A Föld leghíresebb látnivalói hiába drágák, általában rengeteg turistát vonzanak. Nincs ez másképp a kolumbiai Caño Cristalesnél sem, ami csak annyiban különbözik a Machu Picchutól vagy az Iguazú-vízeséstől, hogy többnyire helyi turisták látogatják. Négy napig őrlődünk, hogy menjünk-e vagy sem, mert az elmúlt években az árak a tízszeresére emelkedtek, amit nehéz megemésztenie a hátizsákos büdzsének. A négy nap alatt sikerül alaposan kiismernünk Kolumbia legdrágább városát, La Macarenát.
Oscar hálótársai, Julia, Jordi, Antony és Mauricio ugyanúgy elhagyni készülnek az Urías Rondónt, mint mi. A négy fiatal pár hete indult útnak, hogy bejárják az országukat, a tervük az, hogy az útiköltségre zenéléssel, karkötő készítéssel és önkéntes munkákkal keresik meg a pénzt. La Macarenába tartanak, hogy lássák végre Kolumbia talán legizgalmasabb természeti képződményét, a Caño Cristalest, amit újabban egyszerűen csak a világ nyolcadik csodájaként aposztrofálnak.
Én 2011-ben már jártam az ötszínű folyónál, ami bár egészen hihetetlen élmény, azért messze nem olyan látványos, mint amilyennek az interneten keringő, agyonszerkesztett fotók mutatják. Ettől függetlenül mi is La Macarena felé utazunk tovább, már csak azért is, mert Eri még nem járt a folyónál.
Amíg Antonyék szedelődzködnek, addig Eri és én kisétálunk Playa Ricába, hogy keressünk egy camperót, ami hajlandó minket elfurikázni a városig. Mivel a caseriót alig ötven ember lakja, két opció adódik: a tejszállító és a faszállító. A faszállító kocsija romokban, a tejesnek pedig délutánra fuvarja van a környező ranchekre, úgyhogy nem marad más, mint megvárni a líneát (így hívják Amazóniában a menterend szerinti camperókat), aminek érkezése 10 és 11 között várható. A gond csak az, hogy a San Vicentéből induló 4x4-es terepjárók jellemzően tele vannak emberrel, elég nehéz lesz hatunkat becsomagolni a kocsiba. Szerencsére páran leszállnak Playa Ricánál, így lenne éppen helyünk, de a srácok a hagnszereiknek köszönhetően olyan sok holmival utaznak, hogy félórás logisztikát igényel a platóra való felpaszírozásunk. Végül, ha nehezen is, de minden és mindenki a helyére kerül, indulhatunk.
A távolban feltűnik a Serranía de la Macarena
Bár San Vicentétől idáig sem volt egy leányálom az út, de amit La Macarenáig kell átéljünk, azt nem kívánom senkinek. A szárazabb részeken a sofőr azt gondolja, hogy nyomni kell a gázt, mint az ökör, ennek hála úgy röpködünk a vasráccsal körbevett térben, mint szitokszó egy Fradi-Újpest meccsen. A folyók és mocsarak előtt lassítunk ugyan, de utána teligázzal vágunk át rajtuk, sóderrel és sárral meghintve az utasteret.
Három óra kocsikázás után végre feltűnnek a La Macarenát körbevevő táblahegyek, nem sokkal később pedig az egyik tepui tetején megpillantjuk a városka rádiótornyát. Olyan retkesen szállunk le a kocsiról, hogy La Macarenában az összes turista minket bámul, mikor végigsétálunk a főutcán szállás után kajtatva.
A táj a venezuelai Gran Sabanára hasonlít - a háttérben La Macarena városkája
La Macarena úgy vált az elmúlt egy-két évben turistaparadicsommá, hogy tulajdonképpen nem vezet oda út (a San Vicente-i tortúrát ne nevezzük ajánlott útvonalnak). Mindenki repülővel érkezik, ami nem olcsó mulatság. Bogotában az oda-vissza repjegyért simán legombolnak az emberről 400 dollárt, ami rendesen megszűri a Caño Cristales közönségét. Ezer turistából csak egy külföldi, a többiek mind tehetős kolumbiaiak, akiknek a békekötés után tulajdonképpen kötelezővé vált La Macarena meglátogatása. Mit eredményezett mindez? Iszonyú árakat, amikhez foghatót még San Andrés szigetén sem tapasztaltunk.
