A Caño Cristales olyan képződmény, amitől mindenki elolvad, ha meglát róla egy fotót. 2011 után látogatunk el újra Kolumbia még csak most megelevenedő természeti csodájához, amiről már azelőtt lemaradt mindenki, hogy igazán híressé vált volna. Ennek csak egyik oka a folyó pusztulása, a másik ok sokkal prózaibb: a kolumbiaiak egyszerűen kisajátították maguknak a folyót, így a külföldi utazók számára tulajdonképpen elérhetetlen lett a hely. Lehet, hogy ez az első és egyben utolsó magyar beszámoló a Föld legszebb folyójáról?
A Caño Cristales, amit olykor Ötszínű és Szivárvány-folyónak is szoktak nevezni, alig pár éve robbant be a köztudatba. 2009-ig, amíg helyi összefogás nem született a folyó bevonására a turizmusba, a kolumbiaiak többsége sem hallott róla. Utána kezdték csak promotálni, de a külföldieket mai napig nem sikerült vele elérniük, amihez valószínűleg hozzátartozik az is, hogy a folyóhoz való eljutás nem egyszerű és nem is olcsó.
A Kolumbiába utazók többsége hátizsákos turista, akinek nehezére esik kipengetni 400 dollárt csak útiköltségre, mert hogy a repülőjegy sajnos ennyibe kerül Bogotá és La Macarena között oda-vissza útra, ráadásul ez a járat alig három éve érhető csak el. A másik opció, hogy az ember úttalan utakon, több napi dzsiptúrával közelíti meg a várost, ami 2016-ig tulajdonképpen felért egy öngyilkossággal, mivel a vidéket a gerillák uralták. Bár ma már béke van, hála a FARC szeparatistáinak, még most sem teljesen biztonságos a szárazföldi utazás, ami tovább rontja a hely PR-ját. Egy szó mint száz, a Caño Cristales még messze van attól, hogy húzónév legyen Kolumbiában, de ez csak a külföldi turisták körében igaz. A kolumbiaiak számára a folyó nem csak egy természeti látnivaló, hanem a gerillákkal kötött békke szimbóluma is, hiszen a Caño Cristales sokban járult hozzá ahhoz, hogy a gerillák is belássák, a dzsungelharc korának leáldozott.
2009-ben, mikor La Macarena úgy döntött, hogy nyit a turizmus irányába, még minden az ötven éve húzódó háborúról és a kábítószerről szólt. Mivel az Uribe-kormány agresszív, lerohanó stratégiája megtizedelte a gerillák számát, a La Macarenához hasonló települések elkezdhettek fellélegezni, s bár még nem látszott, mi lesz a végkifejlet, néhány vállalkozó szellemű vezető úgy döntött, hogy belevágnak a Caño Cristales sztoriba.
Én 2011-ben jártam a folyónál először (jó eséllyel első magyarként), tehát alig két évvel a nyitás után. Ahogy azt már az előző bejegyzésben is említettem, akkortájt La Macarenában csak egy kemping volt és rajtam, valamint a velem utazó Mirador-csapaton kívül mindössze két yopali lány kívánkozott a folyóhoz. Bár az odajutás akkor is drága volt, helyben már nem kellett sokat fizetni a kalandért, hiszen ekkor még örültek, ha egyáltalán bárki is vette a bátorságot és elutazott La Macarenába. És mi van most, alig pár évvel az első látogatásom után? Az egynapos kirándulásért csaknem száz dollárt gombolnak le a turistákról, nem csak a külföldiekről, de a helyiekről is. Eközben a szolgáltatás minősége szinte semmit nem változott a 2011-eshez képest, csupán annyi történt, hogy a városban nyílt vagy húsz hotel, amiken bőven Isla San Andrés fölé áraztak. Annak ellenére, hogy a Caño Cristalesből alacsony minőségű, de őrülten drága desztináció vált, La Macarena minden este kiakaszthatja a megtelt táblát.
Naponta több mint tíz repülő érkezik Bogotából tömve kolumbiai tehetős emberekkel, akik menő túracuccokba bugyolálva lépnek ki a gép ajtaján. Látszik rajtuk, hogy nekik teljesen mindegy, mennyibe kerül a maximum két napos kiruccanás, hiszen a Caño Cristales felkeresése már-már becsületbeli ügy. Mintha ezzel a kirándulással tudatosítanák magukban a tényt, hogy a háborúnak vége van, s az ehhez hasonló ünnepekkor nem számít, mennyit is költünk. Végülis igazuk van, ötven év rettegés és bezártság után valószínűleg mindenki odaadná mindenét egy kis békéért.
