A muzói smaragdbányák után megpihenünk Villa de Leyvában, majd leereszkedünk a Rio Magdalena völgyébe, ahol kevesek által ismert, mégis csodaszép és izgalmas helyekre látogatunk el. Zipaquirá sókatedrálisa után Guaduas gyönyörű városában kötünk ki, majd Honda színes utcái után Ciudad Perdida de Falán aranybányáiban bóklászunk. Armerót épp csak érintjük, majd rabul ejti a csapatot a mágikus realizmus Ambalemában.
Muzo és a kolumbiai smaragdbányák hatalmas élmény volt, de folytatjuk utazásunkat, hisz még hátra van több mint egy hét a túrából. Addig még útba ejtjük Villa de Leyvát, Zipaquirát, Guaduast, a Rio Magdalena völgyét, a Combeima-kanyont és Salentót.
Oscartól és Elberttől Chiquinquirá buszpályaudvaránál búcsúzunk el, majd ülünk fel a menetrendszerinti buszra, ami Villa de Leyvába tart. A buszon maszkot kell viselni, ami két hét maszkmentes létezés után elég kényelmetlen, de szerencsére csak másfél órás az út, így túlélhető.
Villa de Leyváról nem írnék részletesebben, mert már kismilliószor megtettem, viszont a pandémia okozta változásokról mindenképp ejtenék pár szót. Ez az első olyan helyszíne a két hete tartó utazásunknak, ami fent van a Kolumbiába látogató turisták radarján, külföldivel azonban itt sem találkozunk. Mivel a városban számos hostel, étterem és túraszervező rendezkedett be a hátizsákosokra, rengeteg helyet zárva találunk. Ilyen például a Gasztroudvar, ahol a kéttucat evőből mindössze kettő tart nyitva. A bárok többsége is lehúzta a rolót, az éttermek is vagy bezártak, vagy tulajdonosváltáson estek át.
Az itt élő magyar barátosném, Bea - aki meglátogat minket a szállásunkon -, azt mondja, Villa de Leyva az elmúlt egy évben nagyon megváltozott. A legtöbb külföldi hátrahagyta a házát és üzletét, rengeteg lett az eladó ingatlan. Ez jó lenne ugyan a most befektetni vágyóknak, csak azok nem jönnek, mert félnek, hogy a pandémia sokáig elhúzódik, és ha így lesz, az könnyen visszahozhatja az elmúlt évtizedek erőszakhullámát.
Az egyetlen pozitívuma a pandémiának, hogy Villa de Leyva végre nincs tömve emberekkel, így lehet normális fényképeket készíteni a főtéren. A környező látnivalóknál már kevésbé, mert a Casa Terracota és az Infiernito is zárva tart, így marad a Paleontológiai Múzeum és a Marqués Borászat, ahol - mondanom sem kell - mi vagyunk az egyetlen látogatók.
Villa de Leyva tökéletes hely feldolgozni a Muzo nyújtotta élményt, de harmadnap indulunk is tovább. Visszatérünk Chiquinquirába, majd onnan Zipaquirába utazunk, ahol ismét találkozunk sofőrünkkel, Henryvel. Elkövetjük azt a hibát, hogy hallgatunk rá és a falu egyik neves evőjében ebédelünk. Olyan lassú a kiszolgálás, hogy aggódni kezdek, hogy fog beleférni a Sókatedrális és az utazás egészen Guaduasig.
Régen nem jártam a zipaquirái Sókatedrálisban. Továbbra is szép.
Végül délután kettőkor sikerül bevennünk Kolumbia egyik leghíresebb látványosságát, a Catedral del Salt, vagyis a Sókatedrálist. Majdnem tíz évvel ezelőtt jártam itt utoljára. Akkor tetszett ugyan, de sokat rontott az élményen, hogy iszonyú volt a tömeg. Most sokkal kevesebben vannak, így szabadabban lehet élvezni a gigantikus termeket és fényjátékokat. A katedrális szép és érdekes, de azt azért túlzásnak tartom, hogy beválogatták Kolumbia hét legfontosabb turisztikai látványossága közé. Nemocón nekem speciel jobban tetszik.
Ha erre jársz, mindenképpen keresd fel, de azért azt ne hidd, hogy ez Kolumbia highlightja
Délután négykor indulunk Guaduasba, így már tudom, hogy késő este fogunk befutni a Rio Magdalena völgyének fehér városába. Így is van. A Villeta és Guaduas közötti húszkilométeres hágót másfél óra alatt tudjuk le, így csak 8 óra felé sikerül elfoglalnunk a szállásunkat.
Guaduas nagyon kellemes hely. Szemben a Bogotái-fennsík településeivel, itt az emberek sokkal lazábbak. Végre el lehet dobni a maszkot és szabadon mulatni a főtéri bárokban.
Guaduas továbbra is az egyik kedvenc Bogotához közel eső városkám
Vacsora helyett rumra költjük a pénzünket, így másnap reggel mindenki lassan kezdi a napot. Néhányan átmegyünk La Pola szülőházába. Amikor utoljára Guaduasban jártam, az épület sajnos zárva tartott. A forradalmár házikója nem nagy, a legérdekesebb része a konyha, ahol korabeli tárgyak figyelhetők meg.