2011-ben, mikor életemben először egy Mirador-csapattal itt jártam, az egész városban egyetlen szálló működött: egy kemping. Mi voltunk benne és két yopali lány, akik éves keresetüket költötték el a kétnapos kalandra. Akkor mi is kénytelenek voltunk repülni, mert bár megpróbáltam Villavicencióban felszállni egy Granadába tartó buszra (onnan lehet Vistahermosának és tovább délnek, La Macarenának utazni), a katonaság leszállíttatott, miszerint külföldieknek nem ajánlott az utazás a térségbe szárazföldi úton. Hiába erősködtem, hogy nekem biztosan nem esik bántódásom, tudomásomra hozták, hogy nekik lenne bajuk abból, ha egy gringó arrafelé bóklászna, úgyhogy bármennyire is igyekszem, ők nem engedik, hogy átlépjen Villao határát. Ez 2011-ben volt, még javában zajlott a háború a kormány és a FARC között. Valószínűleg akkortájt nem tudtuk volna megtenni azt az utat, amit San Vicentéből megtettünk, sőt, valószínűleg már San Vicentét sem értük volna el épségben.
La Macarena katedrálisa
Néhány év leforgása alatt hatalmasat fordult a világ La Macarenával. Amíg 2011-ben még elég csendes és magányos falu volt, addig mára napi több száz látogatót fogadó turistaközpont vált belőle. Ami nem változott, az az infrastruktúra. Az utcák porosak, sehol egy érékelhető étterem, wi-fi pedig csak a főtéren fogható, bár valójában nem működik. Nyílt azonban közel húsz darab hotel, amiknek a többsége elég gyenge minőségű, viszont bőven San Andrés-i árszínvonalú. 150 000 peso alatt nem nagyon találunk semmit, amelyik hotel benéz a 100 000-es ár alá, abba már az ember nem szívesen teszi be a lábát.
Ez az installáció egészen varázslatos, csak lehet, nem jó hátteret választottak neki
Van ugyan egy iszonyú munkásszálló, de a szobákból pöceszag árad, ráadásul a tulajdonos is azt mondja, nem szívesen fogad külföldieket, mert megütheti vele a bokáját. Ismerjük a vidéki Kolumbia szállásproblémáit, utolsó alkalommal Pitalitóban hajtottak el minket mindenhonnan. Jordiék a munkásszállón maradnak (könnyű nekik, ők kolumbiaiak), mi pedig Erivel megindulunk a kemping felé, hátha még létezik. Nem létezik, bezárt. A szomszéd azt mondja, a tulaj összepakolt és lelépett, mikor életbe lépett a béke.
La Macarena pici, mégis sikerül három órán át bóklásznunk, mire végre megalkudunk egy külvárosi szállóval az árban. Csak azért adják oda 50 000-ért az amúgy 120 000-re értékelt szobát, mert látják rajtunk a kétségbeesést, és mert még soha nem volt külföldi szállóvendégük.
Ha a szállás ilyen drága, mennyibe fog kerülni a túra a Caño Cristaleshez? A szálló tulaja eléggé lelomboz minket:
- Ismerünk egy nőt, ő a legolcsóbb La Macarenában. 230 000 pesót kér, kifejezetten a külföldiekre rendezkedett be.
- Az nem is olyan vészes - válaszolom - Keresünk még egy-két embert, leosztjuk a költségeket, és szerintem hívhatja is azt a nőt.
- 230 000 peso fejenként. Ennél olcsóbban senki nem csinálja - nyitja fel a szemünket a fickó.
Ahová ilyen géppel érkezik az áru, ott drágaságra kell készülni
Az majdnem száz dollár. 2011-ben a repülő miatt volt drága az utazás (nem volt turistákat fuvarozó járat, csak privát kisgép), de helyben szinte minden ingyen volt. Ha jól emlékszem, talán 25 000 pesót fizettünk a kirándulásért, amiért most annak majdnem tízszeresét akarják rólunk legombolni. Mauricióék, mikor meghallják az árat, szinte dobnak egy hátast.
- Kolumbiaiaknak csak nem kerül ennyibe! - reménykednek.
De, ennyibe kerül. Illetve nagyon picit olcsóbb, talán 15 000 pesóval, mert a belépő árán spórolhatnak ugyan egy keveset, de a vezető díja, a nemzeti park által kivetett adó és a mindenféle egyéb költség révén a helyieket is lehúzzák rendesen. A szállónk tulaja nem hazudott. A 230 000 pesós árnál mindenki csak többet mond, úgyhogy vacsora alatt van időnk Erivel végiggondolni a hogyan továbbot. Kétszáz dollárt elverni egyetlen nap alatt egy olyan természeti csodára, ami valójában csak megfelelő időjárási viszonyok és vízállás esetén látványos, elég rizikós. Arra jutunk, hogy adunk magunknak még egy napot arra, hogy megpróbáljuk saját szakállra megszervezni a dolgot, ha nem sikerül, utazunk tovább.
