San Juan de Rio Seco! Nem mondok mást, csak annyit, hogyha egyszer Kolumbiában jársz, ide mindneképp látogass el. Ne, ne keresd a Lonely Planetben! És igen, biztos vagyok abban, hogy az interneten sem bukkansz semmi használhatóra vele kapcsolatban. Pedig a völgy, amiben ez a falu fekszik, Kolumbia egyik természeti csodája. Ja, amúgy a Tábor-hegy alatt találtunk egy pulit. Mi magyarok egészen biztos, hogy Kolumbiából származunk.
Mivel van még egy hetünk Kolumbiában, ezért nem térünk vissza Facatativából Bogotába, hanem egy kósza ötlettől vezérelve úgy döntünk, leereszkedünk a Rio Magdalena völgyébe, Cambaóba, majd onnan Honda és Guaduas érintésével néhány nap alatt megérkezünk a fővárosba.
Hihetetlen, de Facatativából indul közvetlen járat Cambaóba, így semmi más dolgunk nincs, mint élvezni a tájat, ami valami egészen elképesztő Kolumbia ezen részén. A Bogotái-fennsík ugyanúgy függőleges sziklafallal szakad a mélybe Albán felett, mint tette azt az El Tablazo alatt, így rátapadunk a busz ablakára, és próbálunk betelni a látvánnyal, ami egyszerűen képtelenség.
Albán felé ilyen látványban van az embernek része
Fél óra alatt megérkezünk abba az Albánba, amit a panche indiánok egykoron Chirguának, vagyis "hideg víznek" neveztek. A név nem véletlen, hiszen a völgybe betörnek a magasföld hűvös folyói, amik sajátos, még Facatativánál is hűvösebb klímával kínálják meg a települést.
Albán után az út a Síquima-folyó völgyében tekereg tovább Guayabal falujába, ami egykoron fontos állomása volt a Rio Magdalenából a fővárosba, Bogotába vezető arany útnak. Ma már nem mosnak aranyat a folyóban, ezért Guayabal megmaradt apró hegyvidéki településnek. Állítólag a környékén van egy szép vízesés és néhány barlang, de erre most nincs időnk. Jövünk mi még erre, akkor majd teszünk itt egy kitérőt.
Ahogy lejjebb és lejjebb ereszkedünk, úgy válik a táj egyre mesésebbé. Megérkezünk abba a Bituimába, ami 2006 áprilisában került be a hírekbe azzal, hogy virágvasárnapi mise közben egy széllökés beomlasztotta a templom tetejét, maga alá temetve a fél falut. Csodával határos módon csak hatan lelték halálukat a romok alatt. A templom azóta kapott egy ideiglenes tetőt, de a helyiek nem szívesen járnak ide misére. Megértem őket. A vallás veszélyes dolog.
Innen nem messze fekszik Vianí, egy Bituimához hasonló apró falu, ami nevét egy panche casiquéről kapta. Más források szerint Vianí annyit tesz chibchául, hogy "arany hegy". Így már érthető, miért itt alakították ki a spanyolok az arany útját.
Egy kicsit bánjuk, hogy egész Cambaóig megvettük a buszjegyet, mert mindegyik falu megért volna egy megállót. Aztán egyszer csak befutunk San Juan de Rio Seco völgyébe, ahol hangos "PARADA!" felkiáltással megállítjuk a buszt. Olyan látványban van részünk, amihez foghatót eddig még nem láttunk Cundinamarcában. A fotó nem is adja vissza jól azt, ami minket maradásra bír. Hiába van meg a jegyünk a végállomásig, leszállunk, és fogunk egy iránytaxit a falu központjába.
San Juan de Rio Secóban muszáj eltöltenünk pár napot
San Juan de Rio Secóról nem meglepetés, egyetlen útikönyv sem ír, pedig igazi trekking központ lehetne, ha valaki venné a fáradtságot, és feltérképezné a környéket. A falut körülölelő hegyeknek még nevük sincsen, pedig kevés ennél látványosabb vonulat van Cundinamarcában. A faluban egyetlen szálló működik, a Hotel America, ahol meglepő módon a következővel fogad minket a házinéni:
Senki nem tudja, mi rejtezik a hegyek mélyén
- Alig egy hete volt nálunk két német fiatalember. Térképészek voltak, azt mondták, felmérik a hegyeinket, mert az állam szeretné bevonni a turizmusba San Juant.
Tessék, megelőztek minket. Ettől függetlenül, ha Bogotától alig 100 kilométerre ilyen felfedezetlen és kiaknázatlan helyek vannak, akkor mi lehet Amazóniában vagy mondjuk Chocóban. Egészen biztos vagyok abban, hogy egy évtizeden belül Kolumbia lesz az első számú turistadesztináció a kontinensen, mert simán kenterbe vágja Perut, Ecuadort és Costa Ricát.
Maga a falu nem túl látványos
San Juan de Rio Secót 1801-ben alapították, még sincs koloniális bája. A főterét épp most újítják fel, de a házakra is ráférne egy rekonstrukció, mert elég szedett-vetett képet sugároznak az utcák. Az egyetlen dolog, amiről a település híres, az az arénája, ami a legnagyobb Cundinamarcában. Bikaviadalokat már csak majálisok idején szerveznek benne, az év többi napján üresen áll.
Cundinamarca legnagyobb arénája található itt
A szálláson letesszük a cuccainkat, majd leereszkedünk a völgybe, hogy közelebbről is szemügyre vehessük a hegyvonulatot. Nincs rá más szó, ez a hely egyszerűen varázslatos.
