sem feltétlen feékig tejfel az élet. Rengeteg félkarú embert látni az utcákon, akik annak köszönhették a csonkolást, hogy megmutatták a találatukat olyanoknak, akiknek azt nem szabadott volna.
Egyike a kapirgálóknak, aki több mint húsz éve túrja az iszappalát, ezidáig hiába. A többség az egész életében csak vegetál igazi találat nélkül.
Ezek a kövek sem igazán értékesek. 10-20 dollárért lehet őket megvenni, de sokra nem megy velük az ember.
Kolumbiában rengeteg fiatalnak menekülőpálya a smaragdbányászat. A pandémia alatt sokan, akik a turizmusban és vendéglátásban dolgoztak, elveszítették az állásukat. Őket vagy a kokainlaborokban, vagy itt, a bányáknál alkalmazzák. Általában nem maradnak sokáig, csak pár hónapig, de ha rábukkannak valamilyen nagyobb kőre, akár a családjukat is magukkal viszik kapirgálni.
Ez a páros - az elmondásuk szerint - már régóta a bányák fogjai. Nem adják fel, biztosak benne, hogy egyszer rájuk mosolyog a szerencse.
Kolumbiában a fiatal lányok sem riadnak meg attól, ha bányában kell dolgozniuk. Sokan beleszületnek ebbe az életbe és nincs esélyük kilépni belőle.
Maripiben csak azért állunk meg, hogy megtekintsük a falu mélyen tisztelt egykori lakójának, Horacio Triana Romerónak a lovasszobrát. Az úriember ma már nem aktív a környéken, ugyanis börtönbüntetését tölti az Egyesült Államokban többrendbeli gyilkosság, drogcsempészet, emberrablás és fegyverkereskedelem címén. Ettől még Maripiben jár neki a szobor.
Chiquinquirá felé az egyik kocsinkat megették Muzo útjai. Peti tökéletes padot talált a várakozásra. Csak késő délután tudtunk továbbindulni, így kicsit késve érkeztünk Villa de Leyvába. De ez már egy másik történet.
Még több fotóért és sztoriért keresd fel Facebook oldalunkat!
