Ambalema Kolumbia talán legeredetibb gyarmati kisvárosa, ahol tényleg megérinti az embert a múlt szele. Szemben Villa de Leyvával vagy Salentóval itt nincs egyetlen turista sem, a kétszáz éves házak nem kávézóknak és éttermeknek adnak otthont, hanem földműveseknek és egykor volt dohánytermesztők leszármazottainak. Ebben a csodálatos faluban futunk bele eddigi utazásunk legszomorúbb történetébe, amit Mariela Galviz oszt meg velünk.
Egy héttel ezelőtt a cégügyek miatt félbe kellett szakítsuk Tolima megye bejárását, de most, hogy minden akadály elhárult az utazás elől, folytathatjuk a megkezdett utat. Bár Girardot és környéke nem varázsolt el minket, mégis maradunk a Rio Magdalena völgyében, mégpedig azért, mert innen északra, a folyó túlpartján fekszik egy apró falu, Ambalema, amit már régóta szerettünk volna felkeresni. A probléma csak az, hogy Girardot felől nem egyszerű elérni a falut, mivel egészen Cambaóig nincsen híd, így vagy elmegyünk Ibaguénak és teszünk egy 150 kilométeres felesleges kört, vagy megpróbálunk valahol csónakkal átkelni a folyón. Ez utóbbi mellett döntünk, így kislattyogunk a terminálra, és keresünk egy buszt Cambao irányába. Van ilyen busz, naponta mindössze kétszer. 10 óra magasságában indul az első, így van időnk megreggelizni és unatkozni egy sort a pályaudvaron.
Errefelé nincsenek falvak, csak ranchek
Amint elhagyjuk Girardotot, azonnal nyilvánvalóvá válik, miért csak napi két busz van ebbe az irányba. A Magdaléna-folyó mentén egyszerűen nem élnek emberek, és erre igen jó okuk van. A Giradottól délre húzódó hatalmas síkságot egy szűk, kanyonszerű völgy váltja, amiben a folyó ismét nagy esésűvé válik. Nehéz rajta az átkelés, ráadásul esős évszakban a legelők többsége víz alá kerül. Mindössze két igen apró és szegényes falut, Nariñót és Guataquít érintjük a 70 kilométeres úton, ezen kívül csak elhagyatott fincákat és kietlen legelőket látunk.
Ami nem kedvez a mezőgazdaságnak, az kedvez a szállítmányozásnak. Mivel Tolima ezen részén nem kell sokat vacilálni a földbirtokok tulajdonjogával, az állam ide álmodta meg a Bogotát elkerülő észak-déli autópályát. Néhol hihetetlenül lassú a haladás, mert a munkagépek egyszerűen elállják az utat.
Gramalotából ezekkel a csónakokkal lehet átkelni Ambalemába
A sofőr ajánlására egy Gramalota nevű caseriónál szállunk le a buszról, ugyanis itt lehet átkelni a folyón Ambalemába. Két látványosan unatkozó srác üzemelteti a csónakokat, amik ránézésre napi pár alkalomnál többször nincsenek vízre bocsátva. 1500 pesóért dobnak át minket a túlpartra - nehéz lesz ebből a munkából meggazdagodni.
Ambalema az első pillanatban elvarázsol minket
Ambalemáról nem lehet olvasni az útikönyvekben, de még spanyol nyelvű utazó blogok sem említik sűrűn. Hogy ez miért van így, azt az ördög tudja, mert Ambalemának bőven helye lenne a legszebb koloniális falvak listáján Playa de Belén, Monguí, Barichara és Tenza mellett. Sőt, továbbmegyek. Ez a falu az egyetlen az előbb felsoroltak közül, ahol ténylegesen szembejön veled a 17. századi gyarmati érzés, hiszen az itt élők mai napig ugyanazt az életmódot folytatják, mint őseik. Mezőgazdálkodnak.
Ambalema lakói mai napig mezőgazdaságból élnek
Ambalemát 1629-ben alapították a spanyolok, mégpedig azért, mert a völgyben tökéletes minőségű dohány termett. Kétszáz éven át a kontinens legjobb minőségű szivarjai származtak innen, aztán jött az 1825-ös nagy tűzvész, amiben nem csak a gyár, de az egész falu is porrá égett. A tüzet állítólag azért nem tudták eloltani, mert Ambalema túl messze feküdt a Magdalena-folyótól, így nehézkes volt a víz szállítása. Éppen ezért az új falut párszáz méterrel odébb, a folyóhoz közel építették fel. Mivel Ambalema lakói spanyol nemesek leszármazottai voltak, ezért megtartották a koloniális időkre jellemző építészeti stílust; ezek a házak adják még most is a falu arculatát. A dohánygyárat is újjéáépítették, a magyar szabadságharc idején Ambalema ismét fénykorát élte.