Eri útban a Paramito vereda felé
A Paramito vereda felé sétálunk, amit rikító zöld legelők vesznek körbe. A tehenek akkorák, amiről Ausztriában is csak álmodnak a helyi gazdák. Ez itt kérem olyan gazdagság, aminek az ember egyszerűen be tudja szippantani az illatát. A Cocora-völgyben szoktam ezt érezni.
Álomszép a Rio Seco völgye
Délután vissztérünk a faluba, ahol eszünk egy késői ebédet és iszunk egy jó tomate de árbol levet. Nem értem, miért nem készítenek sem ebből, sem a lulóból máshol jugót, csak itt, Kolumbiában, lévén nem sok ízletesebb gyümölcs van ennél a kettőnél. Miközben falatozunk, megjelenik körülöttünk egy csapat kanári, akiknek nem csak mi dobunk le morzsákat, de az étterem tulaja is kiborít nekik vagy két marok rizst. Érdekes, hogy San Juanban nincsenek galambok, minden fán ezek a sárga madarak ücsörögnek.
Galambok helyett kanárik lepik el az utcákat és tereket San Juanban
A mellettünk lévő asztaltól átszól egy fickó, hogyha igazán szépet akarunk látni, akkor sétáljunk át a falu mögötti hegy túloldalára, mert onnan remek naplementés képeket lehet lőni a Tolimáról és a Nevado del Ruízról. Így teszünk, de sajnos elég borús az idő, így csak a Rio Magdalenáig látunk el.
Kilátás a Rio Magdalenára
Annyira megbabonázott minket ez a vidék, hogy maradunk még egy napot. Másnap reggel felülünk egy innen délre fekvő faluba, Pulíba tartó buszra. Az út a Rio Seco folyását követi, közben meseszép kilátás nyílik a névtelen hegyvonulatra, valamint a Rio Magdalena völgyére. Pulíba jó egy órás utazás után futunk be, közben átmegyünk egy San Nicolás nevű apró falun, ahol látunk egy táblát, amin annyi áll: Reserva Ecológico Cerro Tabor. Puli és Tábor-hegy? Újabb adalék azoknak, akik szerint mi magyarok az indiánoktól származunk.
Ha tudnák mit beszélnek, rájönnének, hogy rokonok vagyunk
Pulí nem más, mint egy veredából lett apró falu, amit a 19. század elejéig a panche indiánok leszármazottai laktak. Ma egyszerű mezőfalu, aminek a közepén áll egy apró templom, de ennyi és nem több.
Pulí főtere
A busz délben indul vissza, ezért úgy döntünk, gyalogolunk addig, amíg az utol nem ér minket. A falu egyetlen boltjában veszünk vizet és virslikonzervet, majd nekivágunk az ismeretlennek. Egy darabon szép tanyák között bóklászunk, majd megjelenik mellettünk egy dzsip, ami kisiskolásokat szállít a veredákra. Felkéredszkedünk rá, amivel spórolunk úgy 3-4 kilométert. Próbálunk beszélgetni a gyerekekkel, de eléggé meg vannak illetődve, nem szokták a turisták látványát.
Többek között egy gáztartályokat szállító teherautóval utaztuk be a környéket
Újabb egy órát kell sétáljunk ahhoz, hogy ismét felvegyenek minket. Egy gázszállító teherautó platójára nyerünk bebocsátást, ők egészen a Cerro Tabor lábáig visznek minket. Ötletünk sincs merre kéne tartsunk, de a hegy tetején van pár antenna, azokat vesszük célba. Jó egy órán át baktatunk felfelé hol köderdők, hol pedig tanyák között. Nem túl látványos a hely, állatot például egyet sem látunk, pedig a hegy elvileg természetvédelmi terület lenne.
A Cerro Tabor nem túl látványos
Nem akarunk ugyanazon a földúton visszatérni a főútra, mint amin jöttünk, így a hegy túloldalán ereszkedünk le a San José veredához. Itt-ott néhány magányosan álló házat látunk, amikből elég gyakran kutyák törnek ránk. A vidéki Kolumbiának az egyedüli veszélyforrásai ezek a dögök, amik nekimennek mindenkinek, akik közel merészkednek a birtokokhoz. Végül jó másfél órás baktatás után futunk be San Nicolásba, ahol közlik, húsz perce elment az utolsó busz. Remek!
Lehet, hogy San Nicolásban ragadtunk?
Marad a séta, de a fentiek most is velünk vannak. Küldenek egy teherautót, ami a környező iskolákba szállít ételt. A vidéki oktatási intézményekben ingyen van a gyerekek étkezése, azt az állam támogatja. Két fiatal srác ül a teherautóban, akik hihetetlenül büszkék arra, hogy két gringót fuvarozhatnak. Jó sok iskolánál megállunk, segítünk becipekedni, közben rengeteget mesélünk nekik Európáról. Mikor megtudják, hogy Kolumbiában magasabb az átlagbér, mint Magyarországon, nem akarnak hinni a fülüknek. A kolumbiaiak máig azt hiszik, hogy Európa egy nagy és gazdag ország, ahol mindenki euró ezreket keres havonta, s hogy ők azt a szintet soha el nem érhetik. Mikor meghallják, odahaza mennyi adót kell fizetni, teljesen elképednek. Egymásra néznek, és csak ennyit mond az egyik a másiknak:
- Látod, barátom! Örüljünk, hogy kolumbiainak születtünk.
Ezzel a teherautóval utaztunk vissza San Juanba
Tényleg van okuk az örömre. Kicsit bánom, hogy nem vagyok kolumbiai. Mindig jó az idő, nincs gondod a fűtésre, és ha van lulólé, akkor minden rendben van. Lehet, ide kéne költözzünk? Itt nyitni egy kis hostelt, egy magyaros éttermet, és semmi mást nem csinálni, csak élvezni a jólétet? Talán majd egyszer...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
