Kevés olyan ásvány létezik a Földön, ami olyan hatást vált ki az emberekből, mint a smaragd. Indián legendák fűződnek hozzá, háborúk törnek ki miatta, Nobel-díjakat osztogatnak érte. Muzóban jártunk, Kolumbia talán legvéresebb völgyében, ami híres banditákat ültetett trónra, majd lökte le őket a muiszka pokol, Tynaquyca legmélyebb bugyraiba. Láttuk, miként lapátolnak négyéves gyerekek néhány csillogó kavicsért, hallottuk, milyen kegyetlen volt az 1980-as évek smaragdháborúja és megtudtuk, hogyan jutott az ex-elnök, Manuel Santos Nobel-díjhoz néhány kő segítségével. Muzo az a hely, ahol a smaragdon kívül semminek semmi értelme.
Puente Nacionalt korán a hátunk mögött hagyjuk, mert reggel 9-kor Chiquinquirában van jelenésünk. Oscarral van találkozónk, aki megszervezte, hogy a Mirador-csapat terepjárói behajthassanak Muzo smaragdbányáinak területére.
A muzói kiruccanást másfél éven át szerveztem Alex barátomon keresztül. Alex egy üzlet miatt kapcsolatba került Elberttel, egy quipamai smaragdbáró sógorával, akivel arról kezdtek értekezni, miként lehetne a kolumbiai Smaragd-övet bevonni a turizmus vérkeringésébe. Alex nagyjából annyit ért az idegenforgalomhoz, mint én a kovalens kötéshez, így összekapcsolt Elberttel és annak családjával, hátha összehozunk valamit.
Smaragbányászokkal arról beszélgetni, hogy a bányajáró turizmust miért nem a smaragdot amúgy felvásárló milliárdosokra kell pozicionálni, nem könnyű feladat. Nehezen adtam a tudtukra, hogy az a réteg, ami a köveikért képes dollármilliókat kifizetni, a legkevésbé sem vágyik arra, hogy a banditáktól hemzsegő muzói völgyben szűk alagutakban kússzon-másszon. Pedig Elberték beleadtak apait, anyait. Meggyőzték például Uriel Gutierrezt, a quipamai smaragdbárót, hogy adja oda egy napra a villáját a csapatomnak, hadd lássuk, milyen egy menő bányatulajdonos hétvégi haciendája. Csak a védelmi pénzt, 5000 dollárt kellett volna kipengetnünk a villát őrző paramilitárisoknak. 5000 dollár Muzóban aprópénz és valószínűleg egy smaragdba fektető üzletembernek is az, csak azt nem értik errefelé, hogy akinek van ennyi pénze egy éjszakát eltölteni valahol, az nem akarja, hogy fegyveresek vegyék körbe. Akit ez esetleg érdekel, annak meg nem lesz 5000 dollárja egyetlen éjszakára, hiszen annak feléből a teljes háromhetes kolumbiai kiruccanása megvan szervezett keretek között.
Útban Chiquinquirá felé sem csúnya a táj
Végül Elbert egyik régi barátjának fiával, Oscarral zongoráztuk le a kirándulást. A harmincas éveinek elején járó Oscar Quipama határában nőtt fel, apja tanító volt a helyi iskolában. Fiát is iskoláztatta, így a smaragddal csak közvetve volt kapcsolatuk. A smaragdcárok szeretik magukat értelmiségiekkel körbevenni, mivel ezzel imponálni tudnak a jellemzően analfabéta vagy nagyon alacsonyan képzett bányászoknak. Bár Oscar Quipamában nőtt fel, ő maga nem sűrűn járt a bányákban, viszont apjának köszönhetően annál többet a smaragdcárok birtokain. Oscarból az egyetem után smaragdkereskedő lett, de végül a telekommunikációban találta meg a helyét, nem feledve persze azt, honnan jött. Bár elmondása szerint ő maga már csak hébe-hóba foglalkozik smaragddal, a kapcsolatrendszerét szívesen rendelkezésre bocsátja egy kevés jutalékért cserébe. Oscar és Elbert végül megszervezték nekünk, hogy a smaragdcár áldását adja a beutazásunkra, és hogy teszteljük, tud-e fenntartható módon turizmus működni a muzói völgyben.
A kiruccanás így sem olcsó történet, mert a völgy hét cár kezében van, akik - mondjuk úgy - nem szívlelik egymást. A belépéshez minden cár beleegyezésére szükség van, az út- és területhasználatnak pedig költségei vannak. Emellett meg kell szervezni a csapat védelmét is, mert a saját zsebre dolgozó bandák ellen a cárok áldása sem elég. Végül Uriel Gutierrez saját védelmi csapatának vezetője, a kegyetlenkedéseiről elhíresült Águilas Negras 2800 fős paramilitáris magán hadsereg egykori parancsnoka, Héctor tart velünk. A kétnapos kirándulásért 9 millió pesót, nagyjából 850 000 forintot fizetünk, amiben természetesen nincsen benne a smaragdcár haciendájának meglátogatása.
Chiquinquirá bazilikája az ország legnagyobb székesegyháza, de ezúttal nincs időnk felkeresni
Oscarral két héttel ezelőtt, Zipaquirában beszéltem le a részleteket. Két terepjáróval utazunk majd, az egyiket ő, a másikat Elbert fogja vezetni. Héctor ragaszkodik hozzá, hogy én abban az autóban üljek, amiben ő is, így én Oscar mellett foglalok helyet, míg ő beül a hátsó sorba.