A kaland negyedórás csónakázással kezdődik
A nagy bumm 2016-ban következett be, hiszen ebben az évben tette le a FARC a fegyvert. Az addigi napi egy-két látogató helyett heti kétezer kolumbiai turista érkezett, akik nem csak az árakat nyomták fel a csillagos égig, de oly mértékben terhelték le a folyót és környezetét, hogy 2017-ben a nemzeti parknak kvótát kellett bevezetnie. Ma napi háromszáz turistánál több látogatható nem mehet be a parkba, ezzel azonban csak azt érték el a szervek, hogy hónapokra előre minden hely elkel, újabban már várólistát sem vezetnek a túraszervezők. Így jutottunk el odáig, hogy a Caño Cristales már azelőtt becsukta a kapuit a külföldi turisták előtt, mielőtt az igazából nevet szerzett volna magának.
Mi négy napig hezitáltunk, hogy belevágjunk-e a kalandba. Sem az árakkal, sem az időjárással nem voltunk kibékülve, és azt a 2011-es látogatásom óta tudom, hogy a Caño Cristales csak megfelelő vízállás és időjárási viszonyok mellett látványos. Amíg az embernek csak pár dollárja bánja, addig persze tesz az ilyesmire, de most, hogy kettőnkre majdnem kétszáz dollárt kell leraknunk az asztalra, nagyon nem mindegy, hogy milyenek a körülmények. Végül úgy döntünk, hogy megyünk, no nem azért, mert a nemzeti parknál biztosítottak volna minket arról, hogy az időjárás tökéletesen alakul, hanem azért, mert ha egy évvel a béke után hónapokra előre nem lehet már helyet foglalni, akkor mi lesz itt öt éven belül?
Kora reggel a szervező csaj - akinél hosszú alkudozás után 230 000 peso helyett fejenként csak 225 000 pesót fizetünk - elkísér minket Tiborral és három svájci barátjával a nemzeti park épületébe, ahol kötelező jelleggel megnézetnek velünk egy húszperces videót arról, hogy mit szabad és mit nem a Caño Cristales területén. Például nem lehet naptejet használni és műanyag palackot bevinni. Mivel a parkban nincsen egyetlen bolt sem, mégis egész napos gyaloglásra indulunk a 30 fokos hőségben, felmerül a kérdés, hogy ezt miként is gondolják. A nemzeti park egyik alkalmazottja egészen megdöbbentő választ ad:
- A városban lehet vásárolni kulacsot, abban lehet vizet bevinni a park területére.
Mármint műanyag palackot nem vihetünk be, csak boltban vásárolt műanyag kulacsot, ami véletlenül ötször annyiba kerül, mint bárhol máshol a világon. Kis híjján elgurul a gyógyszerem. Közlöm a csajjal és a nemzeti parkosokkal, hogyha a kulacshoz kötik a belépésemet, én bizony visszakérem a pénzt, mert nem fogok 30 000 pesót költeni egy olyan műanyag holmira, amit soha többé nem használok majd. Végül a szervező csaj lebeszéli a nemzeti parkosokkal, hogy csukják be a szemüket, és hadd vihessem be a saját palackomat a parkba. Értem én a felhozott érveket az ilyen szabályok mellett, csak mi nem vagyunk latinok, akik mindenfelé szétdobálják a szemetet, feleslegesen pedig nem szeretek műanyagért pénzt adni. Végül rábólintanak, így szerencsére senkinek nem kell feleslegesen túlárazott kulacsot vásárolnia.
Hónapokra előre betelik minde hely, így naponta háromszáz kolumbiai turista látogatja a Caño Cristalest
Vezetőnk egy velünk egykorú srác, Walter, aki ránézésre szörnyen unja a Caño Cristalest. Azt mondja, jó pár éve vezet túrákat a parkban, de ami az elmúlt egy évben lement La Macarenában, az nála is kiverte a biztosítékot.
- Tudjuk, hogy drága, de higgyétek el, mi semmivel nem kapunk többet, mint pár évvel ezelőtt. Az egész hasznot az önkormányzat és a nemzeti park teszi zsebre.
- De hát a városban semmi nem változott 2011 óta - fakadok ki - Most is ugyanolyan retkesek az utcák, mint anno.
- Ezt nem érti senki. Még működő internet sincs a városban, pedig anélkül nem megy. Hova lesz az a rengeteg pénz? - teszi fel vezetőnk a költői kérdést.
Eközben lesétálunk a folyópartra, ahol csónakba ülünk és felevickélünk a Rio Guayaberón úgy egy kilométert. A túlparton átpakolnak minket dzsipekbe, amikkel egy régi katonai őrbódéhoz autókázunk. 2011-ben is ezen az úton jutottunk el a Caño Cristaleshez; mondanom sem kell, azóta senki nem próbált meg javítani a minőségén.