Reggel már vonulunk is le a kikötőbe, hátha találunk egy halászt, aki hajlandó minket átvinni a Rio Guayaberón, hogy onnan gyalogosan közelítsük meg a Caño Cristalest, de a tervünk dugába dől. Az egész Caño Cristales sztorit felkarolta a nemzeti park és La Macarena minden lakóját érdekelté tette benne. A csónakosok tudják, hogy drága minden, s emiatt nem jönnek a külföldiek, de amíg a helyi turistákkal megtelnek a hajók, addig mindenki boldog.
A Caño Piedrával vígasztalódunk
Lógó orral sétálunk vissza a főtérre, ahol összefutunk Antonyékkal. Azt mondják, ők sem találtak senkit, aki elvinné őket olcsóbban, úgyhogy le is tettek a Caño Cristalesről, viszont az egyik itt élő haverjuk, aki jégkását árusít az utcán, mesélt nekik egy Caño Piedra nevű helyről, ami pici ugyan, de hasonlít a nagytestvérhez.
A mototaxi fejenként 10 000 pesóért elvisz minket, úgyhogy a délutánt a La Macarena környéki szavannán töltjük. A távoli tepuikkal együtt a környék a venezuelai Gran Sabanát juttatja eszünkbe, bár a Serranía de la Macarena névre hallgató táblahegy jóval kisebb, mint a Roraima, az Akopán vagy az Auyantepui volt. Korban azonban hasonlóak, ezek is két milliárd évesek és a Guyanai-hegyvidék részét képezik.
Szajkóféléket fotózunk az erdőben
A Caño Piedra valóban nem nagy, s engem, aki anno láthatta a Caño Cristalest, nem igazán hoz lázba. Eri is látott már ennél a folyónál szebbeket Venezuelában, talán a Quebrada Pachecóhoz lehet leginkább hasonlítani, de azért az valamivel nagyobb élmény volt.
Néhány papagáj is szembejön
A srácok pancsolnak egyett az egyik kristálytiszta vizű medencében, amíg én papagájokat és szajkókat fotózom az erdőben. Elvagyunk úgy két órát, aztán mindenki elunja a dolgot; végülis nem ezért jött egyikük sem La Macarenába. Este Jordiékkal rumba folytjuk a bánatunkat. Ők gitároznak, mi meg sztorizgatunk az elmúlt évek kalandjairól. Hajnalig hupákolunk a főtéren.
Kellemes hely a Caño Piedra, de nem ezért jöttünk La Macarenába
Másnap kicsit fejfájósan indul a nap, de azért elég korán kitántorgunk a línea irodájába, merthogy eldöntöttük, elhagyjuk La Macarenát. Az idő sem az igazi, folyton borongós az ég, a túra ára pedig horror. El innen! Az ám, csakhogy a campero a világvégi Yarumalesbe csak hétfőn indul, most pedig szombat van, úgyhogy eltölthetünk még boldog két napot Kolumbia legdrágább városában. Unalmunkban végigjárjuk a városka összes utcáját, így bukkanunk rá Tiborra és három svájci barátjára, akik az egyik udvaron sátraznak. Na, mégis csak lehetett volna sátrazni!
Tibor egy huszonéves, félig magyar srác, aki Svájcban él. Anyukája volt magyar, így beszéli a nyelvünket, de azért érződik rajta, hogy nem sűrűn használja. Azt mondja, imádja Magyarországot, nagyon sokáig minden nyarat a nagyszüleinél töltött a Balatonnál. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy pont a Caño Cristalesnél futunk bele egy magyarba. La Macarena árai amúgy őket is ledöbbenti, a túra árától kis híjján kifekszenek. Repülővel érkeztek ugyan, de azzal ők sem kalkuláltak, hogy a Caño Cristales ennyibe fog kerülni.
Antony élvezi a vizet
Egész délután azon törjük a fejünket, hogy menjünk-e vagy sem. Szokás azt mondani, hogy most vagy ott, ha most nem mész, lehet, soha többé nem látod. Az ám, csakhogy én már voltam a Caño Cristalesnél. Eri viszont még nem, úgyhogy nyelünk egy nagyot és bevállaljuk a túrát. Végülis jobb így, mint egész vasárnap azon keseregni a főtéren ülve, hogy miért is nem mentünk el. Utoljára Patagóniában őrlődtünk ennyit, mikor rádumáltak minket a Pingvin-szigetre Puerto Deseadónál. És hát az a kirándulás egészen zseniálisra sikeredett. Hátha a Caño Cristales is jól sül el...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
