Macuróról két dolgot kell tudni: itt lépett először Dél-Amerika partjára fehér ember, valamint ez a Föld legkisebb és legrövidebb ideig regnáló fővárosa. A helyiek nagyon büszkék, pedig a városka egy igazi porfészek, igaz, nagyon rendes emberek lakják. Nem úgy San Juan de las Galdonast, amiből lassan Venezuela legfontosabb drogkikötője válik.
Mikor behajóztunk Trinidadról Venezuelába, csak átrobogtunk a Paria-félszigeten, most azonban van időnk, nem is kevés, hogy egy kicsit közelebbről is megismerkedjünk vele. Kiindulópontnak jó lesz Rio Caribe, mert bár ottlétünkkor agyonlőtték a városka szabóját, azt a várost legalább ismerjük valamennyire.
Caripéből a tengerpartra utazni nem olyan egyszerű. Nincsenek buszok, sem por puestók, csak rusticók, amik előrevetítik, milyen is lesz az út Cariacóig. Röviden: pocsék. Hála az elmúlt évek elszálló inflációjának és az olajár esésének, egyszerűen nincs pénz az utak karbantartására, felújítására. A 80 kilométeres távot két és fél óra alatt tesszük meg. Már majdnem delel a nap, mire lekászálódunk a platóról.
Cariaco abszolút jelentéktelen kisváros, ahol az ember semmi többet nem tehet, minthogy átszáll egy por puestóba, ami valami értelmes helyre szállítja. Ez az értelmes hely az a Carúpano, ahol már jártunk korábban, és ahonnan ugyanúgy menekültünk, mint az imént Cariacóból. Újabb autóváltás és már vágtázunk is Rio Caribe irányába.
San Juan de las Galdonas öble
Csak egyetlen éjszakát töltünk a helyen, mert itt az ideje tényleg megismerkedni a Paria-félszigettel. A déli kikötővárosokat, Yaguaraparót, Irapát és Güiriát leszámítva nem sok ember lakik a a környéken; a 150 kilométer hosszú északi partvidéken - írd és mondd - mindössze négy település található. Ezek közül csak egy város, San Juan de las Galdonas, de neki sincs több, mint 4000 lakója.
Halászat és drog, erről szól San Juan
Ahogy Venezuela ezen részén sehová, úgy San Juanba se közlekedik busz, csak rustico, abból is az öregebb fajta. Újabb szörnyű állapotú sztrádán utazunk, de ezúttal legalább szép a kilátás. Meredek sziklaszirtek és pálmafás strandok váltják egymást; természetesen mind kihalt. A várost dél magasságában érjük el. Az egyetlen működő szálló a Posada de las Tres Calaberas, ahol 13 dollárért sikerül kivennünk egy tengerre néző szobát. Rajtunk és a szállót üzemeltető családon kívül egy teremtett lélek nincs a hotelben.
- Hétvégente csak-csak jönnek, de sokkal kevesebb a turista, mint akár öt éve - panaszkodnak - Mindenről az a fránya kábítószer tehet.
Ebben a kisvárosban nem kedvesek az emberek
San Juan de las Caldonas Kelet-Venezuela első számú drogkikötője lett, állítólag innen indítják a szállítmányokat a Karib-szigetek irányába. Szállásadóink külön felhívják a figyelmünket, hogy az amúgy omló félben lévő Pionera Hotelen túl ne menjünk, mert nappal sem biztonságos.
Vajon belőle is drogkereskedő lesz?
A városka iszonyú lepukkant, egyáltalán nem jó végigsétálni az utcáin. A fiatal, zselézett hajú, menő cuccokban virító srácok alaposan megnéznek minket, ha köszönünk, egyszerűen csak elfordítják a fejüket. Csak az idősekből és a gyerekekből árad a kedvesség, az anyukák is rosszallóan pillantanak ránk.
San Juan egyetlen evője egy olasz fickó pizzériája. Az 1990-es években költözött a faluba, azóta üzemelteti az éttermet. Mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, egy hangos "Jó napot kívánok!" hagyja el a száját. Számtalanszor járt Magyarországon, imádja Budapestet és a magyar ételeket. Mivel én meg jól beszélek olaszul, sokáig beszélgetünk utazásról, Venezueláról és San Juanról.
