Asunciónban az elnöki palota egy favella kellős közepén áll. Az az elnöki palota, amit egy magyar építész tervezett 200 éve, s amiben első szabadon választott elnökként egy magyar ember székelt. Ha már ennyi magyar vonatkozása van Paraguay fővárosának, hogy lehet, hogy pont engem, egy magyar lányt akartak fényes nappal kirabolni az utcán?
Ahogy a péntek délutáni csúcsforgalomban araszolgat befelé a buszunk a szedett-vedett épületekkel szegélyezett, szmogos főúton, az embernek ugyanaz a nyomasztó érzése támad, mint Peru vagy Bolívia bármelyik jellegtelen nagyvárosának lepukkant külkerületében. Röpke két óra alatt sikerül megérkeznünk a központba a 20 kilométerre fekvő Clorindából.
Megfizethető szállás keresésére tett első kísérletünk a Nuestra Señora de la Asunción névre hallgató főtér közelében csúfos kudarcot vall. Másfél órás próbálkozás után a Plaza Uruguay szomszédos utcájában kötünk ki, annak az idős hölgynek az ősrégi házában, aki több mint négy évvel ezelőttről név szerint emlékszik Endrére, az 'hungaróra'.
A Torre Icono Paraguay legmagasabb épülete
A szoba nem szép, de legalább vannak benne antik bútorok, még ha azok ajtaját kinyitni nem is lehet. Bár a szálló nagyon messze van a luxustól, így is súrolja a napi költségvetés erre szánt összegének felső határát. Paraguay kétségkívül nem lesz olcsó mulatság, ez már most tisztán látszik.
Másnap Endrének dolga van, így a szálláson marad, amíg én elugrom a mosodába. Asunción nem tartozik a legveszélyesebb latin nagyvárosok közé, így nyugodtan sétálok az utcán. Rablóra Dél-Amerikában legkevésbé a paraguayi főváros kellős közepén, egy derűs, napfényes, csendes szombat délután számítok. Igaz, az ebéd utáni szieszta itt is legalább olyan komoly dolog, mint a déli szomszédnál, így az utcákon ezidőtájt rajtam kívül legfeljebb csak néhány kóbór kutya csavarog. Mindkét kezemben egy-egy jókora csomag szennyes ruhával, hátamon pedig egy kis hátizsákkal épp a szállástól két utcányira lévő lavandería felé ballagok, amikor egy mezítlábas, elhanyagolt külsejű kölyök kerül elő valahonnét, és egy kést kotor elő a pólója alól.
Katona a parton sütkérezik, engem meg simán kirabolnak pár utcával odébb
- Tegyél le mindent, ami nálad van! - szól rám komoly arccal, miközben nyugtázom, hogy a srác nem lehet több 15 évesnél.
Elképzelem, ahogy kibontja a táskákat és megtalálja az értékes zsákmánynak vélt koszos alsógatyákat és büdös zoknikat. Röhögőgörcs kap el. Az a mellékes apróság, hogy a hátamon is van egy zsák benne "egy kevés" dollárral, egy bankkártyával és az útlevelemmel, már teljesen elkerüli a figyelmemet. Viselkedésemmel akár magamra is haragíthatnám a suhancot és akkor lehet, belemártaná a bicskát a hátamba, de nem így történik. Teljesen lefagy, először nem is tudja, mitévő legyen, majd zavartan elteszi a bicskát és csendesen eloldalog, mintha amúgy csak jó napot szeretett volna kívánni. Én meg örülök, mint majom a farkának, hogy egyetlen hajszálam sem görbült meg, és még az értékeimtől sem lettem megszabadítva. Azért megfogadom, hogy amíg Asunciónban vagyunk, többé egyedül nem teszem ki a lábam az utcára.
A másnap a városnézésé. A vasúti múzeumba véletlenül tévedünk be. Az egész olyan, akár egy rég elfeledett és magára hagyott vasútállomás, aminek egyik vágányán egy anno gőzzel hajtott, megrozsdásodott mozdony álldogál egy hozzáláncolt vasúti kocsival, amit szintén megevett már az idő vasfoga. Nagyon szeretem a régi vonatokat, de Bolíviában ennél sokkal régebbi darabokhoz is volt már szerencsénk Uyuní környékén. Mivel a bejáratnál nincsen senki és a vonat környékén sem látunk egy teremtett lelket sem, csak akkor esik le, hogy egy múzeumban járunk, mikor kifelé elkap egy egyenruhás őr és legombol rólunk egy jelképes összeget belépő gyanánt.