Kicsit késve érkeznek Chiquinquirába, de így legalább van időnk megreggelizni. Henrynek búcsút intünk, de meghagyjuk neki, hogy három nap múlva szedjen minket össze Zipaquirában, mert Ibaguéig vele utazunk majd tovább.
Héctor egyébként teljesen átlagos fickónak néz ki, csak nem sűrűn látjuk mosolyogni. Beszélni sem sokat beszél, épp csak annyit, amennyit muszáj. Magabiztosnak tűnik, kicsit olyan, mint Clint Eastwood a korai westernjeiben. Az tisztán látszik rajta, hogy kétes helyzetben gondolkodás nélkül húzná meg a ravaszt, de lapátot már biztosan nem ő ragadna.
Héctornak teljes ellentétje Elbert. A hatvanas éveinek elején járó ősz hajú fickó igazi szószátyár. Az egyetlen gond vele, hogy olyan bányász szlenget használ, amiből sokszor nehéz kibogozni, mit is szeretne pontosan mondani. Elbert nincs benne mélyen a bizniszben, ő csak a kapocs a bányászok és a kereskedők között. Felhajtja a jobb köveket, kialkud rájuk egy jó árat, majd továbbadja azokat a smaragdcárok nemzetközi terítőinek. Ebből kifolyólag Elbert az a forma figura, akit mindenki ismer és el is fogad. Nem konfrontálódik, őt csak a kő érdekli, legyen bárki is az aktuális smaragdcár.
Oscarról már volt szó, de azt azért hozzá kell tegyem, olyan figurának tűnik, akire nem szívesen bíznám rá az életemet. Dörzsölt srác, a szemei előtt pedig pörögnek a dollárjelek. Őt a biznisz érdekli, nem mi. Nincs ezzel gond, végülis nem kell, hogy ő legyen az esküvői tanum.
Két terepjáróval indulunk neki, de nem jutunk sokáig. Oscar furgonjának felforr a vize közvetlen azután, hogy átlépjük Chiquinquirá határát. Fél órán át kínlódnak a kocsival, mire újra üzemképessé válik. Még nagyjából tíz kilométert megyünk aszfaltozott úton, majd lekanyarodunk Maripi irányába. Az út nem jó, de gyorsan haladunk, mert Oscar és Elbert nyomja neki rendesen.
Oscar és Elbert szereli a furgont
Sokáig nem látunk semmit a ködtől, aztán ahogy leereszkedünk a felhők alá, feltűnik a muzói völgyet körülölelő Smaragd-öv. Nem annyira látványos, mint azt korábban gondoltam. A hegyek elég kopárak, mindenfelé marhák legelésznek, nincs az embernek az a Hűha-élménye, mint a kolumbiai Andok többi részén.
Oscar egy helyen lassít le, egy magas szögesdrótkerítésnél:
- Ez a hadsereg egyetlen támaszpontja a völgyben. Sok szerepük nincsen, mert a biztonságért nem ők, hanem a paramilitárisok felelnek. Kirakat bázis, ahol senki nem csinál semmit.
- Akkor miért vannak itt?
- Azért, hogy a Texas Colombia értékes köveinek útját biztosítsák. A Texas Colombia tulajdonosai igen jóban vannak a politikusokkal.
- Hallottam olyasmit, hogy Manuel Santos is a smaragdnak köszönheti a Nobel-békedíjat.
- Így van. Külfüldi nyomásra megbékélt a gerillákkal, pedig tudta, hogy mi kolumbiaiak ezt nem akarjuk. A Nobel-bizottságot használta fel arra, hogy legalizálja a békét. Néhány szebb kővel megvásárolta magának a díjat, így olyan, mintha érvényt szerzett volna a döntésének.
- A béke meg azért kellett, hogy ne robbanjon ki Victor Carranza halála után az újabb smaragdháború?
- Úgy bizony! Na, én pont az ilyen dogok miatt nem foglalkozom ma már a smaragddal.
Másfél óra autózás után futunk be a völgy éléskamrájának számító Maripibe. Nem egy szép falu, viszont annál zsúfoltabb.
Maripi nem egy szép falu
Amíg Oscarék egy szerelőnél átnézik alaposabban a kocsit, mi teszünk egy sétát a főtérre. Horacio Triana Romero lovasszobrán kívül nincs itt nagyon semmi. Horacio nem valami falualapító, költő vagy mariachi, hanem a cunai bányák egykori smaragdbárója, aki 2012-ben merényletet követett el az ellen a Jesús Hernando Sánchez ellen, aki Víctor Carranza halála után megörökölte a smaragdcári titulust. Persze nem ez volt az egyetlen bűncselekmény, amit elkövetett; a helyi történetek alapján legkevesebb száz embert tetetett el láb alól a smaragdháborúk korában. Horacio 2016 óta börtönben ül, és fog is még egy darabig, de ez nem jelenti azt, hogy Maripi lakói ne tisztelnék úgy, mint egy igazi cárt. Neki köszönhető, hogy Maripi bányáira nem tették rá a kezüket a környék smaragdbárói, így az itt élőknek megmaradt a munkája.
Az 1960 és 1990 között zajló smaragdháborúról Európában nem sokat hallott az ember, pedig a kolumbiai rendőrség és hadsereg beszámolói alapján ez a többpólusú vendetta sokkal kegyetlenebb volt, mint a vele párhuzamosan zajló gerilla- és drogháborúk. Pablo Escobar és a FARC történetét lassan minden irányból feldolgozta a filmipar és a könyvpiac, a smaragdháborúról azonban máig nem született szinte semmilyen alkotás. Ennek az az oka, hogy a smaragdháborúnak még nincsen vége, csak hallgatólagos béke van a felek között.