Az őrbódénál néhány itt felejtett demokatona épp kólát szürcsöl. Anno volt funkciójuk, ma már csak a kalandélmény kedvéért strázsálnak a semmi közepén. Hosszú, jó fél órás gyaloglás kezdődik azon a földúton, ami egyébként Yarumales érintésével Vistahermosába tart. A vezetőnk azt mondja, ezen az úton ma már tilos autózni, aki Yarumalesbe tart, annak kerülnie kell keletnek, bár az az út sokkal rosszabb állapotban van, mint ez, és hogy a külföldieknek tilos rajta utazni. Mikor megemlítjük neki, hogy mi arrafelé szeretnénk elhagyni La Macarenát, teljesen kiakad:
Átvágunk egy szarvasagancs mezőn
- Életveszélyes. Nem hallottatok a Primosról? Meg fognak ölni titeket.
Mikor elejtem, hogy jó barátságban vagyunk Őrült Ivánnal, elcsendesül, de azt hozzáteszi, hogy La Macarena évek óta küzd a turistákért, és az itt élők nem szeretik, ha azok az ő felhatalmazásuk nélkül akarnak a környéken bóklászni. Mi azzal zárjuk le a szóváltást, hogy a turisták pedig azt nem szeretik, ha a békekötés után még mindig a gerillákkal rémisztgetik őket. A következő egy órában szótlanul baktatunk végig a szavannán.
Amúgy a táj és a növényzet is pont olyan, mint a venezuelai Gran Sabanán volt. A Caño Cristales azon a Serranía de la Macarenán csordogál keresztül, ami a Roraimához hasonlóan a kétmilliárd éves Guyanai-hegyvidék része. Az egykor a Gondwanát alkotó kontinensek megszilárdult kőzetanyaga a lemeztektonika hatására a mélybe zökkent, a magával vitt hordalékkal együtt megolvadt, majd az újabb lemezmozgások hatására ismét a felszínre került. Az erózió jelentősen lekoptatta, de nem annyira, mint Európában a Balti-pajzsot, amire az évmilliók alatt vastag folyami üledék rakódott, így a Guyanai-ősföld egyes tagjai máig hegységként viselkednek. Mivel ezeknek a hegyeknek a kőzete az élet megjelenése előtt kialakuló gránit és konglomerálódott homokkő, ezért a belőlük képződő talajtakaró tápanyagban szegény. Ahogy azt a venezuelai tepuiknál is láttuk, az ősföldek felszínén nehezen eresztenek gyökeret a növények; sok köztük húsevő üzemmódba kapcsolt az evolúció során.
Átkelés a Caño Escondidón
A Serranía de la Macarena tipikus növénye a helyiek által csak szarvasagancsnak nevezett Vellozia macarenensis, aminek rokonával már a Gran Sabanán is találkoztunk. A növényre két dolog jellemző. Az egyik, hogy a szárának a fekete színt az az olaj adja, amit a növény a száraz évszakban termel valószínűleg azért, hogy megvédje magát a kiszáradástól. A másik, hogy a Vellozia képes a helyváltoztatásra új légzőgyökerek növesztésével, bár az amazóniai közlekedő pálmákhoz hasonlóan ezt a tényt sem tudta még 100 %-ban igazolni a tudomány.
A Cascada Virgenben elég kevés a víz
Első megállónkat a Caño Escondido nevű pataknál tartjuk. Ez az első olyan vízfolyás, amiben megjelennek azok a piros algák, amik vörösre színezik a Caño Cristalest. A patak nem annyira látványos, úgyhogy továbbhaladunk egy keskeny ösvényen a Cascada Virgenhez, amiben 2011-hez képest nagyon kevés a víz. Az alacsony vízállásnak köszönhetően jól kivehetőek a kizárólag csak itt megélő algatelepek, amik egy Macarenia clavigera nevű növényből épülnek fel.
Eri csodálja a természetet
A Caño Cristalest jellemzően július és október között lehet látogatni, mivel ebben a négy hónapban virágoznak a folyók, amik az év többi részében szürkék és unalmasak. És ez az a négy hónap, amiben az emberek a lehetőségeikhez mérten tönkre is teszik az élővilágot, mert ahogy odébb látjuk, hiába a tiltás, a kolumbiaiak úgy másznak bele a patakokba, hogy tetőtől talpig be vannak kenve naptejjel. Senki nem szól rájuk, pedig ha valami tényleg kárt tesz a roppant sérülékeny algákban, akkor az a naptej.
