Azt mondják, Manacalban élnek a jó emberek, s ezt eddigi, Paria-félszigeten szerzett élményeink alapján nem is olyan nehéz elképzelni. Persze - szokták mondani - minden jóban van valami rossz, így manacali kitekintőnk is tartogat negatív meglepetést. Rá kellett jöjjek, hogy nem bírom a kakasviadalokat.
A reggeli arepát, a venezuelai konyha egyik kukoricalisztből készült remekét a kis kikötőváros, Güiria egyik kifőzdéjében fogyasztjuk el. A csirkemájjal és -tüdővel töltött helyi gyros után percek alatt sikerül fognunk egy Irapába tartó, alig zsúfolt iránytaxit.
Güiria kikötője
Irapában zajlik az élet, a főtéren és a környező utcákban gyümölcs- és zöldségárusok próbálják jelképes összegért értékesíteni csodaszép árujukat. Megtudjuk az egyik kofától, hogy az irapaiak a mandarint viccesen kínai narancsnak nevezik. Nincs ebben semmi meglepetés, hiszen Venezuelában minden gyümölcsnek más a neve: a maracuya parchita, a banán cambúr, az avokádó palta, a dinnye, ami mindenhol sandía, itt patilla. A piacon felfedezünk néhány ismeretlen zöldségfajtát, amiket otthon még sosem láttunk, és megkóstoljuk egy hajlott hátú öreg bácsi házi készítésű csokoládéját is.
Irapai utcakép
A tengerparton néhány korán kelő halász egykedvűen tesz-vesz a csónakok körül. Akad, aki a pikkelyeitől tisztítja meg a hajnalban fogott és ebédre szánt zsákmányt és akad, aki a hálókat készíti elő az esti kihajózásra.
Irapa katedrálisa
A hátizsákos turizmusban nem utolsó sorban az a jó, hogy amennyiben az ember úti célja elérésében nincs időhöz kötve, bátran a vak szerencsére bízhatja magát. A hétvége miatt számítunk rá, hogy mai utazásunk nem lesz zökkenőmentes, ilyenkor ugyanis nemcsak a tömegközlekedés akadozik, de az iránytaxik sofőrjei sem szívesen indulnak útnak. Szerencsénkre a fülünkbe jut, hogy Manacal falujába minden nap közlekedik egy gyümölcsszállító teherautó, aminek sofőrje egy kis rumravaló fejében szívesen elvisz bárkit. A platón nem csak mi utazunk, rajtunk kívül két helyi lakos is fizeti az útját. Egyikük többször elmondja, hogy Manacal az a hely, ahol „a jó emberek” élnek, bármit is jelentsen ez.
Készülnek az esti kihajózásra
Alig fél óra múltán Llanitónál elfogy a kerekek alól az aszfalt, így különösen rázós fél óra következik az amúgy semmilyen térképen nem jelölt Manacalba. Cserébe azonban kárpótol a hegyek és völgyek látványa, aztán egyszer csak megérkezünk a piszkos és igen szegény településre.
Azt tudtad, hogy Venezuelában a banánt cambúrnak hívják?
Alighogy lepattanunk a platóról, máris az alkoholista, de egyébként kedves és jóravaló Cypriano műhelyében találjuk magunkat. A helyiek azt mondják, ő felelős a faluba soha be nem tévedő turisták útbaigazításáért és vezetéséért, szállás és étel biztosításáért. Cypriano irdatlanul piszkos, még disznóólnak sem alkalmas műhelye egyben lakásként is üzemel, de csak remélni tudom, hogy nem fajul odáig a vendégmarasztaló szeretete, hogy nála kelljen álomra hajtani fejünket. Hál' Istennek nem, mert Cypriano is érzi, hogy amit nyújtani tud, az nem sok. Útnak indulunk a csomagokkal, hogy körbenézzünk a faluban és szállást vadásszunk.
Manacal szépséges főutcája
A szerencse, szállás ügyben, újból ránk mosolyog. Már ha azt szerencsének lehet nevezni, hogy a falu közepén egy meglehetősen elhanyagolt állapotban lévő üres házra bukkanunk. Tulajdonosa, egy idős néni néhány hónapja a fővárosba költözött. Cypriano javasolja, hogy töltsük itt az éjszakát és ezt nyomatékosítja is egy ősrégi kiselejtezett matrac beszerzésével, amelyet buzgón a foghíjas ágykeretre helyez a döngölt padlós hálószobában. A házban nincs fürdőszoba, de ez természetes Manacalban. A folyó kissé távol esik, de odakinn egész délután zuhog az eső, így nem kell eltekintenünk a mai tisztálkodástól sem. Csak épp rendhagyó módon, azaz ruhástól tesszük azt.