A smaragd utáni verseny nem egy újkeletű dolog, mint a kokain vagy a kommunista ideológiával átitatott partizánharc, hanem egy évezredes múltra visszatekintő viszály. Már a spanyolok megérkezése előtt sem volt egyszerű a helyzet Boyacá esőerdőinek mélyén, mivel a Bogotái-fennsíkon élő indián közösségek kultikus tárgynak tekintették az ékkövet.
Horacio Triana Romero Maripi smaragdbárója volt, aki azon túl, hogy megvédte a falu bányáit a smaragdháborúban, legalább száz embert megölt, droggal kereskedett és pénzt mosott. Még ma is börtönben ül.
A muzói völgy muiszka legendáknak is otthont ad. Are, a muiszkák teremtő istene létrehozta Furát és Tenát, a nőt és a férfit. Örökéletet ajánlott nekik, ha hűségesek maradnak egymáshoz. Fura azonban megcsalta Tenát, ezért Are elvette tőlük az öröklét jogát. Gyorsan öregedni kezdtek, majd meghaltak. Emlékül a két embert Are kővé dermesztette. A San Pablo de Borbur mögötti két ikonikus szikla rejti Fura és Tena alakját, akiknek könnyei a muzói völgyben található smaragdok.
A spanyolok érkezésével a smaragd utáni hajsza felerősödött. A muiszkák legyőzése után a konkvisztádorok a muzo indiánokkal találták magukat szemben, akikkel azonban nem bírtak. Végül kiegyeztek a harcos törzzsel, így megkezdődhetett a smaragd Európába áramlása. Érdekes módon a spanyolokat és Európa többi nemzetét nem hozta lázba a méregzöld kő, India, Perzsia és az Oszmán Birodalom azonban remegett érte. Mivel smaragd csak nagyon kevés helyen található a világon, gyorsan a legértékesebb drágakő vált belőle.
Kolumbia függetlenedése után a bányajogokat a völgyben élő kreol családok gyakorolták. A szörnyű klímának, az embertelen körülményeknek, a 19. századi politikai belviszályoknak és a 20. századi világháborúknak köszönhetően a bányákat hol megnyitották, hol bezárták, így fejletlen maradt a drágakő exportja. Az USA felemelkedésével új esély nyílt a smaragd kitermelésére, azonban a völgyet eddigre hátrahagyták a bányatulajdonosok, így megkezdődött a bányajáratok erőszakos kisajátítása. A bányajogok zsebszerződésekkel alacsonyan képzett, gyakran írni és olvasni sem tudó bányászokhoz kerültek, akik sokszor kerültek összetűzésbe más, ugyancsak bányajogokért küzdő pioneerokkal.
A területfelosztás időszaka az 1960-as évek elejére véget ért, de rengeteg tisztázatlan kérdés maradt mind Muzo, mind Chivor környékén. Nem lettek kijelölve a pontos birtokhatárok, a bányászok és a hirtelen meggazdagodó bányatulajdonosok között pedig saját zsebre dolgozó szerencsevadászok jelentek meg, akik magán akcióikkal a munkásokat és a smaragdbárókat is feldühítették. Néhány bányatulajdonos, hogy gyengítse a többiek pozícióját, pénzelni kezdte ezeket az alakokat, így néhány éven belül teljesen elmérgesedett a helyzet a bányák körül. A nézeteltérések erőszakba fulladtak, a smaragdbárók elkezdték egymást irtani.
A zavaros '60-as években halászott jól az akkor húszas éveinek közepén járó Víctor Carranza, aki harminc évvel később a smaragdháború győztese lett. A szegény disznótartó famíliából származó Carranza már 8 évesen a bányákban dolgozott, 12 évesen pedig megcsinálta az első nagy üzletét: Gachalá mellett egy szűz területen három értékes bányát tárt fel, aminek koncessziós jogát átjátszotta az egyik chivori smaragdbárónak. A következő években szépen gyűlt a vagyona, a húszas éveinek elejére Chivor egyik leggazdagabb embere vált belőle. 1960-ban nyitotta meg az első saját bányáját, de nem Chivorban, hanem Muzo közelében, mivel ott több és jobb smaragd található. Azok közé a szerencsevadászok közé tartozott, akik jól kufárkodtak a lehetőségeikkel, s aki kapcsolatai révén kimaradt a smaragdháború első éveiből. Amíg a többiek egymást irtották, Carranza Muzo körül újabb és újabb bányajáratokat tárt fel, az ott talált köveket pedig nem a smaragdbáróknak, hanem közvetlenül külföldre adta el. Gyarapodása gyorsan szemet szúrt Muzóban, de ő ahelyett, hogy beleállt volna a csetepatéba, magán hadsereget vett fel maga mellé, ami új szintre emelte a smaragdháborút. Ettől kezdve már nem csak a családok közötti leszámolásoktól volt hangos a völgy, hanem paramilitárisok közti puskaropogásától is.