Eri magányosan baktat a kétszázéves utcákon
1858-ban egy bogárinvázió vetett véget a termelésnek, ami csak a 20. század elején vette ismét kezdetét, akkor, amikor a vasút megérkezett a Rio Magdalena partjára. A La Patria nevű cigarettagyár vásárolta fel a földeket több száz mesztic gazdálkodót betelepítve az egykor volt gyarmati kisvárosba. 1928-ban ismét tűz ütött ki a gyárban, ami után a La Patria összecsomagolt és elhagyta Ambalemát. A betelepült mesztic és dohánygyár nélkül maradó kreol családok kénytelenek voltak magukat átpozicionálni. A dohány helyén rizst és cukornádat kezdtek termeszteni, ami azonban a helyi mikroklíma miatt messze nem volt olyan jövedelmező, mint Espinal környékén. Ambalema lakói elszegényedtek, nem maradt pénz fejlesztésekre. A vasút leállása után a kreol családok többsége elköltözött, a magára hagyott házakat campesinók, földművesek vették birtokba.
Ambalema nem olyan, mint Villa de Leyva vagy Salento. Itt mai napig nincs pénz a házak felújítására, nincsenek menő bárok és éttermek, nem hömpölyögnek turisták az utcákon. Ambalema semmit nem változott az 1950-es évek óta, még a faluban fellelhető autók is mind 40-50 évesek. Pont emiatt hatalmas élmény végigsétálni a zöld-fehérre mázolt, árkádos házak szegélyezte utcákon.
Nem csak a házak régiek, az autók is veteránok
Jelenlétünk sokak kíváncsiságát felkelti, de a többség távolról szemlél minket. Beülünk egy kifőzdébe enni valamit, mikor egy sárga felsőt viselő középkorú nő végül odalép hozzánk:
- Kanadából jöttek?
- Nem, Magyarországról - furcsálkodunk, mert nem szoktak minket kanadainak nézni.
- Az nem Kanadában van?
- Nem, Európában.
- De kár. Nem ismerik Kanadát? Elrabolták a gyermekeimet, és odavitték őket. Nincs olyan ismerősük, aki hallhatott róluk?
Mariela Galviz közel 30 éve keresi elrabolt gyermekeit
Odaültetjük magunk mellé a nőt, Mariela Galvizt, és megkérjük, mesélje el a történetét. Könnyek között kezd bele a majd 30 éves sztoriba.
- Miután a férjem elhagyott, a két fiam rám maradt. Léridában éltünk. A környéken nem volt munka, így Mariquitába kellett menjek pénzt keresni, de a gyerekeim nem jöhettek velem. A szomszédasszonyra bíztam őket. Két hónap elteltével, mikor visszatértem Léridába, láttam, hogy a ház le van lakatolva. A szomszédok azt mondták, hogy az asszonyt letartóztatták, a gyerekeket pedig Ibaguéba vitte a Bienestar családsegítő szervezet. Buszra ültem, és szaladtam Ibaguéba. Ott egy irodában elém toltak egy papírt, amit én aláírtam. Sajnos nem tudok olvasni, azt hittem, egy sima jegyzőkönyv. De nem az volt, hanem - mint utóbb megtudtam - egy lemondó nyilatkozat a gyermekeimről. Ezután azt mondták, majd értesítenek, de soha többé nem jelentkeztek. Többször próbáltam velük felvenni a kapcsolatot, de azt mondták, mivel aláírtam a papírokat, nem adhatnak semmilyen felvilágosítást a gyermekeimmel kapcsolatban. Annyit sikerült kiderítenem, hogy Kanadában adoptálták őket, de hogy merre, azt nem.
- Mikor történt mindez?
- 1990-ben. Az egyik fiam 4, a másik még csak 2 éves volt. Kérem, ha tudnak, segítsenek. Lassan 30 éve keresem őket, de semmi. Hátha van Kanadában ismerősük...
Éppenséggel van. Elkérünk minden adatot, és megígérjük Marielának, hogy megírjuk a történetét.
(Ha vannak Neked is kanadai ismerőseid, légyszíves oszd meg a Facebook bejegyzésünket, hátha 30 év után Mariela rátalál a gyermekeire.)
Ebéd után átsétálunk a tér túloldalára, oda, ahonnan az iránytaxik Léridába mennek. Sehol egyetlen utas, két órán át várakozunk. Jégkrémet eszünk és agyalunk, hogyan lehetne Mariela történetét megosztani a világgal.
Ambalema rizsföldjei, háttérben a hegyek közt megbújó San Juan de Rio Seco falujával
Végül délután 3 magasságában sikerül elhagynunk Ambalemát. Léridát félórás, rizsföldek között eltöltött utazás után érjük el. A kisváros nem túl impozáns, kb. akkora, mint volt Guamo, és pont annyira érdekes. Körbesétáljuk a főterét, majd leintünk egy Venadillóba tartó buszt. Ide azért jövünk, mert két hete felvette velünk a 2014-ben Perito Moreno falujában megismert, majd napokig velünk utazó Izi, hogy Kolumbiában van, és jó lenne ismét pár napot együtt tölteni. Mivel munkája miatt nincs sok ideje, alkalmazkodik hozzánk. Így esett a választás Venadillóra, ahol ezidáig még egészen biztos nem volt holland-magyar nemzetközi találkozó. Hát most lesz...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