Mindenkitől kapunk egy mosolyt
Egy kisiskolás korú fekete kislány szegődik mellénk. Ő legalább olyan kíváncsi természetű, mint mi, ezért órákig nem tágít, és csak néz rám nagy fekete szemekkel.
- Hola niña! Hogy hívnak? – próbálok összebarátkozni vele.
- Ñuño. És neked mi a neved?
- Erika. Miért nézel rám ilyen furcsán? - kérdezem, mert feltűnik, hogy Ñuño érkezésünk óta le sem veszi rólam a szemét.
- Mert nagyon furcsa a hajad és a szemed. Nem értem. Miért festetted be? Mitől ilyen világos?
- Tudod, abban az országban, ahol én lakom, sok embernek ilyen színű a haja és a szeme. Te még sosem láttál ilyet?
- Nem. Még soha nem jártam a falun kívül. És melyik a te országod?
Cypriano masszívan iszik, de jó vezetőnek bizonyul
Papírt és tollat kerítünk, majd térképet rajzolunk az összes kontinenst feltűntetve, Magyarországot és Venezuelát kiemelve. Ñuño számára az újdonság erejével hat, hogy a Föld gömbölyű. Endrével döbbenten nézünk egymásra.
- Hány éves vagy Ñuño?
- Tíz.
- Melyik házban laktok?
- Ott a dombon. Látod? - mutat a falu legszegényebb fából készült apró viskójára.
- Van testvéred?
- Igen. Tizenketten vagyunk.
Mindenki kíváncsi a két gringóra
A település mindössze egyetlen poros utcából áll. Jellegtelen házak sora követi egymást, csak úgy, mint oly sok venezuelai városkában. A szegényebb családok fából építkeznek, tetőként ócska, rozsdás lamina szolgál, ami esőben gyakran beázik, melegben pedig elviselhetetlen hőséget sugároz a ház belső terébe. A szegényebb családok, mint Ñuño családja is, ilyen kalyibában élnek. A módosabb családok számára megadatik a tapasztott vályogház vízvezeték nélküli fürdőszobával, egy-egy ütött kopott szekrénnyel, asztallal és retkes műanyagszékekkel. A hálószoba egyetlen nagy becsben álló bútordarabja pedig nem ritkán a díszesen faragott fejtámlás ágy. A fürdőszoba egyértelműen státuszszimbólum, bár a WC-tartály természetesen csak fölösleges tartozék, hiszen a vizet úgysem lehet bevezetni.
A legtöbb lány 14-15 évesen válik anyukává
Délután ellátogatunk a falu szombati baseballmeccsére, miközben Cypriano megfelelő mértékben becsiccsent a rumtól ahhoz, hogy keze remegését kordában tartsa. Olyan jó kedve kerekedik, hogy tánclépésben közlekedik az utcán és még egy fára is dalolva felmászik, hogy Endre kedvenc gyümölcsére szert tegyen, azaz pumalaca körtét lopjon.
Nem derül ki számomra, hogy a rum teszi-e vagy tényleg így van, de lelkes „idegenvezetőnk” azt állítja minden háznál, hogy a nénikéje vagy az unokahúga és még ki tudja, hogy miféle rokona lakik itt. És ha már itt járunk, hát úgy illik, hogy tiszteletünket tegyük mindenkinél. A férfit mosolyogva fogadják, akad, aki kedvesen megjegyzi:
- Mit keres megint itt a falu magányos, megittasodott idiótája?
Manacali kislány
Cypriano az egyetlen a faluban, akit sem asszonnyal, sem gyermekkel nem áldott meg az ég. Mára a nőkkel való kapcsolata annyi, hogy olykor meglátogatja Irapa prostijait. Nagybátyja egy tekintélyes kinézetű botanikus, aki a falu legszélső háza előtt éppen furcsa növényeket gyűjtöget
- Ez micsoda? - kérdezzük tőle a kezében tartott burjánzó gazra mutatva.
- Úgy hívják, Campania. Hallucinogén.
- Érdekesen hangzik. El kell szívni vagy meg kell főzni?
- Meg kell főzni. Az íze elég rossz, de a hatása még rosszabb.
- Miért?