Az 1960-as évek háborúját Carranza behúzta, de békét kötnie senkivel nem sikerült. A leszámolások mindennaposak voltak, a térség biztonságát nem tudta garantálni. Mivel a smaragd egyre keresettebb drágakő lett a piacon, az állam szerette volna, ha az üzlet átlátható módon működik. Kapcsolatba léptek a Muzo környéki bányák két legnagyobb urával, Carranzával és Gilberto Molina Morenóval, hogy segítsék a völgy biztonságát stabilizálni, cserébe részesülnek az állam által nyitott piacokról beáramló pénzből. A megállapodás rövid ideig békét hozott a térség életébe, de az 1980-as évek elején új bandita jelent meg a színen Rodríguez Gacha, alias 'A mexikói' személyében. Carranza régről ismerte Gachát. Tudta, hogy Pablo Escobar üzlettársa egy világraszoló gazember, akinek azt sem szabad elhinni, amit kérdez. A kokainból meggazdagodó Gacha kivetette hálóját a Carranza fennhatósága alá tartozó quipamai bányákra, de a smaragdcár visszautasította. Rá pár napra Gacha megölette Carranza üzlettársát, Gilberto Molinát, valamint felrobbantotta a cár unokaöccsét. Ezzel vette kezdetét a muzói völgy legvéresebb időszaka, amit egyszerre vívtak smaragdbárók, paramilitárisok, valamint kokainkereskedők. És ha mindez nem lett volna elég, az évtized végére beszálltak a perpatvarba a gerillák is.
Muzo, a kolumbiai smaragd fővárosa
Ebben az időszakban minden a feje tetejére állt a völgyben, senki nem tudta, ki kivel van. Naponta váltották egymást a bányatulajdonosok, a munkások nem tudták, kivel vannak szerződésben, ki értékesíti a köveket. Gacha két éven át lövette Quipamát, közben a feltörekvő smaragdbárók mind arra pályáztak, hogy elmozdítsák Carranzát a pozíciójából. Két év alatt több mint 5000-en vesztették életüket a völgyben, de ennél sokkal többen vannak, akik egyszerűen eltűntek. A holttestek többségét nem csak úgy megtalálták, a rendőri dokumentumok szerint a halottakat csonkolva vagy fej nélkül temették el.
A mezei bányászok között is feszültség volt. Mivel instabillá vált a helyzet, elmaradtak a kereskedők, így a többség saját úton próbált túladni a köveken. A védelem nélküli munkásokat sokszor kisemmizték, rengetegen mondtak búcsút nem csak a köveknek, de valamelyik végtagjuknak is. Mai napig sok féllábú vagy félkezű bányászt látni Muzo környékén.
Nos, ebben az időszakban emelkedett fel az a Horacio Triana Romero is, akinek szobra van Maripi főterén. Azt mondják, nem volt egy könnyű ember. Halmozta az élvezeteket, nem csak smaragdban, de kokainban is szívesen utazott, ráadásul jó kapcsolatokat ápolt a FARC-kal. 2016 óta ül börtönben, ahonnan valószínűleg soha nem szabadul. Drogkereskedelemért, vesztegetésért, pénzmosásért és gyilkosságért ültették le. A smaragdháború idején elkövetett bűntettek felkutatására nincs remény, pedig egészen biztos, hogy több tucat ember haláláért felelős ez a remek úriember.
Az, hogy Horaciónak lovasszobra van Maripi főterén, mindent elárul arról, milyen vidékre is tévedtünk a csapattal. Hirtelen értelmét nyeri, miért is jön velünk Héctor, és miért kerül 5000 dollárba egy hacienda védelme egyetlen napra.
Maripi és Muzo között tovább romlik az út állapota, a táj azonban egyre szebb. A leglátványosabb egyértelműen magának a városnak a völgye.
Muzo sem szép, de Maripinél valamivel rendezetteb, bár rengeteg nincstelent látunk az utcákon
Muzo sokkal nagyobb és nyüzsgőbb, mint volt Maripi. Bár hivatalosan csak 9000 lakója van, napközben 20-25 000-en is megfordulnak az utcákon. Itt köttetnek ugyanis az üzletek, de ide járnak a bányászok felszerelésért is. Mi is azért állunk meg, hogy beszerezzünk néhány gumicsizmát. Amíg én Oscarral a csizmákat hajtom fel, a csapat megebédel az egyik vérhasbüfénél. Igazi bányász kosztot tolnak elénkű: húsok, belsőségek, bőrök. Amúgy elég feltűnőek vagyunk, a szomszédos asztaloktól minden szem ránk mered. Bár Muzo nyilván látott már turistát életében, ekkora csoport nem hinném, hogy valaha is megfordult volna errefelé.
Muzóban egyél úgy, ahogy a bányászok
Pedig Muzo a hírével ellentétben nem olyan rossz hely. A főtéren még múzeum is van, igaz, a Carranza által alapított létesítmény zárva tart. Pedig megnéztem volna, mit tartanak bemutatásra érdekesnek a smaragdcárok.
Bár Oscar azt ígérte, hogy Uriel bányáiba fogunk ellátogatni, Elber rossz hírrel szolgál: az út Quipama után leszakadt, ezért esélytelen, hogy elérjük a járatokat. Remek! Rövid agyalás, majd Oscar Héctorhoz fordul, hogy miként legyen. Bedobom a Texas Colombiát, ami útba esik, de ettől Oscar szeme elkerekedik:
- Oda még a pápa se teheti be a lábát!
- Valami legyen, Oscar! Egy kis autókázásért nem fizetünk 9 millió pesót.
A csapat próbálja szeretni Muzót
Quipama felé megállunk egy cukornád üzemnél, ahol betekintést nyerünk a panela készítésébe, közben Oscar, Elbert és Héctor telefonálgatnak. Végül Elbert lép oda hozzám:
- Megyünk a Texas Colombia bányájába. Nem tudom, hogy lesz, de Héctor intézett valamit. Én azóta nem jártam ott, hogy Carranza eladta a jenkiknek a bányajogokat. Mondd meg a csapatnak, hogy senki nem húzhatja le az ablakot, fotózni pedig szigorúan tilos!