La Pola nemzeti hős, szülőháza konyhája azonban kezdetleges volt
Délelőtt elvakarózunk egy ideig, majd visszapattanunk Henry kisbuszába és irány a Rio Magdalena völgye. Szeretnénk megállni a Piedra Capiránál, ahonnan tiszta időben belátni a Nevado del Ruiz és a Nevado Tolima hósipkás csúcsait, csakhogy nincs tiszta idő, a kiszögellés is ködben áll. A félórás kitérő után leereszkedünk Hondába, utazásunk egyik legforróbb városába.
Honda sokkal többet érdemelne, egyszerűen nem értem, miért nem látogatják turisták
Honda Guaduashoz hasonlóan kegyvesztett a külföldi turisták körében, pedig a hőséget leszámítva egészen hangulatos kisváros. No, persze nem egy Playa de Belén vagy Monguí, de abszolút érdemes ide is betérnie annak, aki errefelé utazgat. Engem Honda leginkább Valleduparra emlékeztet, amit érthetetlen módon ugyancsak igen kevesen látogatnak.
Hondában ilyen szép utcákba botlik az ember
Hondából Mariquitába utazunk, onnan pedig Ciudad Perdida de Falán felé irányítom Henryt. Sofőrünk életében nem hallott az egykori aranybányáról, a GPS sem ismeri, táblák sem jelzik a helyet, így kénytelen vagyok emlékezetből navigálni. Amikor a földút végén felsejlik Campelias háza, megnyugszom, tudom, jó helyen járunk.
Betérek a házhoz és látom, az öreg, aki 2017-ben levitt a bányába, él és virul. Nem ismer meg, de a köszönésemet fogadja. Most már csak az ösvényt kell felidéznem magamban, ami meglepően könnyen megy. Húsz perc ereszkedés után egy korábban nem létező tanyán kötünk ki. A ház tulajdonosa, egy idős avokádótermesztő hölgy irányba rak minket. Kell a segítsége, mert Ciudad Perdida de Falán ösvényei megváltoztak az elmúlt pár évben.
Ciudad Perdida de Falán bányái elég szép helyen bújnak meg
2017-ben alig negyven perc alatt végigjárható volt a régi bánya, ma ez alsó szinten másfél óra. Az ösvény átvisz minket a szomszédos völgybe is, ahol van egy apró vízesés, valamint látunk titi majmokat is. A bánya történetét anno már leírtam, így most ettől eltekintenék, legyen elég annyi, hogy Ciudad Perdida de Falán varázslatos hely. Biztos, hogy jövök én még ide!
A bányaépületek romosak, de a vegetáció egyszerűen rabul ejti az embert
Ebben a folyóban bizony évszázadokon át aranyat mostak
Egy régi raktár
Ciudad Perdida de Falán mérgespókja a coyes, aminek csípése izomgörcsökhöz, éberkómához vezethet
Végigjárjuk az aranybányai járatait
A bányákban ma már nincs arany, denevér viszont annál több
Következő megállónkat Armeróban tartjuk. No, nem maradunk sokáig, mert a csapat nem azért jött Kolumbiába, hogy szomorú dolgokat lásson. Armero 1985. november 13-án vonult be a történelemkönyvekbe, ekkor pusztította el a Nevado del Ruíz kitörése utáni iszapár, ami 22 000 emberéletet követelt. Ellátogatunk az egykori város főterére, a temetőbe, valamint az Omaira Sáncheznek emelt kegyhelyhez. Omaira haláltusáját anno közvetítette a televízió, a 13 éves kislány végül a kamerák előtt vesztette életét.
Armero nem egy kellemes hely
Ennél sokkal nagyobb élmény a közeli Ambalema, a Rio Magdalena völgyének legszebb faluja. Ez az a hely, ahol megelevenedik Gabriel Garcia Márquez "Száz év magány" című műve. Bár nem olyan szép, mint az Andok koloniális falvai, az ember bőre alá az első pillanatban beivódik a mágikus realizmus. A meseszerű házak előtt egyszerre parkol elektromos autó és öszvér, együtt iszik a kocsmában üzletember és földműves.
Már az Ambalemába vezető út is mágikus
A szállónk, a Hotel San Gabriel is illeszkedik a képbe. A kívül gyarmati, belül modern stílusú medencés hotel olyan, mintha egy láthatatlan burok választaná el a falutól, pedig annak majdnem a központjában áll. Ambalémában az ember nem tudja, a 19. században vagy a 21. században jár-e. A meseszerű múltat az öszvérháton közlekedő földművesek idézik meg, a jelenkort az a néhány vállalkozó szellemű üzletember, aki hozzánk hasonlóan képtelen elszakadni a mágiuks realizmus kézzel fogható kivetülésétől. Ambalema egészen szürreális, mégis szemet gyönyörködtető. Kicsit bánom, hogy csak egyetlen éjszakát maradunk...
Ambalema a mágikus realizmus tökéletes példája
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