Én az egykor szebb napokat látott szállónk teraszán
Azt meséli, azért nyitott itt éttermet a '90-es években, mert akkortájt San Juan maga volt a paradicsom. Aztán jött a Chávez-éra és minden megváltozott. Eltűntek a külföldiek, s bár a helyi turistákból még elvolt egy ideig, mostanra odáig fajult a helyzet, hogy kénytelen becsukni a boltot. Ő is a kábítószer-kereskedelmet hibáztatja, no meg azt, hogy a Paria-félszigetről valami miatt az összes kormány megfeledkezik.
- Nincs a faluban ivóvíz, sem áram. Ide valami miatt Chávez szocialista rendszere sem tette be soha a lábát. Vajon miért? - teszi fel a költői kérdést önmagának.
Azzal búcsúzik, hogy nagyon vigyázzunk magunkra, és hogy San Juan de Unare felé ne utazzunk tovább, mert ott az itteninél is sokkal rosszabb a helyzet. Mikor megemlítjük neki, hogy Macuro felé vennénk az irányt, akkor csak annyit mond:
- Minden magyar őrült!
San Juan de las Galdonas tengerpartja
Még meg sem pirkad, amikor útnak indulunk San Juan del las Galdonas-i szállásunkról. Régi jó venezuelai szokáshoz híven ma reggel is átejtenek a palánkon. A házi úr taxis haverjának is csúsztat némi aprót az évente egyszer erre vetődő gazdag, fehér turisták zsebéből. Azt állítja ugyanis, hogy délelőtt ne is számítsunk az öreg Oscar platós teherautójára, amely fillérekért biztosítja a helyiek közlekedését San Juan és a félsziget többi települése között. Hiszünk neki, így a fickó reggel 6 órára rendel nekünk a ház elé egy iránytaxit. Mondanom sem kell, ahogy elhagyjuk a városkát, elénk vág a „nem közlekedő” méretes járgány csaknem üresen. Na, nem mintha a 600 Ft-nak megfelelő 50 bolivár földhöz vágna, de Oscar ennek az összegnek csupán az ötödét kéri az utasoktól.
A Paria-félszigeten többi részén sincsenek menetrend szerinti buszjáratok, csak por puestók. Az a módi, hogy a taxik mellé kipakolnak néhány műanyag széket, amelyen a potenciális utasok helyet foglalnak, miközben a sofőrök a célállomás nevét kurjongatják. Aztán, amikor a kocsi megtelik, elindul. A rendszer olyan rugalmasan és hatékonyan működik, hogy még délelőtt 10 óra sincs, amikor elérjük Güiria kikötőjét, pedig Santa Isabelnél, Bojoralnál, Yaguaraparónál és Irapánál is kocsit cserélünk. Azért tértünk vissza Güiriába, hogy elcsónakázzunk Macuróba, a Paria-félsziget keleti csücskébe.
Útban Macuróba
Dél körül, a legnagyobb melegben szállunk vízre. Érthetetlen számomra, hogy miért ilyenkor indulnak útnak, mikor délelőtt és délután sokkal kellemesebb lenne a csónakázás. Bár így meg be kell valljam, jól esik, mikor a csónakos ügyetlenkedése révén olykor dézsányi víz zúdul a nyakamba. Endre a hajó orrában kamillázik az első csónakos mellett ott, ahol a hullámoktól röpköd az ember. Én kicsivel mögötte olvadok, hol a hőségtől, hol meg a lenyűgöző tájtól.
Gyönyörű a kilátás a Paria-félszigetre
Távolodva Güiriától egyre elragadóbb a látvány, ugyanis a vad tengerpartot zöld erdőkkel borított hegyek és dombok szegélyezik. Eljátszom a gondolattal, vajon milyen táj fogadta az 1498 augusztusában Macuro városának helyén partra szálló Kolumbusz Kristófot. Tudvalévő ugyanis, hogy a velencei felfedező először ezen a vidéken ért partot Dél-Amerikában.