A Vasúti Múzeum épülete
Asunción Dél-Amerika egyik legrégebbi városa, amit Juan de Salazar és Gonzalo de Mendoza alapított 1537-ben. Rövidesen a spanyol gyarmati közigazgatás központjává vált. Innen indultak a későbbi expedíciók további területek és nemesfémek felkutatására, amik később más nagyvárosok megalapításához vezettek, ezért Asunciónt a Városok anyjának is nevezik. Ennek ellenére, aki azt várja tőle, hogy egy második Granada, az nagyot fog csalódni, mivel Paraguay fővárosa kifejezetten csúnya.
Délutáni sétánk a Rio Paraguay partján álló Palacio de los Lópezhez, vagyis a López Palotájához visz. Azon túlmenően, hogy a koloniális jegyeket is mutató neoklasszicista épület a paraguayi elnök és a mindenkori kormány hivatala, nekünk magyaroknak több szempontból is érdekes. Az egyik az, hogy a Budapesten született Wisner Ferenc tervezte az 1800-as években. Amire talán ennél is büszkébbek lehetünk, hogy miután 1993 májusában megrendezték az ország első demokratikus választását, a debreceni Vámosy József leszármazottja, bizonyos Juan Carlos Wasmosy foglalhatta el az elnöki széket, amiben egészen 1998. augusztus 15-ig ült. Az, hogy kormányzati működése mit hozott az ország életébe, máig vita tárgya, de tény, hogy vele lezárult a politikai anarchia, amit konstans nemzetközi konfliktushelyzetek és belső viszályok jellemeztek. Elnöksége alatt Paraguay csatlakozott a Mercosurhoz, vagyis a Mercado Común del Sur néven ismert nemzetközi kereskedelmi szervezethez.
Az elnöki palota most és négy évvel ezelőtt
Wasmosy soha nem feledkezett meg származásáról. Elnöksége második évében a magyar-paraguay-i kapcsolatok javítása címén Budapestre, illetve Debrecenbe látogatott, 1997-ben pedig Göncz Árpádot látta vendégül Paraguayban.
A Palacio de los Lópeztől egy köpésre van a Rio Paraguay. A parton végigfut a főváros vadonatúj sztrádája, ott, ahol négy éve még a nincstelenek bádogvárosa állt. A nyomortelep nem tűnt el, csak odébb költözött. Most a pár sarokkal odébb található Cabildo előtti parkot sajátították ki a szegények, akik néhány évvel ezelőtt az aktuális politikai hatalom intézkedései ellen tüntetve lakták be az elnöki palota környékét. Megfogadták, hogy addig nem tágítanak, amíg nem szereznek érvényt követeléseiknek. Ígéretüket megtartva, maradtak. Uszadékfából, farostlemezekből és laminából felépítették Asunción szégyenfoltját, favellává alakítva az elnöki palota környékét. Sok nyomortelepet láttam már utazásunk során, de ilyet még sehol.
A kép Endre 2010-es paraguayi útja alatt készült, az elnöki palota melletti parkból
Nem tűnik veszélyesnek, így keresztülsétálunk rajta. Az asszonyok összegyűlnek egy-egy viskó sarkán trécselni, a férfiak ősrégi tévét szerelnek, esetleg kártyáznak, közben az utcakölykök között kinevelődik a jövő ígéretes futball nemzedéke. Lépten-nyomon odaszólnak, hogy készítsünk fotót róluk, vigyük hírét annak, hogy ők máig kitartanak. Nem tudom mennyien élhetnek így, de legalább háromszáz viskó áll a parkban és mind lakottnak tűnik.
Nyomortelep a város közepén
Nem hagyjuk ki a Panteón Nacional de los Héroes, azaz a Hősök Nemzeti Panteonját sem, ami az argentin-brazil-uruguayi szövetség ellen a hazájukat halálukig védő paraguayiaknak állít emléket, katonák és civilek síremlékeivel. Bár az 1800 években kezdték építeni, a háborúk miatt csak 1936-ra készült el.
Paraguay nemzeti büszkesége, a Panteón
Délutánra a városi botanikus kertet tervezzük. A házinénink javaslatára felpattanunk egy zsúfolásig telt helyi járatra, de mivel az LP által említett isteni kertet senki sem ismeri, lövésünk sincsen, hol kellene leszállnunk. A központtól mintegy 40 saroknyira, a város legelitebb zónájában pattanunk le. A helyiek hol jobbra, hol balra küldözgetnek, de a park csak nem kerül elő. Növénykert helyett kénytelenek vagyunk beérni a kacsalábon forgó hatalmas villák burjánzó udvarainak kerítésen túli látványával, miközben pompásan feltunningolt mercédeszek szaladgálnak körülöttünk. Döbbenet, mekkora a különbség a paraguayi gazdag elit és azok között az ágrólszakadtak között, akik a parlament melletti bádogviskókban húzzák meg magukat.
A kóválygásban ránksötétedik, a botanikus kert így kimarad. Holnap irány a paraguayi vidék!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