A Caño Cristales egyik látványos szakasza
Szerencsére a parkban van vagy négy fajta kijelölt túraútvonal, így megkérjük Waltert, hogy térjünk le a klasszikus ösvényről, mert nem akarunk együtt pancsolni háromszáz kolumbiaival. Nem a kolumbiaiakkal van bajunk, hanem azzal, hogy nincs meg bennük a természet iránti tisztelet, nem tudják, hogy mit szabad és mit nem, és egyszerűen nem bírjuk nézni, amit egyesek művelnek.
Én és a vörös alga, ami egyébként nem is alga
Walter vesz egy erős balost és megindulunk a Cascada Los Pianos irányába. Errefelé jóval kevesebben vannak, de azért itt is belebotlunk egy-két csoportba. Lévén azonban, hogy ez az ösvény nehezebben járható, eltűnnek a koca turisták, így az élmény is sokkal természetközelibb. Alig negyed óra séta után végre elérjük az egyik leglátványosabb részt, azt a folyószakaszt, ahol a víz apró lyukakat vájt a mederbe. A lyukakban túl sok a víz ahhoz, hogy megéljen bennük az alga, ezért azok a bennük összegyűlő hordaléktól sárgán világítanak.
Ebédidő a Cascada Los Pianosnál
Innen a Piscina Verdéhez visz az utunk. Mivel ezt a folyószakaszt kevesebb fény éri, ezért az algának sokszor nincs ideje bepirosodnia, aminek köszönhetően megmarad a zöld színe. Érkezésünkkor se nem zöld, se nem piros, egyszerűen nincs benne növény.
A vörös szín csak a szűkebb, árnyékosabb helyeken jön ki
Az ebédünket a háromlépcsőt Cascada Los Pianos árnyékában költjük el. Mikor végeztünk a halkonzervünkkel, Tiborék pedig az avokádójukkal, elindulunk visszafelé. Több helyen megállunk fotózni, a legjobb képeket egyértelműen a zártabb és keskenyebb kanyarulatoknál sikerül lőnünk. Végre kijönnek azok a színek, amik miatt mindenki vágyik a Caño Cristaleshez.
Ezekért a képekért megérte ismét ellátogatni a Cano Cristaleshez
Az újabb megállót a közfürdőként használt Cascada Los Cuarzosnál tartjuk. Ez az a hely, ahol az évek során sikerült olyannyira letiporni a növényzetet, hogy mostanra a nemzeti park enegedélyzte a fürdőzést. Nem hazudok, ha azt mondom, egyszerre vagy száz ember próbál bemászni a vízesés alá egy remekbe szabott szelfi kedvéért.
A Cascada Los Cuarzos olyan, mint a Palatinus júliusban
A vízesés alatt található a Piscina de Turistas, ami egy széles kanyon furcsa sziklákkal és természes kőhidakkal. Kicsit olyan hangulatunk van, mint volt a Roraima tetején. Ott voltak ehhez fogható sziklaformációk.
Eri a Roraimára emlékeztető Piscina de Turistasnál
A Piscina de Turistas alatt kezdődik a folyó leglátványosabb része, a Los Ochos vagyis a Nyolcasok. Ezen a helyen a nagyesésű folyó mély lyukakat vájt a kőzetbe, amik az erózió hatására egybenyíltak, nyolcas alakot kölcsönözve a mélyedéseknek. Némelyikük annyira beszakadt, hogy a folyó apró vízeséseket hozott bennük létre. Nagyon látványos természeti jelenség.
A folyó alsó szakasza is látványos
Sajnos sem az időjárás, sem a vízállás nem megfelelő ahhoz, hogy jó képeket lőjünk róluk. Azt mondják, ahhoz, hogy az ember a nagy képmegosztókon keringő fotókhoz hasonló képeket lőhessen, napkeltekor, tiszta, szélcsendes időben kell itt lenni, a víz vastagsága a növényzeten pedig nem lehet több egy-két centinél. Hogy mikor alkalmasak a körülmények az ilyen fényképekhez? Évente max. egyszer. Amúgy feltehetően ez sem elég a szuper képekhez, mert a fotósnak ügyes képszerkesztőnek is lennie kell, ha valóban jó eredményt akar felmutatni.
A Los Ochos talán mind közül a legismertebb helyszín
A Caño Cristales tényleg egyedülálló természeti látványosság, de azért messze nem akkora flash, mint amilyennek az internet előtt ülve gondolja az ember. Hogy megérte-e rákölteni kétszáz dollárt? Szerintem nem, de ezt csak azért merem mondani, mert visszatérve La Macarenába kapunk egy tippet egy arepa árus bácsitól: Siete Machos...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