Macuro egyetlen vendégháza egészen kellemes hely
Macuro és Güiria között a térkép szerint nincs település, egy helyen mégis kikötünk. Macuro felé félúton ugyanis egy tengerészeti központ található, ahová a bázis szakácsnőit szállítjuk. Én nem vagyok egy konyhatündér és végképp nem áll szándékomban lenézni őket, de a helyi konyha ismeretében nem fér a fejembe, hogy milyen szaktudás birtokában lehet egy venezuelai szakácsnő. Talán ügyesen rakja a csirkecombot a serpenyőbe? Vagy meg tudja hámozni a platanót? Ha a férfiakhoz itt is „a gyomrukon keresztül vezet az út”, akkor a venezuelai nők nagy slamasztikában vannak. No, de ez egy másik blogbejegyzés témája, úgyhogy térjünk vissza a Paria-félsziget legkeletibb városkájához.
Kolumbusz Kristóf itt lépet először Dél-Amerika földjére
Macuróban lehorgonyozva az első dolog, ami az ember szeme elé tárul, az egy óriási Kolumbusz szobor a kikötőből a városba vezető tengerparti sétányon. A helyiek nagyon büszkék arra, hogy az európaiak itt értek először partot, bár ha élnének még páriák a félszigeten, ők biztos másképp gondolnának a hajósra. Mindenesetre az ország vezetősége a település történelmi jelentőségére hivatkozva úgy döntött, hogy 1998. augusztus 5-én egyetlen napra kinevezi Macurót Venezuela fővárosának. Kedves gesztus ez egy olyan városka számára, amelynek csupán 2400 lakója van, s amiben mindössze egyetlen bolt és egy internetkávézó üzemel. A várost csak tengeri úton lehet megközelíteni, bár ígérik a Güiriát Macuróval összekötő út megépítését; igaz, teszik azt vagy 30 éve.
A gyerekek élvezik, hogy fotózzuk őket
Itt is olyan ritka a turista, mint a fehér holló. A venezuelai turizmus szebb múltját idéző posadának öt takaros szobája éjszakai menedéket nyújt az évente néhány idetévedő kalandornak. A félsziget csücske olyan közel húzódik Trinidad partjaihoz, hogy a sötétedés beálltával fölsejlenek Port of Spain fényei.
Nem mobiltelefon, hanem a majom van a gyerekekhez nőve
Látogatásunk ismét a falu kiskorú lakosai számára okozza a legnagyobb vidámságot, különösen amiatt, hogy kamerával a kezünkben jelenünk meg az utcákon. A gyerekek megállás nélkül könyörögnek, hogy fényképezzük le őket, azt persze nem értik, hogy a képet miért nem lehet kiszedni a gépből. Más világ, ide még nem tört be a digitális világ.
Az egyik tündér Macuróból
A hangulat estére az idősebb korosztályra is átragad. Két huszonéves srác úgy véli, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy saját reggaeton szerzeményeiket előadva betörjenek a világ zenei színpadára. A helyi kocsmában bemutatott műsort három és fél órás lázas készülődés előzi meg az otthonaikban, ahová szintén kamerával felszerelkezve érkezünk. Miközben a fiúk „hangolnak, vagy inkább hangolódnak” döbbenten figyelem, hogy a világ végén, ebben az eldugott kis városkában a csajok elektromos hajvasalókkal simítják ki egymás frizuráját. Csupán az maradt számomra tikokban, hogy a lélegzetelállítóan csillogó fekete hajkoronákat miért tűntetik el egy szűk sapkában, ha már egyszer két és fél órát dolgoztak vele.
Endre filmezi a fellépést
- Mindenki azt mondja Venezuelában, hogy Macuro veszélyes - mondja az egyik srác a bárpultnál, miután végeztek a műsorral - Miért csinálják? Pedig mi úgy örülnénk, ha jönnének a turisták.
Már ezért a látványért megérte Macuróig utazni
Nem állítom, hogy Macuro megéri a hosszú utat, de az biztos, hogy sokkal nagyobb biztonságban éreztük magunkat, mint San Juanban. Bár sokan óva intettek bennünket Macuro veszélyes és agresszív tolvajaitól, az egyetlen ún. erőszakot a vendégszeretetükben és marasztalásukban volt szerencsénk megismerni. Bármerre jártunk az utcán, székekkel követtek bennünket, hogy kényelmünket biztosítsák. Az emberek kedvessége és a kis település bája marasztalt volna még, de tudjuk, elég izgalmat rejt a Paria-félsziget ahhoz, hogy a hajnali csónakkal új vizekre evezzünk...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