Útban a Texas Colombia felé átkelünk a Rio Itocón
Leereszkedünk a völgy aljára, majd átkelünk a Rio Itocón, ahol néhány fiatal srác smaragdot guberál a meddőhányóban. Átkelünk a folyón, majd megérkezünk a szögesdrótokkal körbevett Texas Colombia bejáratához. Mivel én közben átültem a másik kocsiba, így nem tudom, hogy mi történik előttünk, de Oscar és Héctor tárgyal valamit az őrrel, aki erre kinyitja a kaput. Ezután még két másik kapun is átkelünk, majd egy földúton bekocsikázunk az esőerdő mélyére. A fák között feltűnik pár egyszerű kalyiba.
Bár tilos volt fotózni, én azért lőttem egy képet a Texas Colombia bejáratánál
- Ezek a bányászok házai. Az egész életüket itt töltik a bányák mellett - mondja Elbert.
- Őket a Texas Colombia alkalmazza?
- Igen. De nem kapnak sok pénzt. Itt élni elég, innen elköltözni és új életet kezdeni nem.
Az egyik házból egy középkorú fickó lép elénk. Lekezel Héctorral, majd int a fejével, hogy kövessük. Tíz perc séta után megérkezünk az egyik bányajárat bejáratához, ami előtt üres csillék álldogálnak.
Útban a bánya felé
- Vegyék át a gumicsizmákat! Odabent lehet fényképezni, de rólam, ha lehet, ne rakjanak fel képet a világhálóra - adja ki az ukászt a rögtönzött vezetőnk.
A bánya bejárata
Sok bányában jártam már életem során, de olyanban, mint ez, még soha. A smaragdnak az anyakőzete egyszerűen annyira nem evilági, hogy úgy érzem magam, mintha egy sci-fiben szerepelnék. Földrajz tanár vagyok, éveken át tanultam kőzet- és ásványtant, de ehhez még csak hasonlót sem láttam soha. Az anyakőzet sötétszürke, zsíros tapintású. Lemezesen törik, majd porlad szét az ember kezében, ráadásul fog, mint a szén. Egészen biztosan agyagpala az alapja, de olyan szennyeződések látszanak rajta, amit az ember agyagpalában valószínűleg csak itt lát.
A muzói smaragbányák fala sötétszürke és zsíros tapintású
Az Andok keleti vonulatának nyugati lejtőinél járunk. A Keleti-Kordillera az Andok legkorábban kiemelkedett tagja, ami alá folyamatosan nyomult be anyag a későbbi tektonikus mozgások során. A Középső-Kordillera sokkal aktívabb a keletinél, ott erős vulkanizmus figyelhető meg. A Csendes-óceáni-lemez valószínűleg olyan erővel tolódik be az Andok alá, hogy a Középső-Kordillera mélyben megrekedő evaporitos szulfátjait és ritka fémeit (berillium, króm és vanádium) képes injektálni az agyagpalába. Ezek a sós üledékes lerakódások fehér csíkként jelennek meg a kéntől zsírossá váló alapkőzetben, s lévén a berilliumot a króm zöldre színezi, optimális viszonyok között smaragd képződhet belőlük.
- Mi bányászok ezt a fehér csíkot követjük. Ha megkaparjátok, láthattok rajta egy vékony zöld bevonatot. Az a smaragd. Persze ez a bevonat nem értékes, mert porlad, de nagy nyomás alatt olykor kikristályosodik. Ezeket a kristályokat keressük nap mint nap - magyaráz a falat kopogtatva vezetőnk.
Vezetőnk (akit a kérésére felismerhetetlenné tettünk a képen) bemutatja, hol kell keresni a smaragdot
A fehér réteg szélén a legtöbb esetben nem zöld csík jelenik meg, hanem pirit. Ez a zsíros tapintású pirit a klasszikustól eltérően azonban nem oszloposan, hanem göbösen válik el, ami valószínűleg a szulfátok eredménye.
- A pirit teljesen értéktelen, semmire nem jó - magyarázza a fickó, mert nem érti, miért szedegetjük ki azokat a falból és tesszük zsebre.
A króm színezi zöldre a berilliumot - így képződik a smaragd
A bányában meleg és pára van. Negyven percet töltünk benn, ennyi bőven elég is belőle. A járat előtt még váltunk pár szót a kísérőnkkel:
- Mikor volt jobb itt dolgozni? Carranza idejében vagy most?
- Carranza idejében - kapjuk az egyértelmű választ - Akkor mindenki szabadon mozoghatott, s bár voltak játékszabályok, ha betartottad azokat, jól kerestél. Persze akkortájt nem volt alapfizetés, a szerencsére volt bízva az életed. De ha valaki értett a smaragdbányászathoz, az nem maradt pénz nélkül. Most fizetést kapunk a Texas Colombiától, ami jó, mert kiszámítható, viszont minden téren meg van kötve a kezünk. Nem lehet zsebre dolgozni, kötelező munkaidő van, az egész olyan, mint egy hivatalban. A bányászat azonban nem olyan, mint ülni egy számítógép mögött. A bányász minden nap úgy kel fel, hogy na majd most! Persze tudja, hogy a nagy fogáshoz szerencse is kell, de a remény éltet minket.
- Akkor miért maradt itt? Miért dolgozik az amerikaiaknak?