- Teljesen megőrjíti az embert. Ruha nélkül sikítozva szaladgálsz tőle az utcán. De a legrosszabb, hogy kannibál hajlamokat idéz elő.
- Használják a helyiek?
- Ritkán, de előfordul.
- Azért ma nem esznek meg minket, ugye? – búcsúzunk el az öregtől.
Az estét egy helyi családnál töltjük, ahol remek sült szardíniával csillapítjuk éhségünket, miközben az ország gazdasági és politikai helyzetét firtatjuk. Persze mindenki chávista, ahogy az ilyen világvége falvakban lenni szokott. Szombat este lévén az egész falu összegyűlik az egyetlen szórakozóhelyen, ahol két billiárdasztal biztosítja az esti jó hangulatot. A játék vesztese fizeti az aktuális partit, ami 2 bolívarba kerül. Győz a túlerő, így mi álljuk az estét.
Kilátás a Paria-öbölre Manacalból
Vasárnap délben egy másfajta sportnak, a hátborzongató kakasviadalnak vagyunk szemtanúi, ezúttal Llanitóban. Cyprianónak még azt hiszem nem sikerült kijózanodnia, de az is lehet, hogy már újra berúgott, mert a „rokonlátogatósdit” Llanitóban is folytatnunk kell. Nem kis unszolásra sikerül őt rávennünk, hogy menjünk már a küzdőtérre, mert kezdődik a viaskodó párok kiválasztása.
Csak sör legyen és kakasviadal!
A házak közötti néhány négyzetméteres téren szomorú sorsú, fényes tollú, kikötött kakasok topognak a fák törzsénél. Várnak a sorukra. A férfiak csoportja a küzdőtér közepén tanácskozik. Egy tenyér középre nyúl, máris jobbról-balról markolja a súlyos bolívárokat. Miután mindenki megtette tétjét, a vitéz kakasok hátsó karmát hegyesre faragják, hasuknál megkopasztják őket, hogy sérülékenyebbek legyenek. Forr a levegő az indulatoktól, a nézősereg két táborra szakad.
Első körben meg kell nézni, a kakasok gerjednek-e egymásra
A kiválasztottakat egymásnak engedik, akik tépni kezdik egymást. A tömeg ujjong, üvölt és toporzékol. Szerencsétlen kakasok addig csípnek, rúgnak a toll- és porfelhő közepén, amíg az egyikük az utolsókat rúgva a vérfürdőben menekülőre nem fogja. Azután ki-ki megkapja a maga jussát a szurkoló tömegben, szegény párák meg vagy kilehelik a lelküket, vagy kapnak egy hónap haladékot az erőgyűjtésre, hogy újra megmérettessenek.
A harc előtt megélezik a karmaikat, van, hogy pengét kötnek a lábukra
Nekem nincs gyomrom az ilyesmihez. Bár azt hiszem, nálam ez nem gyomor kérdése csupán. Sajnálom szegény állatokat, akik pusztán haszonszerzés céljából kell, hogy széttépjék egymást. A világ egyik legszörnyűbb állatkínzásának tanújaként szomorúan fordulok oda a vérző jószág gazdájához:
- Most mi lesz vele? Levágják?
- Nem. Szerintem meggyógyul.
- Mennyi időt vesz ez igénybe?
- Egy hónapot adok neki.
- És azután?
- Azután? Újra jöhet a küzdőtér.
Őrjöng a tömeg, a kakasok kínlódnak
A másik oldalamon a diadalittas győztes henceg.
- Mennyit keresett ma ezzel?
- Potosan 2000 bolívárt.
2000 bolívár Llanitóban majdnem egy havi kereset. Errefelé nehezen szed össze az ember ennyi pénzt egy hétvége alatt, így a kakasviadalból származó bevétel – nem felmentve a kakastulajokat az állatkínzás terhe alól – biztosítja sok éhes száj mindennapi betevőjét.
A Paria-félsziget egészen megával ragadott, de eléggé ambivalensek az érzéseim. San Juan de las Galdonas veszélyes, Macuro és Manacal viszont zseniális. Az emberek, akikkel találkoztunk, hihetetlenül szerethetők voltak, még úgyis, hogy az egyetlen szórakozásuk a kakasviadal. Egyáltalán nem bánom, hogy az elmúlt pár napot Venezuela ezen mindentől távol eső szegletében töltöttük. Itt az ideje azonban, hogy ellátogassunk Venezuela egyik turistacsapdájába, az Isla Margaritára...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