- Hová mehetnék? Én csak a smaragdbányászathoz értek, semmi máshoz. Az egész életemet ebben a völgyben töltöttem. Bár én jártam iskolába, megtanultam írni és olvasni, a legtöbben közüllünk analfabéták. Itt sajnos nincs választásod. Az 1980-as években, amikor én még fiatal suhanc voltam, hétről hétre változott, kinek dolgozunk. Aki ügyes volt, megcsinálta a szerencséjét, mert a káoszban mindent lehetett. Aki nem volt olyan ügyes, az vagy sodródott az árral vagy kinyírták a paramilitárisok. A '90-es évek elején végre nyugalom lett, Carranza megalkudott mindenkivel. Utána 2008-ig, ha voltak is problémák, jól működött minden.
- Utána mi történt?
- Carranza megöregedett és hibát hibára halmozott. A legértékesebb bányát eladta az amerikaiaknak. Mondják persze, hogy politikai nyomásra, amiben lehet is valami, de Carranza korábban nem volt megvásárolható. A pénz elkényelmesítette.
- Ekkora gond, hogy a Texas Colombia megvetette a lábát Muzóban?
- Persze! Korábban több ezer embernek adott megélhetést ez a völgy. Ma alig vagyunk 1200-an. Victor eladta, kisemmizte a sajátjait. Több száz család vált földönfutóvá, sokan a bűnözés felé fordultak. Ráadásul a jenkiknek nem tetszett, hogy a bányatelep bejáratánál guaquerók kapirgálnak. Munkavédelmi és emberjogi blablára hivatkozva onnan is elzavarták a bányászokat. Most épp nyugi van, de minden héten van valami balhé a kerítésnél. Tessék! Ez pont egy hete történt - indít el egy videót a telefonján, amin több száz guaquero, vagyis kapirgáló ostromolja meg a Texas Colombia főkapuját molotov koktélokat dobálva, szemét hegyeket gyújtogatva.
A guaquerók azok a nincstelenek, akik a bányák törmeléklejtőin, meddőhányóin keresgélik az egy-két karátos smaragdokat. Az 1980-as évek vérzivataros időszakában a számuk elérte a 15 000-et, a Carranza fémjelezte békeidőben nagyjából 8000-en voltak, ma mindössze 1000-en kapirgálnak az agyagpala-törmelékben. A terv az, hogy holnap felkeressük őket, mert gyanítom, hogy igazi sorsokkal ott találkozik az ember.
Quipama sokkal kisebb, mint volt Muzo
Elbúcsúzunk lefizetett kísérőnktől, majd felhúzott ablakok mellett búcsút intünk a Texas Colombia bányatelepének. Quipama felé vesszük az irányt, mert a terv az, hogy ott töltjük az éjszakát.
Szűk egy óra alatt futunk be az apró faluba, amire a magasból figyel Uriel villája. Elbert azt mondja, a sógora csak üzletelni jár a haciendára, ezért az esetek többségében a ház üresen áll.
- Quipama minden lakója Urielnek dolgozik?
- Nem, csak a bányászok. Két-háromszázan lehetnek. A többiek saját bizniszt visznek, persze jóváhagyással.
Quipama csendes, nyugodt falu, de nem volt ez mindig így
Egy egyszerű, de tiszta vendégházban szállásolnak el minket. A szálló tulaja egy 40-es éveinek végén járó hölgy, aki Tolimából jött Quipamába egy barátja invitálására. Érkezésekor azonban a barátja eltűnt, ő pedig pénz hiányában itt ragadt a faluban.
- Először beálltam takarítani egy hotelbe, majd kutyakozmetikát nyitottam - meséli, miközben leül mellénk rumozni.
- Kutyakozmetikát, itt?! - hördül fel az egész csapat egyszerre.
- Igen. Az itteni asszonyok imádják nyiratni, öltöztetni a kutyáikat. Anno Tolimában is dolgoztam ilyen helyen, de ott messze nem voltak annyira megőrülve a kutyakozmetikáért, mint itt.
- Ezek szerint bejött az üzlet.
- Be. De beleuntam. Úgyhogy eladtam, a pénzen pedig pár évvel ezelőtt szállót nyitottam. Ez sokkal nyugodtabb, és nem karmolják össze minden nap az embert - mosolyodik el.
- Járt itt korábban külföldi?
- Igen. Egyszer volt itt egy spanyol üzletember, valamint egy ecuadori. De ők a smaragd miatt jöttek. Önök az első turistáim! - csattan fel.
Vacsorára Elberthez vagyunk hivatalosak. A falu szélén lakik a feleségével, lányával és az unokájával. A háza egyszerű, nincs benne semmi flanc. Tyúklevest főznek nekünk, mi pedig pálinkával kínáljuk őket. Nem ízlik nekik. A vacsora után Elbert kipakol egy halom smaragdot az asztalra, azt remélvén, veszünk tőle valamit. Egy-két értéktelenebb követ megvesz a csapat, de Elberten azért látszik a csalódottság. Talán most értik meg, hogy a bányajáró kalandturizmus nem a milliárdosok sportja. Szerencsére gyorsan túlteszi magát a gyengére sikeredett üzleten és szívesen mesél nekünk Quipamáról.
Elbertéknél vacsorázik a Mirador-csapat
- Itt születtem ebben a faluban. Még gyerek voltam, amikor az őrület elkezdődött, a smaragd egyszerűen beszippantott. Emlékszem, tíz éves lehettem, amikor megjelent Carranza a vidéken. Fiatal srác volt, tömve pénzzel. Mindenki olyan akart lenni, mint ő. Persze a többség a lábnyomát sem szagolhatta, de én elégedett vagyok. Amit quipamaiként el lehetett érni, azt elértem - húzza ki magát büszkén.
- Azt mondd el Elbert, hogy lehetett túlélni az 1980-as évek smaragdháborúit? - szegezem neki a kérdést.
- Jó kérdés. Talán csak annyi kellett hozzá, hogy mindig tudtam, kinél meddig lehet elmenni. Persze ez a Gacha-féle félőrültek esetében kevés, de én türelmes voltam. Pedig Quipama ekkortájt nagyon kemény hely volt.
- Mi történt pontosan?
- Gacha rá akarta tenni a kezét a bányákra. De a bányák Carranzáé voltak, és ő nem engedett. Carranza gazdag és befolyásos fickó volt ugyan, de Gachával szemben ő is tehetetlen volt. Ha Gacha azt mondta, hogy Quipama az övé lesz, addig nem tágított, amíg úgy nem lett.
- De Quipama végül nem lett Gacháé.
- Nem, hála Istennek! Mielőtt ez bekövetkezett volna, agyonlőtték.
- Meddig háborúzott Carranzával?
- Két évig. Illetve mi addig voltunk bezárva a faluba. Kínlódnak itt a pandémiás kijárási tilalommal. Jöttek volna ide 35 éve! Itt ha kiraktad a lábad a házon kívülre, azonnal lelőttek.
- Tényleg?
- Ha nem is ennyire szélsőségesen, de igen. Két éven át nem hagyhattuk el a falut. Este hat és reggel hat között tilos volt az utcán tartózkodni.
- És ha valaki megszegte?
- A település környéki erdő tele volt Gachá embereivel, akik éjjellátóval figyelték a falut. Azonnal lelőttek, ha valakit rajtakaptak. Emlékszem, volt egy fiatal srác, aki másfél év bezártság után úgy döntött, elhúz Quipamából. Alaposan megtervezte a szökését, de nem messze a falutól elkapták. Gacha emberei úgy jeleztek nekünk, hogy másnap reggel berepültek a falu fölé helikopterrel, majd mikor mindenki összegyűlt a főtéren, hogy lássa mi történik, kilökték a srácot a magasból. A szerencsétlen úgy csapódott be a földbe, hogy darabokra szakadt.
- A te családodban is volt haláleset?
- Mindenkiében volt, de erről nem szívesen beszélek.
- Te hogy éltél túl?
- Úgy, hogy nem ugráltam. Szerencsére volt annyi félretett pénzem, hogy a családomat ne bántsák. Gacha halála után pedig tudtam, kinek, mit és mennyit szabad elmondani, kivel hogyan kell viselkedni. Muzóban ez mindennek az alapja. Ha nem ugrálsz, nem okoskodsz, nem ügyeskedsz, akkor nem csak túlélsz, jól is élsz.
Bár Elbert és családja puritán életmódot folytatnak, a sógora Quipama egyik smaragdbárója. Urielnek számtalan haciendája, birtoka van, az Egyesült Államokban még bevásárlóközpontot is tulajdonol. Valószínűleg Elbertéknek sem ez az egyetlen házuk, de nem akarok a zsebében turkálni. Erről úgysem mondana semmit, mert a völgyben addig vagy biztonságban, amíg nem tudják, mid van.
Muzo környékén nem csak bányák vannak. Ez a szép vízesés például egész közel van a meddőhányókhoz.
- Carranza győzelmével béke lett Quipamában?
- Fogjuk rá! Voltak később is problémák, de messze nem olyan mértékűek, mint Gacha idejében. Olykor idekeveredtek a narkósok, a gerillák és más paramilitárisok is, de az idő jó részében béke volt. Lehetett dolgozni, létezni. Jól ment a biznisz.
- Ha eddig jól ment a smaragd, akkor mi szükség a turistákra?
- Andrés! Elmúltam 60 éves. Az egyik fiam ugyan smaragdban utazik, de a lányomat például nem érdekli. Túl sok vérrel és idegességgel jár. Most éppen jó, de senki nem tudja, hogy lesz jövőre. Itt ez a pandémia is. Ahogy látod, az ittenieket nem igazán érdekli (Tényleg nem. Mióta elhagytuk Chiquiquirát, alig láttam bárkin is maszkot), de a városiakat igen. Elmaradtak a kereskedők, nem vették a követ. Persze ez a mostani helyzet a turizmust sem segíti, de ahogy láttam itt-ott az országban, sokkal nyugodtabb, kiszámíthatóbb üzlet, még ha nem is hoz annyit a konyhára. Szeretnénk látni Uriellel, hogy működik-e.
Működhet, ha a turisták biztonságosan utazhatnak be, és ha nem kerül annyiba a védelmi pénz egyetlen napra, mint a háromhetes utazásunk teljes díja - gondolom magamban, de ki azért nem mondom.
Érkezünk a guaquerók, vagyis kapirgálók völgyébe
Másnap reggel Elberték tamallal készülnek, majd megindulunk a meddőhányók irányába. Bár tegnap a bánya érdekes volt, az igazi izgalmat a guaquerók, vagyis a kapirgálók jelentik. A völgyben több helyen is találkozni velük, de legnagyobb számban a Texas Colombia törmeléklejtőin gyűlnek össze. Azért itt, mert itt van a legnagyobb esély rábukkanni valami értékesre.
A guaquerók házai nem luxuslakások
Kiszállunk az autóból, majd két perc séta után belebotlunk az első párosba. Két ötvenes éveiben járó asszonyság az, akik csákánnyal próbálnak szerencsét. Engednek ugyan fényképezni, de nem túl beszédesek, így feljebb megyünk az erdőben. Szinte azonnal egy fickóval és két fiatal lánnyal találkozunk. A két lányon mindenki szeme megakad. Igazi kolumbiai szépségek, akiket az ember inkább a kifutón tudna elképzelni, semmint itt lapátolva.
A guaquerók szegények, de nagyon jó kedélyű emberek
- Facatativából jöttünk, mert a pandémia miatt megszűnt a munkánk. A nagybátyánk hívott, hogy van egy gödre, ha gondoljuk, próbáljunk szerencsét - meséli az idősebbik lány, miközben lapátolja be az agyagpalát egy nagy zsákba.
- Mióta vagytok itt?
- Két hónapja.
- És megérte lejönni?
- Most már igen. Az első egy-két hét kemény volt, mert nem találtunk semmit. Aztán a nagybátyánk mellett megtanultuk, hogyan kell ezt csinálni. Ma már minden nap találunk néhány kisebb követ.
- Akkor pénzeteknél vagytok?
- Annyit keresünk vele, mint kerestünk Facatativában, de azért jó lesz hazatérni. Remélem, lassan véget és a pandémia és újra munkába állhatunk.
A bányák felesleges köveit a folyók hordják le a völgybe, ahol a guaquerók gödröket ásnak. Mindegyik gödörnek van tulajdonosa.
A lányok nagyon aranyosak, engedik, hogy fényképezzük őket, s mikor mondjuk, hogy nálunk nem bányászok, hanem modellek lennének, elvörösödnek.
Kolumbiában a bányász lányok is csinosak
A guaquerók nagy számban a völgy alján, az Itoco-folyó partján gyűlnek össze, mivel ott nincs probléma a vízzel, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy mosni lehessen a smaragdot.
Ahogy a bányáknak, úgy a gödröknek is tulajdonosai vannak. Ezeket a guaquerók egymás között osztják le, más gödrébe beállni tilos. Mivel ma nincsenek olyan sokan, mint anno, az üzletféltés is megszűnt. Korábban folyamatosan figyelték, ki hol kapirgál, mekkora követ talál. Ha valaki talált valami szépet, azt gondosan eldugta, nehogy híre menjen. Lehet, ez most is így van, de a kisebb kövekkel (canutillo), gangákkal szinte minden gödör megkínál minket. Nekem a gangák tetszenek a legjobban. Ezek általában többféle ásványt, természetesen smaragdot is magukba foglaló kövek, amik nagy egészként mutatnak igazán jól.
A gödrökben vízzel mossák ki a smaragdot az agyagpalából
A kövek amúgy nem drágák. A legolcsóbb gangákat már tíz dollárért meg lehet venni, a legdrágább példányok pedig 2-300 dollárba kerülnek. Bogotában az itteni áraknak két-háromszorsáért lehet kőhöz jutni, Európában pedig a szorzó tíz-tizenkétszeres. Egy itteni ötvendolláros apró smaragdért simán el lehet odahaza kérni akár ötszáz dollárt is.
Szia Uram! Kell olcsóér' smaragd?
A csapatomat amúgy nem annyira a kövek, sokkal inkább az emberek érdeklik. Elképesztő arcokat látunk. Az egyik katlanban két 80 év körüli úr dolgozik. Egyikük fekete, a másikuk fehér. Azt mondják, ötven éve találkoztak a bányában, azóta elválaszthatatlanok. Mivel errefelé nincs nyugdíj, addig dolgoznak, amíg meg nem halnak.
Muzóban nincs nyugdíj. Itt addig dolgozol, míg meg nem halsz.
Kicsit lejjebb egy egész családba botlunk nagypapástul, unokástul. A gyerekek 4-5 évesek lehetnek, de ugyanúgy lapátolnak, mint a szüleik és nagyszüleik, akik jó eséllyel ugyanígy, 4-5 évesen kezdték az ipart. Azt mondják, megéri kapirgálni, mert a család szépen megél belőle.
Két órán át bóklászunk a guaquerók között, közben azt hiszem, sok mindent átértékelünk magunkban. Ezek az emberek az elmúlt ötven évben megéltek több háborút, mégis itt maradtak és dolgoznak. Azt mondják, nekik nagyjából mindegy, hogy Carranza, Gacha vagy a Texas Colombia a tulajdonos, mivel velük egyik sem számolt soha. Nem is igénylik a törődést, csak arra vágynak, hadd dolgozhassanak, mert akkor nekik jó. Tudják jól, hogy azokat a köveket, amiket itt tőlük megvesznek, sokszoros áron adják tovább Bogotában és külföldön, de nem rágják magukat miatta. Egy a fontos: az emberek szeressék és vegyék a smaragdot!
Gyermekvédelem, emberi jogok? Felejtsd el! Ezeknek a szavaknak Muzóban nincsen jelentésük, és az itt élők nem is akarják, hogy legyen.
Biztos vagyok benne, hogy aki érzékeny az emberi jogokra, az kiakadna attól, ami a meddőhányók és bányák környékén mai napig történik. De én azt mondom, az emberi jogok csak ott fontosak, ahol van remény a társadalmi fejlődésre. Muzo nem ilyen hely, sőt, igény sincs a változásra. Az itt élők generációk óta a bányákban dolgoznak, a munkakörülményeik pedig pont olyanok, mint évszázadokkal ezelőtt. Egyszerűen a smaragdot nem lehet humánusabban bányászni, csak így. Egyetlen módon segíteheted ezeket az embereket, ha smaragdot veszel. Vagy ha Te is eljössz Muzóba és segíted a turizmus felfutását...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
